Zongor 45

2014. január 18.

Borongós szombat reggelre ébredtünk, ezen a túrázásra szánt napon. Az eget sötétség uralta, sok volt a felhő, de a Nap még nem volt fent, így sokat nem is láthattunk belőle. Korán kellett kelni, mert egy viszonylag hosszabb táv várt ma ránk. Ketten készültünk nekivágni ennek a mai túrának, mert a többiek most nem értek rá. Kicsit nehezen is szánta rá magát az ember, de ha már egyszer elhatároztuk, hát ki kellett kelni az ágyból.

Vonattal jutottunk be a Déli pályaudvarra, itt volt a rajt helye is. Az eső éjjel esett, sok helyen lehetett látni a nyomát is. A meteorológusok is jelezték a mai napra is a rosszabb időt, de bíztunk benne, hogy minket elkerül az eső.

Regisztrációnál sok ismerős arccal összefutottunk, és amint megkaptuk a menetlevelünket neki is vágtunk ennek a mai napnak. A Turul Túrák kategóriába tartozott ez a mostani, abból is a téli változatnak indultunk neki. Az Alkotás utcán vezetett utunk, amin nem sokat kellett menni, majd el is kanyarodtunk a Nagyenyed utcán, és búcsút intettünk a pályaudvaron álmosan várakozó szerelvényeknek is. A Nagyenyed utcán sem kellett sokat felfelé mennünk, már találkoztunk is a Kerecsen sólymot (Turul) ábrázoló emlékművel, és meg is kaptuk első pecsétünket a menetlevelünkbe (0,5 km).

Innen tovább fölfelé az Istenhegyi úton vitt lábunk. Elég szép kis emelkedővel indult így számunkra ez a túra. Nincs is jobb, mint egy jó kis bemelegítő emelkedő. Itt már kezdett az ég színe is megváltozni, már kezdődött a virradat. Utunk a 21-es buszok nyomvonalával megegyezett az első részeken, így a járdán baktattunk fölfelé, a Szent Orbán teret érintve, majd a Diana utcára rákanyarodva. A Z jelzés a Szendrő utcánál ért be minket, és a jó kis lépcsősoron fölfelé haladva csodálhattuk meg a környezetünkben lévő lakóházakat. Némelyik ház kapuján több kamera van, mint amennyivel egy foci világbajnokságot le szoktak közvetíteni, na de ne panaszkodjunk, ez a való világ. A Z jelzésen helyezkedik el második ellenőrző pontunk, a Széchenyi-emlék (3,9 km).

A Z jelzéstől most sem váltunk el, így azon poroszkáltunk tova, az immár kivilágosodott égbolt alatt. A város csendes, ezen a környéken talán amúgy is ez a jellemző. Szombat van, az emberek ébredeznek, vagy éppen még a heti fáradalmakat pihenik ki, mi pedig megállíthatatlanul haladtunk előre. Szerencsére a felfelé most már nem jellemző, a hegy tetején vagyunk, így tudtunk szusszanni is egy kicsit. A bemelegítés meg is volt ezzel. A fogaskerekű fölső végállomása mellett baktatunk, az álmos vezető csendben lapoz az általa olvasgatott könyvben egy oldalt. A Golfpálya úton a Gyermekvasút fölső végállomását is megközelítjük, itt is minden kihalt és csendes. A vágányok melletti úton halad a Z jelzés és mi is tovább, az előző héten részünkről meglátogatott túra rajtjául és céljául szolgáló iskola kapuja előtt. Rövidesen átkelhetünk az Eötvös úton is, és szétnézhetünk Normafától az alattunk ködbe burkolózó városra, valamint a környező hegyekre, s az alattunk fölfelé nyújtózkodó Tündér-sziklára. Itt a Síházhoz érve kapjuk meg következő pecsétünket is (6,2 km).

Innen az utunk lefelé visz, és ebben nem más van segítségünkre, mint a Z+ jelzés. Az előző heti sár nem nagyon akaródzott megszáradni, de miért is akart volna, mikor az eső sem erről híres, hogy megszárítsa az utat. Öreg fák között jutottunk egyre mélyebben a völgybe. Az álmosság már elmúlt, így jobb volt egy kicsit a kedvünk is, és a felhőkön is az látszott, mintha egy kicsit elkezdett volna felszakadozni. A sáros úton rövidesen viszont le is értünk Makkosmáriába, ahol már a szokásosnak mondható rét szélén volt következő ellenőrző pontunk is (8,2 km).

Az ellenőrző ponton teát, és zsíros/kenőmájas kenyeret kaptunk, szóval volt választék. A körülöttünk ugrándozó kutyák nagy figyelemmel kísérték az elfogyasztásnak a folyamatát, de csalódniuk kellett, mikor nem esett le nekik semmi. A templomról egy gyors fotó készítése után indultunk is. Kellett a gyűjteménybe, mert még nincs róla vagy félezer. A P jelzést megkeresve a sorompó mellett elhaladva haladtunk tovább. A S sáv is csatlakozott hozzánk egy idő után, majd mi hűtlenül el is hagytuk a kedvéért a P jelzést, mikor ezek különváltak. Ez a része a túránknak elég izgalmas volt, mert föl-le kaptattunk a hegyoldalban, attól függően, hogy az út éppen merre haladt. A sár néhány helyen itt is jellemző volt, és a szórakoztatásunkról még a szüntelenül a fákat kopogtató fakopáncs jellegzetes hangja is gondoskodott. Amikor az utunk egy betonkerítés mellett haladt el, akkor el is hagytuk a jelzett utat, és szalagozást követve fordultunk le egy ösvényen. Ezen kellett haladni egészen a völgy aljáig, ahol a Budakeszi út mellett található ellenőrző ponton meg nem kaptuk pecsétünket (13,5 km).

Az utunk innen újra jelzett, méghozzá a S+ által. A műút mellett haladtunk, majd át is keltünk rajta, s egy parkolóhoz érve, a szekérúton folytattuk tovább utunk. Itt szépen ki is sütött a Nap, s fénye jól esően cirógatott minket, ahogy egy rét mellett haladtunk el, ahol pihenő is helyet kapott, s betérőjét egy nagy fa őrizte. A szekérúton folytatva utunk haladtunk előre. Egyre jobban kijöttünk a fák takarásából, majd mikor ki is értünk a fák öleléséből, akkor láthattuk, hogy merre is járunk. A Petneházy tanya előttünk volt, majd a Széchényi-hegyre feltekintve azt is láthattuk, hogy merről is jöttünk. A szekérút jó sáros volt néhány helyen, így lehetett is kerülgetni a néhol fellelhető dagonyát is. Az egyik oldalról az elkerített mező fogadott minket, ahol a lovak szabadon engedve legelésztek, másik oldalon a Tanya épületei voltak láthatóak. Az út végére érve megint egy ellenőrző pont következett (16,7 km).

Kaptunk nápolyit, hogy az energiánk is meglegyen a tovább haladáshoz, és a P jelzésre rátérve neki is lódultunk az útnak. Ez tulajdonképpen teljesen átvitt minket Nagykovácsiba. Csak közte azért azt a hegyet meg is kellett mászni. Itt már azért nem olyan meredeken tartott felfelé utunk, mint az a túra elején volt, a Széchenyi-hegyre, hanem valamivel lankásabban haladtunk. De észrevehető volt, hogy azért emelkedünk. Erdőben haladtunk most már legalább, a városi részt a hátunk mögött hagytuk. Szép útvonalon meneteltünk, néhol sziklásabb volt az út is a lábunk alatt, figyelni is kellett néha, hogy ne rúgjuk telibe az előttünk lévő köveket. Egy idő után viszont már lefelé haladtunk, mert átkeltünk a hegy tetején. Tulajdonképpen talán a Vörös-pocsolya környékén voltunk a legmagasabb pontján ennek a szakasznak. A lefelé néhol jobban lejtett, s látszott, hogy a település is közelebb érkezik, mert egyre több ember jött szembe velünk a hegyen. Öregek kis csoportjaival is találkozgattunk, ők is tüdőtisztításra használták ezt az időt. Nagykovácsi határában egy jó meredek lejtőn vezetett le minket a maradék részről az út, ez szerencsére aszfaltozott is volt, mert lehet sárban nem lett volna olyan jó a lejutás. Végül a főút mellé beérve még egy gyors vásárlásra is volt idő, a sarki boltban, aztán elindultunk a Katolikus plébánia felé, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (22,6 km).

Kis pihenő után innen is tovább kellett indulni, és a másik felét is teljesíteni kellett túránknak. A S jelzésen vágtunk neki ennek a résznek. Lassan kiértünk Nagykovácsiból, és újra a természet lágy ölén találtuk magunkat. A déli harangszót még lehetett hallani a távolból, mikor a felfelé haladó úton egyre mélyebben vetettük be magunkat az erdőbe. A leírás szerint most egy romantikus gerincút következeik, szép kilátással, és valóban. Csalódnunk nem is kellett. Nagyon szép helyre jutottunk. A környező hegyekre szép kilátás nyílt, és volt látnivaló is bőven. Ezért már csak megérte felkelni reggel. A napsütéses időben erre vágyik az ember, mikor nekiindul egy túrának, hogy ilyen élményekben legyen része. Miután jól kibámészkodtuk magunkat meneteltünk is tovább a S jelzésen. Immár lefelé vitt minket utunk, s jutottunk újra be az alattunk elterülő erdőbe. A szekérúton haladva nemsokára egy elágazáshoz értünk, majd a kerítésen elhelyezett létrán átmászva folytattuk utunk. Itt már látszott előttünk következő célunk, Perbál települése. De addig még volt idő, mire oda is bejutottunk. Előttünk a szántó mellett lehetett látni az embereket, ahogy haladtak előttünk. A Békás patakhoz megérkezve azon is átkeltünk, a keresztbe tett fák segítségével. Még jó, hogy nem volt nagyobb vízhozama, de lehet nem is szokott magasabban állni benne a víz. Ámbár olvadásnál bármi előfordulhat. Perbálba aláereszkedve már aszfaltozott úton jutottunk ki, majd a főút melletti járdán a templom előtt haladtunk el. Ennek tornyában az órán most 14 óra volt, így két óra alatt sikerült ide átjutni Nagykovácsiból. Az járdán fölfelé haladva jutottunk el a Kis Kaiser sörözőig, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (34 km).

Itt forró teát kaptunk frissítésül, ami jól is esett, nem beszélve a folyadék pótlásról. Az utunk folytatódott is tovább, majd a focipálya mellett elhaladva egy utcába kellett betérnünk. Itt megint csak fölfelé haladtunk, és az utca végén, egy szekérúton szalagozás mutatta a haladásunknak kijelölt irányt. Egyre jobban emelkedtünk Perbál fölé, s vissza-vissza tekintve kivehető volt az út, amerre mi is jöttünk. A gombatelep mellől még volt egy utolsó pillantás, és a jól megérett trágyaszagtól kísérve, ami a teleptől áradt, bejutottunk a fenyőkkel tarkított erdőbe. Az út itt jó volt, nem volt sáros, annak ellenére sem, hogy ezt mint látható volt, sűrűn használták. Közben kiértünk az erdős részből, majd gyümölcsös, és szőlő ültetvények közé bekanyarodva haladtunk a domb teteje felé. Nem volt vészes az emelkedő, jó tempót lehetett itt is tartani. Az idő is még jó volt, viszont lehetett már érezni, hogy a Napnak sincs már olyan ereje. A szőlőültetvény végén elfordult kis utunk, s a domb tetejét is megjártuk ezzel. Alattunk lehetett látni utunk következő részét is. Itt is szépen haladtunk az előttünk lévők után. Messze a Kakukk-hegy volt kivehető, utolsó ostromunk egyik állomása, de előtte még volt tennivaló. Nevezetesen most lefelé haladtunk, a termőföldek mellett, melyen már az ősszel elvetett növények szépen zöldülve várták a tavasz közeledtét. az eddigi enyhe tél is biztos sokat segített a növekedésükben, csak most már valami ordenáré nagy fagy nehogy elrontsa az egészet. A szekérúton végül megérkeztük következő pontunkhoz is, ami nem volt más, mint Anyácsapuszta - nem, nem írtam rosszul, ennek a helynek ez a neve - (39,6 km).

Itt tájékoztatást kaptunk, hogy a következőkben kis változás állt be az útirányunkban, mert a leírásban szereplő részen nagy a sár, így egy másik útvonalon kell haladni egy darabig. Ez nem is volt rossz, mert a jól letaposott földúton jobban haladtunk, mint ha a tóhoz le kellet volna jutnunk a sárban. Végül a szántók mellett csak eljutottunk ahhoz a részhez, amin mégis mennünk kellett volna egy idő után, így innentől ismét jó volt az útleírásunk, de nagyon amúgy sem lehetett volna eltéveszteni. Egyre jobban bekerültünk a Kakukk-hegy lábához, s az immár sáros úton egyszer csak ott volt a szalaggal jelzett elágazás, amin neki is estünk a hegy oldalának. Nem mondom, így a sokadik kilométer után nem ez volt a leghőbb vágyunk, de nem volt mit tenni. A meredek oldalon lassan, de biztosan araszoltunk is felfelé, és egyre jobban emelkedtünk eddigi utunk fölé, hogy a kis pihenőkben vissza is tekinthettünk rá. A meredekség nem nagyon akart ereszteni, itt-ott volt benne egy kis egyenesebb rész, de nagy szuszogva azért mindenki egyre jobba közelítette meg a csúcsot. Fákkal szegélyezett kis ösvényünk egyszer csak kanyarodott még egyet, s onnan már lehetett is látni a hegy tetejét, s az ott elhelyezett pecséttel igazoltuk is magunknak, hogy sikerült ezt a feladatot is teljesíteni (43,5 km).

Kis szusszanó után, nem kisebb meredekségű lejtőn kellett lejutnunk a hegy csúcsáról. A fákba néhol megkapaszkodva araszoltunk lefelé, folyamatosan figyelve, hogy a nedves földön ne nagyon csúszhasson meg a lábunk, mert akkor igen rövid úton sikerült volna lejutnunk, és nem élvezhettük volna ki ezt a jól kigondolt útvonalat. Nagy nehezen végül csak eljutottunk a három feszületig, ami a kálvária tetejét jelentette, s a stációk mentén elhaladva, már kisebb meredekségű részen jutottunk ki Szomor szélső házaihoz. Nagy lélegzetvétellel sikerült túljutni ezen a jó kis szakaszon, s már nem is volt messze tőlünk a cél. Az aszfaltozott úton már könnyű volt a haladás, s mikor az aljára értünk, s elhaladtunk a templom mellett, már lehetett is látni a Pintér sörözőt, mai túránk célját (44,9 km).

A célban megkaptuk a kitűzőnket és emléklapunkat is, jól esett átvenni, megdolgoztunk érte. Ezen felül még a jutalmunk volt főtt virsli is, az elvesztegetett kalóriák pótlására, valamint forralt bor, vagy meleg tea. Ez volt a választék, kinek-kinek vérmérséklet szerint. Mindenesetre a forralt bor jól átmelegített, és így a megfázást is sikerült elkerülni.

Ebben az időszakban óránként mentek a buszok a Széna tér irányába, az előzőre esélyünk sem volt, de a következőig volt még így vagy 20 percünk, így azt pihenéssel töltöttük. Jöttek még szép sorjában a túrázók a célba, így kezdett összejönni egy jó buszra való ember. A következő amúgy meg három óra múlva volt már csak várható, így ezért is hajtottuk meg egy kicsit a végét, hogy ezt a buszt megcsípjük. Szerencsénk volt, összejött. Amikor a busz befordult a megálló felé az úton azt hiszem felcsillanhatott a sofőr szeme, hogy mennyi jegyet fog majd értékesíteni. Negyed órába is beletelt, mire mindenki megkapta, és elindulhatott a megrakott busz a megállóból. Vidám kis társaság jött össze rajta, és az út hátralévő részében a vidám anekdotákat hallgatva lehetett múlatni az időt. Öreg este volt már, eső szitálástól kísérve,mire visszaértünk a fővárosba, és a Széll Kálmán téren mindenki a szélrózsa minden irányába tovatávozott, így mi is néztünk magunknak egy jóképű villamost, aztán meg egy rövid utazás jött a gyors hetessel, a negyedik metrónk beindulásával ennek úgyis le fog áldozni, így feltételezhető, hogy az utolsó járatok egyikével utaztunk rajta.

Jó túra volt. Téli tüdőtisztításnak jól beillett. Akikkel találkoztunk útközben, mesélték, hogy egy éve azért a hóban nem volt ilyen vidám a haladás. Eszembe volt nekem is, hogy a Fázós Toporgóson mi is beleragadtunk pár helyen a hóba, és megküzdöttünk azokon a kilométereken a Velencei hegységben. De most szép időt fogtunk kis, és a kabátra sem volt szükség egy idő után, mert jól be voltunk melegedve, így csak a hazaútnál volt rá esetleg szükség. Akiknek van kedve kipróbálni, az vágjon bele nyugodtan. Kisebb táv is létezik, azon családosakat láttunk indulni gyerekekkel.

Köszönet a szervezőknek a jó kis túráért! Voltak nehezebb szakaszok, de azért nem volt teljesíthetetlen. Az ellátásra sem lehetett panasz. A hazajutástól kicsit tartottam én is, lévén nem körtúra, és a buszok is, mint említettem nem jártak gyakran és kellett a szerencse is az eléréséhez, de mint írtam is ezzel sem volt gond!

Köszönet illeti a túratársat is a teljes napi kitartásért és lelkesedésért! Első 45 km-es túráján jól szerepelt, így máskor is bátran nekivághatunk hosszabb távnak, ha a körülmények ilyen ideálisnak mutatják majd magukat.

Kicsit rendhagyó módon, de még szeretnék megemlékezni valakiről, aki nélkül - ahogy mondani szoktuk-, ez az írás nem jöhetett volna létre. Mikor ezek a sorok a világhálóra kerülnek, 1934-ben egyik nagymamám ezen a napon látta meg a napvilágot, így innen is kívánok neki nagyon sok boldog születésnapot, és köszönöm neki mindazt, amit a családért, értünk, értem megtett a hosszú évek folytán!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Budapest, 2014. január 23.