Téli Tihany 20

2014. február 1.

Ez a nap is korán keléssel indult, mert túránk célpontja messzebb helyezkedett el fővárosunktól, és így egy előző napi leutazgatást megspórolva ennyi áldozatot követelt meg tőlünk. Négy órás utazgatással, amiben vonatos átszállás, buszozás, és várakozás is szerepelt, csak oda jutottunk Tihanyba nyolc órára, és beállhattunk a regisztrációs sorba. Ketten indultunk neki kis csapatunkból, de muszáj volt, mert ha már egyszer téli túra, akkor lásson havat is az ember, márpedig ezen a hétvégén kívül nem nagyon láttam lehetőségét ennek. A Balaton az amúgy is nagy szerelmem, persze csak nyáron, így most egy kis téli kiruccanással is enyhíthettem a vágyódásom a nagy víz után. Meg aztán az ember abba is beleun, ha minden hétvégén az Árpád-kilátót meg a Gyémántos lépcsőt látja. J

Szóval lassan, de biztosan haladt a sor a regisztrációban, és sikerült is a menetlevelet beszerezni, ehhez egyből kaptunk is téli fagyit, így egy kis kalóriapótlással indulhattunk neki az útnak. Már a kiírásban is megemlékeztek róla, hogy lesz majd ellátás a túrán bőven, így aki súlyt akar cipelni, az ne hozzon mást, csak ellátmányt, mert mindig adnak majd valamit.

Tihanyban az iskola volt az, ami a túrán rajtjának helyet adott, és innen indultunk neki ennek a téli túrának. Fővárosunktól eltérően, vidéken elég sok helyen esett hó, így nekünk is kijutott belőle, - hol van már az a pár héttel korábbi, mecseki túra, ahol csak egy pulcsi is elég volt a túrán, mert 15 fok volt a nap folyamán, celsiusokban mérve. Itt ilyen gond nem volt, és mint Pistike, mikor kiment cseresznyét szedni, mi is úgy vágtunk neki a távnak, avagy fel voltunk szerelkezve sállal meg sapkával, vagyis nekem sikerült a sálat otthon hagyni, ami azért egy-két helyen jól esett volna a nap folyamán. Szóval ezzel a kis barokkos írásommal oda akartam kilyukadni, hogy hideg volt. A hűvös időhöz hozzájött még az, hogy a magasabb helyeken elég jól is ért minket a keletről fújó szél, ami még a Balaton vizéből is ki-ki szakított magának vízcseppeket, aztán az párszor landolt is rajtunk, nem kis örömünkre. Az iskola udvaráról balra fordulva egy kis hóval letaposott úton találtuk magunkat, majd azon a Belső-tó mellett elhaladva a S+ jelzésen vezetett utunk. Hamarosan kis kaptató következett, ami segített a gyors bemelegedésben, így legalább a közérzetünk is javult valamennyit. Furcsa volt, hogy télen hideg van. Egy elágazásnál a ZΩ jelzésre ráfordulva közelítettük meg az Átjáró barlangot, ami túránk első ellenőrző pontja is volt (1,4 km).

A barlangnál kaptunk egy sor pez cukrot is, ami egy kis retro hangulatot kölcsönzött ennek a résznek, és így indulhattunk tovább. Az út havas volt, és már jól letaposták az előttünk lévők. A kis ösvényre kidőlt fákat átlépve kanyarogtunk ismét, és lassan, de biztosan most lefelé vitt utunk. Kis szlalomozás után a ZT jelzésre váltottunk át, és ezen folytatódott utunk. Vissza leértünk a Belső-tó partja mellé, és ott azt megkerülve haladtunk tovább előre. Ezen a nyílt részen jól kaptuk is a szelet, és jól jött a sapkán kívül a kabát csuklyája is, hogy ne érje annyira a fejünk a fagyos szél. Mikor már szépen átkeveredtünk a tó másik felére, akkor egy pincesoron szalagozást követve kaptattunk fel a hegy oldalába. Itt a Z∆ jelzésre váltottunk át, és így jutottunk fel a Kis-erdő tetőre, ahol következő pontunk is volt (3,9 km).

Szép kilátás nyílt innen az eddig megtett utunkra, és lehetett látni az előző ellenőrző pontunk előtt lévő kiszögelést is, ahol mi is csináltunk pár képet a történelemnek. De nem nézelődtünk sokat, haladtunk tovább. A Z∆ mentén leereszkedtünk a hegyről, itt-ott eléggé meredek volt, de a cipő talpa elég jól tapadt attól függetlenül, hogy csúszós volt az út, persze nem volt mindenki ilyen szerencsés, mert találkoztunk olyannal is, aki eléggé küzdött, hogy ne essen el. Az utcára kitalált magasszárú bakancs nem tűnt jó választásnak ebben az esetben, annak a talpa nem olyan volt, amin szépen le lehetett itt sétálni. De ha valaki ezzel szereti a túrát nehezíteni saját maga számára, akkor nekünk egy szavunk sem lehet. A hegyről leérve szalagozást kellett követni, ami egy szőlőültetvény mellett vezetett el minket. A szőlőültetvény után egy fasoron kellett átkelni, és már ott is találtuk magunkat a Külső-tó partján. Szinte meg sem lehetett mondani, hogy ez egy tó, mert elég szépen benőtte a nádas. Most ennek a partján folytatódott utunk, és ezt a tavat is szépen kerültük oldalról. Útközben vaditatóval is találkoztunk, persze őzet nem nagyon láttunk, gondolom ők annyira nem voltak ránk kíváncsiak, mint amennyire mi megnéztük volna őket. Persze az látszott, hogy azért szép számmal megfordulnak erre, mert a patanyomaikon kívül elég sok fagyott „őzsörét” is volt a talajon. A tó felső része után balra fordultunk az Apáti-hegy lábánál, s kisvártatva meg is érkeztünk az Apáti templomhoz is, ahol pogácsa, tea, forralt bor, és pálinkán kívül, még egy pecsét is várt minket a menetlevelünkbe (7,1 km).

A lélekmelengető pihenő után indultunk is tovább, és ha a frissítő nem melegített volna fel minket, akkor úgyis bemelegedtünk volna, mert szépen elkezdtünk a hegy gerincén felfelé kaptatni. Tettük mindezt a Lóczy Lajos gejzírösvényen, amely a ZT jelöléssel bír. Szép kis havas ösvényen haladhattunk rendületlenül előre és fölfelé. Majd következett ezután a Nyerges-hegy. Itt meg is állunk egy szóra, mint ahogyan azt Grétsy László tanár úr is szokta, és megemlékezünk ennek a helynek a gyönyörű panorámájáról. Akinek a Balaton nagy szerelme, az nyugodtan kerekedjen fel az év bármelyik évszakában és látogasson el erre a részre, nem fogja megbánni. Még így is, ebben a zord, télies időjárásban is lenyűgöző volt a balatoni táj szépsége. A lehavazott táj, mintha csak a Téli berek lapjairól tárult volna elénk. Leírni, szavakkal lefesteni nem is próbálom. Tették azt már nálam többet látott és tapasztaltabb írok, több-kevesebb sikerrel, elégedjünk meg annyival, hogy lenyűgöző volt a látvány. Akik ott voltak, és volt náluk fényképezőgép, azoknak biztos örök emlék marad, mert biztos, hogy legalább egy képet készítettek ezen a helyen. Lassan viszont haladjunk i tovább, mert nekünk is indulnunk kellett, aztán így jutottunk fel a Csúcs-hegyre, ahol ellenőrző pontunk is volt (9 km).

Innen továbbindulni nem volt könnyű. Nem a hely szépsége volt az egyetlen, ami fogva tartott minket, hanem az útviszonyok voltak eléggé kedvezőtlenek. Szépen torlódott a sor, ahogy lejjebb egy eléggé meredek és csúszós részen egyesével haladtak az előttünk haladók. Meredek, és csúszós, lefagyott sziklás részen kellett lejutni. Lassan mi is sorra kerültünk, és nagy nehezen, de sikerült túljutni ezen a részen, nem kis segítségünkre szolgált a rendezők által ott kihúzott kötél, amibe jól belekapaszkodva, de sikerült lejutni. Itt továbbra is a ZT jelzést követtük, és föl-le hullámvasutaztunk a különböző hegyoldalakon. Mellettünk folyamatosan szép panorámával szolgált a téli Balaton, ami a hideg ellenére nem fagyott be, nagy bánatára a jégvitorlás tulajdonosoknak, nem is beszélve a Hummeres terepjárósokról. Az utunk néhány helyen itt is csúszós volt, és főleg a lefeléknél kellett odafigyelni, hogy ki ne menjen az ember alól a lába, de egy kicsit erősebb tempóra kapcsolva ezeken a részeken jobb volt gyorsan lefutni. Így haladtunk túránkon egyre jobban előre, és értünk le a félsziget alsó részéhez, ahol következő ellenőrző pontunk is helyet foglalt (12,5 km).

Tovább innen csak kicsit mentünk a ZT jelzésen, mert aztán egy szintén rövid szakaszon szalagozást követtünk, s így értük el egy kereszteződésben a Z jelzést. Innen csak pár száz méterre volt tőlünk az első ellenőrző pontunk, az Átjáró-barlang. Oda már viszont nem kellett menni, de így a félsziget egyik részét már magunk mögött tudtuk, és most jött a másik résznek a megismerése. Utunk itt is hol fel, hol lefelé vitt. Sokat sík részen nem kellett haladni. Így kaptattunk fel a Kerek-hegyre is, amit onnan ismerhetünk, hogy tetején négy adó foglal helyet, és ezt szoktam én is nyáron nézegetni a másik partról is, mikor Zamárdinál lubickolok a vízben. Most viszont itt mentünk el az adókat körülvevő kerítés mellett, és így ezt a jellegzetes részt is megismerhettem Tihanyban. Ez volt a Kerek-hegy csúcsa is, innen már lefelé vitt utunk, egészen addig, amíg el nem értük-, attól a bizonyos tihanyi révtől- a várost átszelő kövesutat, mert ezen átkelve most az Akasztó-dombot kellett megmászni. A dombra felfelé kaptatva az erdőben pillantotta meg egy jó nagy borotvapengét, azt a régi fajtát, de megvolt majdnem két méter magas. Hogy ki, és mi okból állította, az máig rejtély számomra, de érdekes volt, az biztos. Innen már csak pár méter volt hátra, és meg is érkeztünk a domb tetején lévő pihenőhöz, ahol ellenőrző pontunk is helyet kapott (14,9 km). 

Fújt a szél itt is rendesen, és kaptuk is a hideget az arcunkba, de ez a hely is megér egy misét, már ami a látványt illeti. Nagyon szép volt a keleti része a Balatonnak. Füreddel a háttérben a már szokásosan gyönyörű panoráma tárult elénk. A ponton kapott fagyosan hideg almát a zsákunkba elrejtve viszont indultunk is tovább, még mindig a Z jelzést követve. Igazából itt csak le kellett ereszkedni a domb oldalából. Rövid séta után a parkolóhoz érkeztünk, ahol nyáron piac is szokott működni, és be lehet vásárolni mindenből, amit az ember akar. Innen a kövesúton folytatódott tovább utunk, mert a Z jelzés is itt halad. Szerencsére nem volt nagy a forgalom, de így is kikerültek minket az autósok, mert az úton megvolt már a felvágott nyomvonal.

Alattunk lehetett látni az új építésű kerékpár utat is, ez még nyáron csak fáktól megszabadított és ledózerolt rész volt, akkor még a forgalmas úton kellett ezen a részen nyomni a pedált. Jó dolog, hogy haladnak azért az ilyen fejlesztésekkel is. Túránk leg viccesebb része következett itt, mert ahogy az úton haladtunk egyszer csak egy nagy fehér szőrmók kutyára lettem figyelmes. Aztán őkelme is felfigyelt ránk, aztán feltápászkodott addigi nyugodt helyzetéből, s megindult lefelé a kerítéshez, hogy jól megugasson minket. Aztán ekkor jelent meg az úton egy szép nagy busz, az ablaknál a sofőr mellett helyet foglaló idegen vezetővel. Persze ő ferde szemmel nézte a világot, ugyan úgy, mint az utasai, - kik járnának ugyan ezen a részen ilyenkor-, s mikor meglátta a kutyát a ház oldalánál,  gondolom szólt mikrofonba a többieknek, hogy ne a már unalomszámba megnézett Balatont nézzék, hanem tekintsenek a másik oldalra is. Persze, hogy mi járhatott a fejükben mikor meglátták a nagy bundást, azt mindenkinek a saját fantáziájára bízom, de nekünk egyből egy eléggé sztereotip kép ugrott be, és ezen derültünk is egy jót. Így telt utunk, és lassacskán meg is érkeztünk a nyáron jó forgalmas hajóállomáshoz, s a már előzőekben taglalt szív-, és lélekmelengető folyadékok mellett pecsétre is sikerült szert tennünk menetlevelünkbe (16,3 km).

Innen egy viszonylag rövid, de izgalmasnak mondható szakasz következett megint. Izgalmat ugyan csak a meredek és lefagyott lépcsők jelentettek. Itt a tíz kilométeres távon induló embereket is sikerült beérni, akik csak egy kis szombati séta reményében neveztek be, s velük kavarodva kellett a Visszhang-domb oldalába felkaptatni. Látszik, hogy azért erre a távra is sokan neveztek, mert viszonylag sok ember verődött össze a hátralévő részen. A domb oldalába felérve viszont már ott is voltak a Barát lakások, ahol ellenőrző pont is volt számunkra (17,7 km).

A pecsét beszerzése után, haladtunk aztán tovább, s folyamatosan kerültük meg az Óvár-hegyet. Egyemberes ösvény volt sok helyen ez a rész, nagyon előzgetni nem is nagyon lehetett, aztán ha valaki kifogott egy lassabb csoportot, akkor aztán főhetett a feje a továbbjutást illetőleg. Viszont ezen a részen is túl lehetett jutni, s immár megint csak egy ellenőrző pont következett a Kálvária tövében (19,2 km).

Itt egy pici rész vezetett még minket a Z jelzésen. De ez a kis rész is milyen volt. Egészen az Apátságig haladtunk, s a szép panorámát talán már említenem sem kell. A nyáron oly tömött tér, és kis utcák most majdhogynem kihaltak voltak, itt-ott lézengett egy-két ember, - már a túrázókon kívül-, de jó volt most is szétnézni, és egy utolsó pillantást vetni a nagy tóra, mielőtt újra leereszkedünk Tihany belső részéhez. Itt váltottunk rá a S+ jelzésre, és így jutottunk vissza az iskolához is, ahol néhány órával ezelőtt nekivágtunk a túrának (20,6 km). Az iskola egyébként pár méterre van a Levendula háztól, ahova azért nyáron, ha kedvünk támad, beugorhatunk, kerékpározás közben jól tud esni egy kis levendulaszörp is.

A célban szerencsénk volt, mert most sikerült azért a nagy tömeget elkerülni. Hamar megkaptuk utolsó pecsétünket, valamit oklevelünk és kitűzőink is meglettek. Mivel ez az ötödik Téli Tihany túra volt, így még nyakba akasztható kulcstartókkal is gazdagabbak lehettünk. Örömünket már csak étvágyunk múlta felül, s ezt egy nagy tányér mákos tésztával sikerült is csillapítani. Ez után jött még egy nagy bögre forró tea, és helyre is állt a lelki békénk.

Most már csak a hazajutáson főtt kicsit a fejünk, mert ahogy haladtunk lefelé a lépcsőn, hatalmas embertömeg várakozott, hogy befejezzék ők is a túrát. Ezt szerencsére sikerült megúszni, de a buszra látszott, hogy nehéz lesz feljutni, mert addig sokan végeznek még, és ennyi ember nem tud majd eljutni Balatonfüredre. De aztán a szerencse megint csak mellénk szegődött, és találkoztunk két túrázóval a parkolóban, akik Füreden laktak, őket megkérve sikerült is hamar a vasútállomásra érnünk. Így ráadásul egyel korábbi vonatot is sikerült elérnünk, mert a menetrendszerkesztőknek hála, a buszok öt, azaz 5 perccel a vonat indulása után érnek a vasútállomáshoz, aztán vagy másfél óra várakozás után sikerül is onnan továbbvonatozni. De mint már mondtam szerencsénk volt, így nemsokára már a fűtött vonaton zakatoltunk a nagy tó mellett, és mire Fehérvárra értünk már szépen kezdett is esteledni, az ónos eső meg ereszkedett az ország nyugati felére, és másnap sok helyen lehetett látni a jeges Balatonról készült fotókat.

A túra nagyon szép volt, és nem csak az mondatja velem, hogy a Balaton a szívem csücske is egy kicsit. Tényleg jól éreztük magunkat, a négy órai indulás kicsit meredek volt, de a sok élmény, kilátás, és a társaság kárpótolt mindenért. Szinte mindent bejártunk Tihanyban, amit lehet, sok mindent megnézhettünk, jól kitalált kis útvonal jellemezte az egész napot. Az időjárás olyan volt, amilyen, de hát mégis csak tél van/volt. Elég sok magaslatra feljutottunk, szinte talán az összesre, a félszigetet teljesen körbejártuk így, és mindenhonnan szép panoráma nyílt az alattunk elterülő tájra. Nem hiába, hálás a környék, és így nem nehéz egy jó kis túrát összehozni. Az ellátásra szintén nem lehetett panasz, tényleg sok mindent kaptunk, halkan jegyzem meg, hogy a mákos tésztából még repetázni is lehetett volna. Pedig aztán voltam már olyan túrán, ahol egy kenyértészta szerű pogácsa volt a végén az ellátás. Hidegben tényleg jól esik az embernek a meleg kaja a túra végén, a zsíros kenyér nem mindig nyerő, főleg ha jól bele is van fagyva a bödönbe, amiből kiszedik.

De ne zsörtölődjön az ember, nem enni járunk a túrára, hanem hogy jól érezzük magunkat, és megismerjük kis országunk rejtett zugait is, és Tihany megismerésére ez a túra teljesen tökéletes volt. A téli Balaton arcát is meg lehetett tapasztalni.

Köszönet a szervezőknek a túra lebonyolításáért és megrendezéséért! És köszönet a túratársnak is a kitartásért és az egész napos társaságért. Egyedül azért a hidegben fárasztóbb lett volna a túrázás, és így a jókedv sem maradt legalább el, és persze szenvedni is jobb volt kettesben. J

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Budapest, 2014. február 5.