2015.
november 14.
Ezen
a szombati napon is megadatott, hogy nekivágjunk egy kis túrázásnak a
Budai-hegységben. Most így egy hozzánk közel eső helyszínt választottunk a
kikapcsolódáshoz.
A
túra rajtja Szépjuhászné gyermekvasúti állomása volt. Ide vonattal és busszal
sikerült eljutni, amit mások is választottak, ahogy láthattuk.
Ezen
a túrán kis társaságunk három tagja vett részt, most ennyin sikerült
összeverődnünk. A rajt már nyitva volt egy ideje mire odaértünk. Nem voltak
sokan, pedig azt hittem, hogy tolongani fognak az emberek, ahogy azt már néhány
budai túrán észlelhettem. Így legalább nem volt sorban állás a rajtban, és
menet közben sem kellett egymást annyira kerülgetni. Kicsit hűvösebben, felhősen
indult a reggel. A szél is fújt elég rendesen azokon a helyeken, ahol nem
védett minket az erdő vagy a hegy.
A rajtban szép színes túrafüzetet kaptunk. Ebből sok információt tudhattunk meg
erről a túráról, és az azt megrendező egyesületről is. Sajnos szomorú aktualitása
volt a túrának. Mint azt megtudhattuk, az egyesület egyik tagjának állítanak
emléket ezzel a túrával, mint azt a neve is elmondja. Minden ellenőrző ponton
így az ő emlékéért égett egy mécses is.
A
nevezés után összekaptuk viszont magunkat és nekivágtunk az előttünk lévő
kilométereknek. A P jelzést kellett megkeresnünk, és a vasúti síneken átkelve
máris az erdőben találtuk magunkat. Kis lejtős szakasz következett, majd a
hegyet megkerülve emelkedőbe kezdtünk. Ha valaki fázott is az elején, az most már
nem panaszkodhatott, mert az emelkedő hamar felmelegítette az embert. Nem
mentünk már innen sokat, el is érkezett az első ellenőrző pont (1,2 km).
A
Hárs-hegyi körutat itt magunk mögött hagytuk, és továbbra is a P jelzésen
haladtunk, immár lefelé. A Budai-hegység jó kis köves talaján ereszkedtünk
folyamatosan lefelé. Szerencsénk volt, hogy már viszonylag régebben volt
csapadék és a talaj sem ragadt, így a kövek sem csúsztak. Az őszi erdő
lehullott levelei is eléggé csúszóssá tehették volna még az utat. Hamarosan
leereszkedtünk a műúthoz, melyen át kellett kelni, és visszafelé
kellett indulni. Végig a túrán szalagozás is segítette a tájékozódást, így nem
csak a jelzésekre kellett hagyatkozni. Az útról így tértünk le mi is a
szalagozás jelzései által, majd vághattunk neki az emelkedős szakasznak, hogy
a következő ellenőrző pontunkat érinthessük. Szomorúan konstatáltuk, hogy
mindegyik ellenőrző pont valamilyen hegy tetején van, így egész túránk
hullámvasutazáshoz volt hasonló. Most egy eléggé emelkedős szakasz következett.
Folyamatosan törtünk fölfelé az emelkedőn. Az avar zizegő hangja volt csak
hallható a lábunk alatt és a folyamatos levegővétel. Nem nagyon van
kedve beszélni az ilyen helyeken az embernek. Elég sokat meneteltünk így föl, majd
egyszer csak elfogyott a hegy, így elértük a Fekete-fej tetejét, és
megkaphattuk következő pecsétünket, és egy csokit is, ami még ha jól meg is
volt keményedve a hideg miatt, akkor is jól esett egy ilyen emelkedős rész után
(2,9 km).
Megpróbáltatásainkat
most kicsit kipihenhettük, ahogy a Fekete-hegyről elkezdtünk alá ereszkedni.
Persze azért a másik oldal sem volt fenékig tejfel, a túloldal emelkedős
szakasza itt legalább olyan jó kis lejtésben folytatódott, így lehetett
figyelni és koncentrálni a lefelé haladás közben. A P jelzést rövidesen el is
hagytuk, majd a P+ jelzés vezette utunk, mígnem a Nagykovácsi úthoz nem
érkeztünk. Onnan jelzetlen, szalagozás által kijelölt úton
haladtunk tovább. Máriaremete házai közé keveredtünk így, és nézegethettük a mellettünk
elhaladó házakat, amik néha kis villának is beillettek volna. Nyugodt egy
környék volt, így nem csoda, hogy vonzotta a tehetősebb embereket.
A hegyi levegő is ritkán lehet szmoggal
szennyezett, nem úgy, mint az elmúlt időszak városokra jellemző rossz levegője
volt. Lassacskán viszont a település széléhez értünk, és vethettünk még egy
pillantást a környező hegyek által uralt táj panorámájára. Egy sorompó mellett
elhaladva lefelé vettük megint csak utunk, és kezdtünk ereszkedni a
Remete-szurdokba. A völgyben kiszáradt patakmederben haladtunk előre, és a K
jelzést is itt értük már el. Rövidesen viszont újra emelkedős szakaszra váltott
a jelzés, így mi is. A Remete-hegy oldala eleinte kissé volt emelkedős, majd hirtelen meredek szakaszra váltottunk. Folyamatosan emelkedtünk ki
a völgyből, a meredek sziklás szakaszon. Lassú haladás volt ez ismét felfelé.
Sokan megálltak az alattunk elterülő tájat fényképezni, mert azért a látvány
nem volt utolsó, és azért így legalább egy-két lélegzetvételnyi szünetet is
lehetett tartani. Amikor felértünk, akkor továbbra is a K jelzésen haladva, nemsokára követező ellenőrző pontunkhoz is eljutottunk (7,1 km).
Tovább
haladva viszont kicsit megint fújhattunk egyet. Jól is esett egy kicsit, a
viszonylag sík jellemzőjű rész ez után a jó kis emelkedő után. A K jelzésen
most már nem mentünk sokat, rövidesen egy kereszteződéshez értünk és innen a K+
jelzésen folytattuk tovább utunk. Ezen a jelzésen haladva jutottunk be
Budaligetre. Itt újra hasonló házak között találhattunk magunkat és nézelődhettünk
kedvünkre, ha már lakni nem nagyon fogunk ilyen házakban. Kanyarogtunk sokat a
különböző utcákon, majd egy meredek lejtő után az erdőbe vettük az irányt immár
a S jelzést követve. Ezen a jelzésen haladtunk így tovább egy darabig. Ez
kivezetett minket a lakott területről, egyenesen az Alsó Jegenye-völgybe. És ha
már völgy, akkor patak is volt, amin többször is sikerült átkelni a különböző
hidak segítségével. Szép része volt ez túránknak. A völgy másik végéhez érve
viszont utunk elkezdett ismét emelkedni, ami később csak egyre fokozódott. Ezen
a részen már el is kellett hagyni a S jelzést szalagozás mentén, és ha az ember
a lába elé nézett csak, akkor hamar el tudott menni a szalagozás mellett, ami
egy ösvényre vezetett minket, amin szépen araszolva ismét csak jó kis emelkedőn
haladhattunk fölfelé. Minél jobban kiértünk a völgyből, annál jobban fújt a
szél. A hegy oldalán meg-megállva sikerült is a környező tájat megörökíteni az
erős szélben. Nagy nehezen viszont csak sikerült felérni a Kálvária-hegy
tetejére, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (13,5 km).
Miután
itt is kaptunk csokit, nekivághattunk a következő szakasznak. Jól kimelegedtünk
ismét az emelkedős szakaszon, így jól esett kicsit alacsonyabb részre
ereszkedni, mert így már itt nem fújt a szél, viszont az út ezen az oldalon is
elég meredeken ereszkedik. A meredekséget meg a sok kiálló sziklával és
kövekkel tűzdelt út csak nehezítette. Viszont így hamar is sikerült a gerincen
lejutni. Rövidesen a K jelzést elérve azon folytattuk tovább utunk. Később
érintettünk még más jelzéseket is, de mi kitartottunk a K mellett, így
jutottunk el a Virágos-nyereghez. A nyereg mentén elhaladva letekinthettünk
Óbudára. A leveleiket lehullatott fák között szép kilátás nyílt az alattunk
elterülő városra. Az erdőn még mindig látszott a jég okozta károk nyoma, nem
egy fa volt még mindig kidőlve, azoknak a törzse csak annyira volt elvágva,
hogy az út járható legyen. A nyeregből először a Vihar-hegyet megmászva
jutottunk ki, majd továbbra is a K jelzés mentén emelkedve, jó kavicsos úton
értünk egyre feljebb, hogy a gyönyörű panorámát megcsodálva a Hármashatár-hegy
tetején elhelyezett ellenőrző ponthoz jussunk (18,5 km).
Ezzel
utolsó hegy nevű ellenőrző pontunkat is sikerült magunk mögött hagyni. Kicsit
már megviseltnek éreztem magam ez után a rész után. A sok kihagyás után ez már
eléggé megerőltető tud lenni az ember számára. És persze még nem volt vége a
megpróbáltatásoknak. A hegyről való lejutáshoz továbbra is a K jelzés mentén
haladtunk, majd a K körtúra jelzésre állva haladtunk tovább lefelé. Gondolom
azt mondanom sem kell, hogy milyen sziklákkal tarkított útszakasz volt ez
ismét. Viszont így lassacskán leértünk a Határ-nyeregbe, ahova már a S jelzés
segítségével jutottunk. Az alsó részen elég sok elágazás volt, és kicsit
nehezen sikerült megtalálnunk a szalagozással kijelölt utunkat is. Itt sok
kirándulóval találkozhattunk útközben. A nyeregben a K jelzést választottunk és
azon haladtunk tovább előre. Itt is volt ezért emelkedős rész is, ami már azért
annyira nem hiányzott. Itt a nap már szépen sütött le ránk, azért az ereje már
nem volt nagyon érezhető. Az út mellett sok kitermelt fatörzs volt egymásra
rakva. Az úton fölfelé haladva egyszer csak egy tisztás résznél meg is
érkeztünk következő ellenőrző pontunkhoz is, ami az Árpád-kilátónál volt (22,1
km).
A
kilátónál sok család keresett szórakozást ezen a szombati napon. Sok gyerek
játszott a környéken, a jó kis tüdőtisztító levegőn. Mi egy rövid szusszanás
után folytattuk utunkat. A kilátót magunk mögött hagyva, a Z jelzésen elkezdtük
ereszkedésünket a hegyoldalon lefelé. A szerpentines úton viszonylag gyorsan
haladtunk lefelé. A műúton átkelve ismét az erdőben találtuk magunkat. Itt egy
meredekebb lejtőn jutottunk lefelé a hegy oldalában. Majd továbbra is a Z
jelzésen haladva jutottunk el az Apáthy-sziklához, ahonnan már azért láttuk
utunk célját, ami mindig ad egy kis löketet a túrázónak. Viszont még volt hátra
az utunkból, így sokat nem is nézelődtünk. A hegy oldalán egy lépcsőhöz értünk,
ahol folytattuk tovább ereszkedésünket. A Z jelzés itt városi szakaszon
folytatódik tovább, nem egyszer bejártuk már ezt az utat is különböző túrák
alkalmával. Most már ez az ereszkedés sem esett jól lefelé. A meredek utcák
csak jobban megviselték már a térdet. A lejtős szakasznak a villamos hídja
vetett véget. Miután elhaladtunk a vágányok alatt ismét emelkedős szakasz
következett, ami már végképp nem hiányzott. A Z jelzésen haladtunk így fölfelé
az aszfaltozott utakon. A Széher úthoz érve viszont búcsút intettünk a Z
jelzésnek és a Z+ jelzésre állva folytattuk tovább utunkat. Folyamatosan haladtunk
egyre följebb, lassacskán újra erdei utakon. A jelzés itt elkanyarodott, mi
viszont szalagozás mentén haladtunk tovább. Ismét az erdőben találtuk magunkat.
Ismét elcsendesedett a környék csak a többi túrázók hangja volt hallható a
napsütötte erdőben. Nem kellett már sokat fölfelé menni, de a sok szint után
már ez tűnt a legnehezebb szakasznak a túrán. Lassacskán viszont megláthattuk
már Szépjuhászné állomást, ahol túránk célja is volt (27 km).
A
célban megkaptuk okleveleinket és szép kitűzővel is szolgáltak a rendezők. Az
ellátás sem volt rossz, gyümölcs és sós rágcsa volt még fellelhető. A finom
meleg tea is jól esett a hosszú és nem kevés szinttel tarkított menetelés után.
Miután
kifújtuk magunk, lesétáltunk a buszmegállóba és elindultunk hazafelé. A busz
eléggé tömve volt, és a Széll Kálmán térre is elég nehéz volt befordulnia. Az
átépítés alatt álló téren nem kis forgalmi dugó volt. Innen már csak a Délibe
kellett átsétálni, és a vonaton kicsit ki lehetett nyújtózni hazafelé.
Jól
éreztük magunkat a túrán. Az ár kicsit magasabb volt a megszokottól, viszont az
ellátás nem volt rossz, és a szép kitűzőnek is nagyon örültünk. A közepes
távhoz képest viszonylag sok emelkedős szakasz volt viszont, ami jól ki is
fárasztott minket a végére. Aki ki akarja magát kicsit fárasztani egy dolgos
hét után, annak csak ajánlani tudom ezt a túrát.
Köszönet
a rendezőknek a szép túráért. Szép emléket állít ez az útvonal elhunyt
tagtársuk emlékére. A túrafüzetben leírt jellemzésből látszik, hogy milyen
csapás is volt az egyesület számára egy ilyen társ elvesztése. Személyesen én
nem ismertem, mivel akkoriban még nem túrázgattam, de sok mindent leszűrhet a
túrafüzetet lapozgató túrázó a személyiségéből.
Nyugodj
békében Robi!
Köszönet jár még a túratársaknak is, akikkel együtt szenvedhettem át ezt a
napot, és akik jelenlétükkel emelték a túra színvonalát!
Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila
Íródott Tárnokon, az Úr 2015. évének Szent András (Enyészet) havának, 24.
napján.