Hegedűs Róbert emléktúra

2015. november 14.

Ezen a szombati napon is megadatott, hogy nekivágjunk egy kis túrázásnak a Budai-hegységben. Most így egy hozzánk közel eső helyszínt választottunk a kikapcsolódáshoz.

A túra rajtja Szépjuhászné gyermekvasúti állomása volt. Ide vonattal és busszal sikerült eljutni, amit mások is választottak, ahogy láthattuk.

Ezen a túrán kis társaságunk három tagja vett részt, most ennyin sikerült összeverődnünk. A rajt már nyitva volt egy ideje mire odaértünk. Nem voltak sokan, pedig azt hittem, hogy tolongani fognak az emberek, ahogy azt már néhány budai túrán észlelhettem. Így legalább nem volt sorban állás a rajtban, és menet közben sem kellett egymást annyira kerülgetni. Kicsit hűvösebben, felhősen indult a reggel. A szél is fújt elég rendesen azokon a helyeken, ahol nem védett minket az erdő vagy a hegy.

A rajtban szép színes túrafüzetet kaptunk. Ebből sok információt tudhattunk meg erről a túráról, és az azt megrendező egyesületről is. Sajnos szomorú aktualitása volt a túrának. Mint azt megtudhattuk, az egyesület egyik tagjának állítanak emléket ezzel a túrával, mint azt a neve is elmondja. Minden ellenőrző ponton így az ő emlékéért égett egy mécses is.

A nevezés után összekaptuk viszont magunkat és nekivágtunk az előttünk lévő kilométereknek. A P jelzést kellett megkeresnünk, és a vasúti síneken átkelve máris az erdőben találtuk magunkat. Kis lejtős szakasz következett, majd a hegyet megkerülve emelkedőbe kezdtünk. Ha valaki fázott is az elején, az most már nem panaszkodhatott, mert az emelkedő hamar felmelegítette az embert. Nem mentünk már innen sokat, el is érkezett az első ellenőrző pont (1,2 km).

A Hárs-hegyi körutat itt magunk mögött hagytuk, és továbbra is a P jelzésen haladtunk, immár lefelé. A Budai-hegység jó kis köves talaján ereszkedtünk folyamatosan lefelé. Szerencsénk volt, hogy már viszonylag régebben volt csapadék és a talaj sem ragadt, így a kövek sem csúsztak. Az őszi erdő lehullott levelei is eléggé csúszóssá tehették volna még az utat. Hamarosan leereszkedtünk a műúthoz, melyen át kellett kelni, és visszafelé kellett indulni. Végig a túrán szalagozás is segítette a tájékozódást, így nem csak a jelzésekre kellett hagyatkozni. Az útról így tértünk le mi is a szalagozás jelzései által, majd vághattunk neki az emelkedős szakasznak, hogy a következő ellenőrző pontunkat érinthessük. Szomorúan konstatáltuk, hogy mindegyik ellenőrző pont valamilyen hegy tetején van, így egész túránk hullámvasutazáshoz volt hasonló. Most egy eléggé emelkedős szakasz következett. Folyamatosan törtünk fölfelé az emelkedőn. Az avar zizegő hangja volt csak hallható a lábunk alatt és a folyamatos levegővétel. Nem nagyon van kedve beszélni az ilyen helyeken az embernek. Elég sokat meneteltünk így föl, majd egyszer csak elfogyott a hegy, így elértük a Fekete-fej tetejét, és megkaphattuk következő pecsétünket, és egy csokit is, ami még ha jól meg is volt keményedve a hideg miatt, akkor is jól esett egy ilyen emelkedős rész után (2,9 km).

Megpróbáltatásainkat most kicsit kipihenhettük, ahogy a Fekete-hegyről elkezdtünk alá ereszkedni. Persze azért a másik oldal sem volt fenékig tejfel, a túloldal emelkedős szakasza itt legalább olyan jó kis lejtésben folytatódott, így lehetett figyelni és koncentrálni a lefelé haladás közben. A P jelzést rövidesen el is hagytuk, majd a P+ jelzés vezette utunk, mígnem a Nagykovácsi úthoz nem érkeztünk. Onnan jelzetlen, szalagozás által kijelölt úton haladtunk tovább. Máriaremete házai közé keveredtünk így, és nézegethettük a mellettünk elhaladó házakat, amik néha kis villának is beillettek volna. Nyugodt egy környék volt, így nem csoda, hogy vonzotta a tehetősebb embereket.

A hegyi levegő is ritkán lehet szmoggal szennyezett, nem úgy, mint az elmúlt időszak városokra jellemző rossz levegője volt. Lassacskán viszont a település széléhez értünk, és vethettünk még egy pillantást a környező hegyek által uralt táj panorámájára. Egy sorompó mellett elhaladva lefelé vettük megint csak utunk, és kezdtünk ereszkedni a Remete-szurdokba. A völgyben kiszáradt patakmederben haladtunk előre, és a K jelzést is itt értük már el. Rövidesen viszont újra emelkedős szakaszra váltott a jelzés, így mi is. A Remete-hegy oldala eleinte kissé volt emelkedős, majd hirtelen meredek szakaszra váltottunk. Folyamatosan emelkedtünk ki a völgyből, a meredek sziklás szakaszon. Lassú haladás volt ez ismét felfelé. Sokan megálltak az alattunk elterülő tájat fényképezni, mert azért a látvány nem volt utolsó, és azért így legalább egy-két lélegzetvételnyi szünetet is lehetett tartani. Amikor felértünk, akkor továbbra is a K jelzésen haladva, nemsokára követező ellenőrző pontunkhoz is eljutottunk (7,1 km).

Tovább haladva viszont kicsit megint fújhattunk egyet. Jól is esett egy kicsit, a viszonylag sík jellemzőjű rész ez után a jó kis emelkedő után. A K jelzésen most már nem mentünk sokat, rövidesen egy kereszteződéshez értünk és innen a K+ jelzésen folytattuk tovább utunk. Ezen a jelzésen haladva jutottunk be Budaligetre. Itt újra hasonló házak között találhattunk magunkat és nézelődhettünk kedvünkre, ha már lakni nem nagyon fogunk ilyen házakban. Kanyarogtunk sokat a különböző utcákon, majd egy meredek lejtő után az erdőbe vettük az irányt immár a S jelzést követve. Ezen a jelzésen haladtunk így tovább egy darabig. Ez kivezetett minket a lakott területről, egyenesen az Alsó Jegenye-völgybe. És ha már völgy, akkor patak is volt, amin többször is sikerült átkelni a különböző hidak segítségével. Szép része volt ez túránknak. A völgy másik végéhez érve viszont utunk elkezdett ismét emelkedni, ami később csak egyre fokozódott. Ezen a részen már el is kellett hagyni a S jelzést szalagozás mentén, és ha az ember a lába elé nézett csak, akkor hamar el tudott menni a szalagozás mellett, ami egy ösvényre vezetett minket, amin szépen araszolva ismét csak jó kis emelkedőn haladhattunk fölfelé. Minél jobban kiértünk a völgyből, annál jobban fújt a szél. A hegy oldalán meg-megállva sikerült is a környező tájat megörökíteni az erős szélben. Nagy nehezen viszont csak sikerült felérni a Kálvária-hegy tetejére, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (13,5 km).

Miután itt is kaptunk csokit, nekivághattunk a következő szakasznak. Jól kimelegedtünk ismét az emelkedős szakaszon, így jól esett kicsit alacsonyabb részre ereszkedni, mert így már itt nem fújt a szél, viszont az út ezen az oldalon is elég meredeken ereszkedik. A meredekséget meg a sok kiálló sziklával és kövekkel tűzdelt út csak nehezítette. Viszont így hamar is sikerült a gerincen lejutni. Rövidesen a K jelzést elérve azon folytattuk tovább utunk. Később érintettünk még más jelzéseket is, de mi kitartottunk a K mellett, így jutottunk el a Virágos-nyereghez. A nyereg mentén elhaladva letekinthettünk Óbudára. A leveleiket lehullatott fák között szép kilátás nyílt az alattunk elterülő városra. Az erdőn még mindig látszott a jég okozta károk nyoma, nem egy fa volt még mindig kidőlve, azoknak a törzse csak annyira volt elvágva, hogy az út járható legyen. A nyeregből először a Vihar-hegyet megmászva jutottunk ki, majd továbbra is a K jelzés mentén emelkedve, jó kavicsos úton értünk egyre feljebb, hogy a gyönyörű panorámát megcsodálva a Hármashatár-hegy tetején elhelyezett ellenőrző ponthoz jussunk (18,5 km).

Ezzel utolsó hegy nevű ellenőrző pontunkat is sikerült magunk mögött hagyni. Kicsit már megviseltnek éreztem magam ez után a rész után. A sok kihagyás után ez már eléggé megerőltető tud lenni az ember számára. És persze még nem volt vége a megpróbáltatásoknak. A hegyről való lejutáshoz továbbra is a K jelzés mentén haladtunk, majd a K körtúra jelzésre állva haladtunk tovább lefelé. Gondolom azt mondanom sem kell, hogy milyen sziklákkal tarkított útszakasz volt ez ismét. Viszont így lassacskán leértünk a Határ-nyeregbe, ahova már a S jelzés segítségével jutottunk. Az alsó részen elég sok elágazás volt, és kicsit nehezen sikerült megtalálnunk a szalagozással kijelölt utunkat is. Itt sok kirándulóval találkozhattunk útközben. A nyeregben a K jelzést választottunk és azon haladtunk tovább előre. Itt is volt ezért emelkedős rész is, ami már azért annyira nem hiányzott. Itt a nap már szépen sütött le ránk, azért az ereje már nem volt nagyon érezhető. Az út mellett sok kitermelt fatörzs volt egymásra rakva. Az úton fölfelé haladva egyszer csak egy tisztás résznél meg is érkeztünk következő ellenőrző pontunkhoz is, ami az Árpád-kilátónál volt (22,1 km).

A kilátónál sok család keresett szórakozást ezen a szombati napon. Sok gyerek játszott a környéken, a jó kis tüdőtisztító levegőn. Mi egy rövid szusszanás után folytattuk utunkat. A kilátót magunk mögött hagyva, a Z jelzésen elkezdtük ereszkedésünket a hegyoldalon lefelé. A szerpentines úton viszonylag gyorsan haladtunk lefelé. A műúton átkelve ismét az erdőben találtuk magunkat. Itt egy meredekebb lejtőn jutottunk lefelé a hegy oldalában. Majd továbbra is a Z jelzésen haladva jutottunk el az Apáthy-sziklához, ahonnan már azért láttuk utunk célját, ami mindig ad egy kis löketet a túrázónak. Viszont még volt hátra az utunkból, így sokat nem is nézelődtünk. A hegy oldalán egy lépcsőhöz értünk, ahol folytattuk tovább ereszkedésünket. A Z jelzés itt városi szakaszon folytatódik tovább, nem egyszer bejártuk már ezt az utat is különböző túrák alkalmával. Most már ez az ereszkedés sem esett jól lefelé. A meredek utcák csak jobban megviselték már a térdet. A lejtős szakasznak a villamos hídja vetett véget. Miután elhaladtunk a vágányok alatt ismét emelkedős szakasz következett, ami már végképp nem hiányzott. A Z jelzésen haladtunk így fölfelé az aszfaltozott utakon. A Széher úthoz érve viszont búcsút intettünk a Z jelzésnek és a Z+ jelzésre állva folytattuk tovább utunkat. Folyamatosan haladtunk egyre följebb, lassacskán újra erdei utakon. A jelzés itt elkanyarodott, mi viszont szalagozás mentén haladtunk tovább. Ismét az erdőben találtuk magunkat. Ismét elcsendesedett a környék csak a többi túrázók hangja volt hallható a napsütötte erdőben. Nem kellett már sokat fölfelé menni, de a sok szint után már ez tűnt a legnehezebb szakasznak a túrán. Lassacskán viszont megláthattuk már Szépjuhászné állomást, ahol túránk célja is volt (27 km).

A célban megkaptuk okleveleinket és szép kitűzővel is szolgáltak a rendezők. Az ellátás sem volt rossz, gyümölcs és sós rágcsa volt még fellelhető. A finom meleg tea is jól esett a hosszú és nem kevés szinttel tarkított menetelés után.

Miután kifújtuk magunk, lesétáltunk a buszmegállóba és elindultunk hazafelé. A busz eléggé tömve volt, és a Széll Kálmán térre is elég nehéz volt befordulnia. Az átépítés alatt álló téren nem kis forgalmi dugó volt. Innen már csak a Délibe kellett átsétálni, és a vonaton kicsit ki lehetett nyújtózni hazafelé.

Jól éreztük magunkat a túrán. Az ár kicsit magasabb volt a megszokottól, viszont az ellátás nem volt rossz, és a szép kitűzőnek is nagyon örültünk. A közepes távhoz képest viszonylag sok emelkedős szakasz volt viszont, ami jól ki is fárasztott minket a végére. Aki ki akarja magát kicsit fárasztani egy dolgos hét után, annak csak ajánlani tudom ezt a túrát.

Köszönet a rendezőknek a szép túráért. Szép emléket állít ez az útvonal elhunyt tagtársuk emlékére. A túrafüzetben leírt jellemzésből látszik, hogy milyen csapás is volt az egyesület számára egy ilyen társ elvesztése. Személyesen én nem ismertem, mivel akkoriban még nem túrázgattam, de sok mindent leszűrhet a túrafüzetet lapozgató túrázó a személyiségéből.

Nyugodj békében Robi!

Köszönet jár még a túratársaknak is, akikkel együtt szenvedhettem át ezt a napot, és akik jelenlétükkel emelték a túra színvonalát!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Íródott Tárnokon, az Úr 2015. évének Szent András (Enyészet) havának, 24. napján.