2013. február 18., hétfő

Balatoni kék téli 30


2013. február 17.

A reggel hamar elérkezett, és irány az állomás, mert a túra megközelítése vonattal történt. A peronon álmos emberek sorakoztak, s a szokásos vasárnap reggeli melankólia még mindenkit átjárt. A vonat megérkezett és irány Pétfürdő, mert ott volt a rajt.

A mostani túrának ketten indultunk neki, s az állomáson meg is kaptuk a kis menetlevelünket, és kezdődhetett is a túra. Az idő olyan szomorkás volt, egész nap szürke egybefüggő felhőréteg borította be az égboltot, így nem nagyon kellett a napsütés miatt aggódni. Pétfürdőn a házak között lassan kijutottunk a nyílt részre. A K jelzésen kellett csak ma is haladni, igaz ebben voltak megszakítások, de ott is a szalagok mentén lehetett tovább jutni. 
Eleinte lankásabbnak mondható dombokat kellett megmászni, ahogy az út is haladt. Itt hó nem volt, így az nem nehezítette az előbbre jutást, de a föld fagyos volt, így sártól sem nagyon kellett tartani. Kisebb emelkedőket leküzdve kellett előre haladni. A táj melankolikus hangulatát nem nagyon volt, ami megtörje. A csupasz fák és az alvó növényzet látványa még a téli képét mutatta. De ne is várjon az ember mást így február közepén. A jelzést egy helyen elhagyva a szalagozást követve egy bokrokkal és fákkal megtűzdelt dimbes-dombos vidéken kellett előbbre jutni. Itt voltak kisebb emelkedők is, de nagyon nem kellett az embernek megerőltetnie magát. Egy földútra kiérve azon folytatódott tovább a jelzett útszakasz, s egy sziklás fal mellett elhaladva el is jutottunk a Séd patak mellé, s itt kereszteztük is a mostanra szüneteltetett forgalmú vasútvonalat. Innen már nem kellett sokat menni, és be is értünk Királyszentistvánra, az első ellenőrző pont is itt volt (12,5 km).

Kis pihenés után folytatódott is utunk. A K jelzést követve kiértünk a faluból, s a földúton haladva elkanyarodtunk a főút mellett. Itt a hegyre vezetett fel az utunk. Elég érdekes volt, ahogy olyan hullámvasút szerűen jutott egyre feljebb az ember, mert valamennyi menetelni kellett fölfelé, de aztán jött is egy lejtősebb szakasz, s ez váltogatta egymást párszor. A Mogyoró hegy sem tudta azért utunkat állni, s lassacskán a csúcs is meghódításra került, s innen lefelé vezetett az utunk, Litér irányába. A falu mellé beérve a főutat kellett követni, s majd érintettük is a Z fogadót, második ellenőrző pontunkat (15,8 km).

A településről hamar kiértünk, az útravalót a déli harangszó jelentette, s az erdő szélén haladva folytattuk túránkat tovább. A jelzést szalagozás segítségével tudtuk követni néhány helyen. Itt már hó is volt, és lehetett ezt is taposni. Voltak már előttünk, így szerencsére nem nekünk kellet az utat kijárni. Szép tájak következtek ezen a részen is. Leveleiktől megszabadult fák, s bokrok övezték sok helyen az utat. Aztán még azért szint is volt benne, mert itt is kellett néhány helyen felfelé kapaszkodni. Egy erdőből kiérve viszont már nem volt messze a cél. Legalábbis légvonalban, mert azért gyalog még kellett kicsit haladni. Vörösberénybe a főutat keresztezve jutottunk. Itt aztán kanyargott az utunk, majd bejutottunk a Malom völgybe. Itt az út sok helyen csak egy kis csapás volt a hóban, de a szép téli táj feledtette az emberrel az apróbb kellemetlenségeket. A pihenő után már nem is volt gond, mert itt már aszfaltozott úton kellett csak menetelni. A régi református erődtemplom előtt értünk ki a főútra, a jelzést követve. Ezen az úton kellett továbbhaladni Balatonalmádi felé. Oda beérkezvén már csak a buszpályaudvar felé kellett lefordulni, s a szalagozást követve meg is érkeztünk a célba (28,3 km). Az elmaradhatatlan emléklap és kitűző átvétele után már csak az állomásra kellett kijutni.

A vonatra nem kellett sokat várni, és egy Székesfehérvári átszállás után nemsokára sikerült is hazajutni, s ki lehetett pihenni a fáradalmakat.

A túra szép helyeken vezetett, s az időjárás is kedvező volt. Szintet sokat nem kellett leküzdeni, így mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy keresse fel majd még ezt az útvonalat is az évek folyamán.


Köszönet a szervezőknek a szép túráért és a jó rendezésért! Az oda és visszajutásban segítséget nyújtó embereknek is, és nem utolsó sorban köszönet a túratársnak is a nap közbeni jó társaságért!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila

Budapest, 2013. február 18.

2013. február 16., szombat

Zöld 30


2013. február 16.

Ismét eljött egy reggel, és nekivágunk mai túránknak. A szokásos blahai találkozó után irány az 59-es villamos végállomása, méghozzá abból is a Márton áron téri. Itt megvolt a gyors regisztráció, négyfős csapatunk is kialakult, és nekikezdhettünk a fentebb már megnevezett Zöld 30-as túránknak.

A rajtból megindulva egyből nekikaptattunk a hegynek, s a Z∆ jelzésen haladunk. A hegyen itt-ott hó is látszik, de jóformán csak a sziklákon kaptatunk felfelé. Ez így első bemelegítésnek egész jó volt. Szép volt, ahogy a várost lassacskán magunk alatt hagyjuk, és a Széchenyi-hegyi adó is szépen kirajzolódott a tájból már. Hamar el is értünk így első ellenőrzési pontunkhoz, mert az Ördögorom mentén el is értük már a Kilátót (1 km).

Innen már a Z jelzésen haladunk tovább, ami egész túránk útvonalát meg is határozza. Szépen magunk mögött hagyjuk az ébredező város látványát, s még egy utolsó tekintetet vethettünk a felhők közül kikandikáló nap által megvilágított lakótelepek, és gyárépületek halmazára, s bevettük magunk a természetbe. Itt már a hóból, ami esett és elolvadt, szép kis latyak várt minket, s meg-megcsúszva araszoltunk előre, s vettük is az akadályt. Itt-ott még aszfalt utat is érintettünk, de jó szerével már a kitaposott ösvény jutott nekünk osztályrészül. Lehetett csúszkálni, s a völgybe lejutva, majd a Széchenyi hegyre a szerpentinen felkaptatva haladtunk előre. Szép volt itt is a táj, s vissza is tekinthettünk az előbbi ellenőrző pontunk felé, mert immár megint csak egy szintbe keveredtünk vele, és el is fordultunk az úttal, így már többet nem láthattuk az Ördög ormot. Kijutottunk az erdőből, és itt már a kásás olvadt havat dagasztva elhaladtunk az adó mellett is, és megközelítettük a Gyermekvasút felső végállomását is, ahol második ellenőrző pontunk is leledzett (3,8 km).

Innen az aszfalton haladtunk tovább Normafáig, majd itt a télen szokásosan a téli sportokat kedvelő emberektől körülvéve folytattuk utunk. A forralt bor és egyéb nyalánkságokat árusító büfé még nem volt nyitva, innen is látszott, hogy későbbre várja majd még a kuncsaftjait. A panoráma mesés volt, ahogy haladtunk előre. Aki ismeri, az úgyis tudja, hogy miről is van szó, és aki nem, nos, neki csak ajánlani lehet, hogy egy „Mise” erejéig látogasson majd el ide, és tekintsen szét az alant elterülő város képére. Megéri. De mi nem szobrozhattunk, hisz a „karaván halad”, és baktattunk is tovább, és ereszkedtünk újra alá a völgynek. Kanyargott utunk, és az enyhe idő miatt és a napsütés miatt is a jól megolvadt kásás hó dagasztása felejthetetlen élményt nyújtott mindenki számára. Így értünk be a következő ellenőrző ponthoz, ami a Tündér sziklánál volt (7 km).

Innen kanyarodott egyet utunk, és betérvén a hűvösvölgyi részbe, és az utcákon kanyarogva kellett tovább menni. Jól is esett egy kicsit, hogy nem a hóban kellett előre haladni, mert úgy hogy le volt tömörödve néhány helyen, és az a fölötte lévő rétegtől nem látszott, így eléggé megnehezítette a dolgunk. Itt elég hamar el is értük az újabb ellenőrző pontot, a Fekete István emlékháznál (9,6 km).

Az út innentől egy idő után már rendületlenül emelkedett ismét felfelé, és újra egy jó ki fújtatás következett. Aszfalton, lépcsőn, majd a szokásos havas úton folytattuk a trappolást. Szép volt ismét körös-körül a táj, a szemet ismét lehetett tornáztatni, s néha meg-megállva szét lehetett nézni, a kicsit párás, de szép tájban. Ősszel ezt a részt már egy másik túra alkalmával bejártuk, így ismerőskén köszöntött minket a hely. Szépen emelkedett is felfelé utunk, meg követtük a hegy kanyarulatait, s így jutottunk el az Árpád kilátóhoz (12,1 km).

Innen bevettük magunkat az erdőbe és itt föl-le kanyarogva haladtunk előre. Igazából sok látnivaló talán a havas táj volt, de a koncentrációt kívánó előrehaladás nem nagyon engedett nézelődni. De aztán fordult utunk, és kijutottunk a hegy másik szélére, és itt mentünk tovább. A havas út itt legalább síknak mondhatóan kanyargott, s szép kilátás nyílt megint csak az alattunk elterülő településre, valamint a környező tájra, már amennyit engedtek a sudár fák, a  törzseik mellett eltekintő túrázónak. De itt is csak telt az idő és a kilométer és meg is érkeztünk Virágos-nyereghez (16.8 km).

Itt a büfében megkaptuk a pecsétünket, és mehettünk is tovább. Sokan megálltak egy kicsit megpihenni, vagy épp valami finomságot elfogyasztani, mert a forralt bor igen hívogató aromája belengte az egész környéket. De nekünk törni kellett a havat, és meneteltünk tovább rendületlenül. A hóban amúgy is sok helyen átütött már a sár útközben és ez sem volt egy kellemes élmény, vagy éppen a hó alatt megbúvó jégpáncél észrevétele kötötte le figyelmünk. Lassacskán azonban haladtunk a nyergen, míg végül a Csúcs hegy után nem sokkal le is jöttünk a nyúlványáról. Itt már szépen sütött a nap is, mondhatnánk vesztünkre, mert ekkor a szántás következett, és a mellette húzódó földút, ami szépen kieresztett már ebben a napsütésben, így nagy cuppogások közepette sikerült csak araszolnunk, és sarat, mocskot felkavarva cipőnkkel keserves volt az előrejutás. Szerencsére azért valahogy ez a rész is utánunk maradt, és egy patakon átkelve a fölötte ívelő hídon beértünk Solymárra, és itt már az aszfalt úton, „sebeinket nyalogatva” kicsit kiengedhettünk, s beállhattunk a szokásos kis tempónkba. Valamennyit kanyarogtunk az utcákon, majd következett a buszfordulónál és a templom előtt elhelyezkedő Kocsma galéria, következő ellenőrzőpontunk színhelye (21,1 km).

A templom mellett elhaladva megkezdtük kimenetelésünket Solymárról, s a Zsíros hegy felé felkaptatva lódultunk ismét a következő ostromra. Innen már nem volt sok hátra. Szép volt nagyon a település belső része, ahol mentünk, majd az erdő is. Az egyre alább ereszkedő nap gyönyörűen világította meg a fákat, és az utunkat. Énekes madárkák víg dala is szállt a szélben. Nem hiába, ők is érezték már, hogy nem sok van talán hátra a télből. És ez a napsütéses idő talán tényleg a tavasz előhírnöke volt. Azonban az utunkat még jó kis olvadt hókása borította, alatta sok helyen nagy vízzel, és volt mit kerülgetni a kijárt úton. De azért araszoltunk is felfelé, majd el is értük a hegy csúcspontját. Innen már egyenesen vezetett le utunk Nagykovácsiba. Ereszkedésbe is kezdtünk, majd lassan az aszfalt útra rátérve már könnyebb volt a dolgunk. Cipőinkről is kopott szerencsére valamennyi a sárból, s így azért már vidámabban haladtunk a Plébánia felé, ami a túra célja is volt egyben (29,5 km). Itt megkaptuk kitűzőinket, valamint emléklapunk, s zsíros kenyérrel olthattuk éhségünket is, valamint üdítővel, vagy teával szomjunkat.

Innen még vissza kellett keveredni a kiindulási pontunkba, mert a járgány ott parkolt, és kis segítséggel, valamint egy kis utazgatással ezt is sikeresen átvészeltük. Innen aztán mehettünk a szélrózsa minden irányába, a megérdemelt pihenés felé.

Mindent összevetve egy nagyon szép túrán voltunk túl. Nagyon szép volt az útvonal, amit bejártunk. Az út nehéz volt, és egy kicsit erőt próbáló is, de a jó társaságban hamar telt az idő is, és nem volt annyira megerőltető így a továbbhaladás. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ha teheti, az elkövetkezendő években is induljon neki, mert felejthetetlen élményekkel lettünk ismét gazdagabbak.


Köszönet a szervezőknek a szép túráért, ami testet és lelket is próbára tette, valamint a túratársaknak, akik jelenlétükkel ezen fáradalmakat enyhítették!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila

Budapest, 2013. február 16.





2013. február 10., vasárnap

Téli teljesítménytúra 24


2013. február 09.

Az óra reggel megint korán keltett. Hamar eltelt az éjszaka, s a készülődés közben sikerült is lassan felébredni. Irány a Blaha, a gyülekezés helye, majd onnan autókázás Budakeszire, s onnan még egy kis buszozás Tökre.

A rajtolás gazdaságos volt, mert a buszmegálló mellett egy autóból kaptuk meg a menetlevelet. Út közben nem voltak ellenőrző pontok, csak tájékozódásnak voltak megadva érintendő helyek, s innen tudhattuk, hogy kb. merre is járunk. 
A faluból kiérve a Mária út jelzését követve eljutottunk egy szántóföldre, ahol egy romtemplom volt a cél, s utunk itt vezetett el. Szerencsére fagyos volt a föld, így nem volt gond a haladással. A szántáson bukdácsolt az ember, de jobb volt, mintha nyáron a kukoricában kellett volna haladni. A templomot megtekintettük, s haladtunk tovább a szántáson, hogy újra becsatlakozzunk a Mária útra. A nap ki-ki kandikált a felhők közül, de teljesen nem lehetett látni, mert a fátyolos légrétegen nem tudott rendesen átütni a sugaraival. Szép látványt nyújtott így is, picit szürreális volt az egész kép, ahogy festett. A Mária utat, és helyenként a szalagozást követtük. A síknak mondható terepen helyenként szép hóátfúvással találkoztunk az utakon, ahogy a töltésen a szekérnyom akadályt jelentett, s itt viszonylag vastagabb hóréteg alakult ki. Nádasok mellett is haladtunk, s a belvíz is időnként az útra is kiért, így azt is lehetett kerülgetni. Szép lassan így haladtunk kis csapatunkkal, s be is értünk Budajenőre. Innen köves úton vezetett tovább utunk, és át is értünk a szomszéd településre, Telkibe.

Itt aztán rátértünk a Z□ jelzésre, és ezen folytattuk utunk. Lassan Telkiből is kiértünk, s megkezdtük kanyargásunkat a hegyre fölfelé. Útközben megtekinthettük az Öreg tölgyet is, ami az előtte lévő tábla tanulsága szerint már 250 éves is elmúlt, s az Öreg tölgy tanösvény is fonódott utunkba, melyen haladtunk tovább. Itt a hegyen a fák szépen le voltak havazva, s a kijárt úton araszolva haladtunk. Az úton egyébként jó sokat lehetett csúszkálni időnként, mert az előtte felolvadt és újra lefagyott jégréteg szépen csúszott, s sok koncentrációt is megkívánt az embertől. Szép fokozatosan mentünk is rajta, s emelkedett is az utunk, mikor rátértünk a Z jelzésre, mely a csúcs felé vezetett. Haladtunk is a szép havas téli erdőben, s a sok kanyargás után elő is bukkant a Nagy-Kopasz, tetején a fából épített, és első látásra a Burj Al Arab szállodára emlékeztető Csergezán-kilátóval. Itt értük el túránk legmagasabb pontját, a maga 559 m-es tengerszint feletti magasságával. A kilátóból szép kilátás nyílt az alattunk elterülő havas tájra is. Nagyon messze nem lehetett ellátni a párás-ködös légkör miatt, de a Budai hegység azért szépen mutatta magát. A szél is szépen fújdogált, így sokat nem is időztünk, mert a túra ment tovább, és mi is nekiálltunk, a kilométerek további fogyasztásának.

A Z∆ jelzésen folytattuk tovább utunk, itt már jóformán az ereszkedéssel kellett csak törődnünk. Ami egyszer megvolt felfelé, azt most lefelé is teljesíteni kellett, örök igazság ez a túrák alatt. J Idővel a Z+ jelzésre rátérve folytatódott utunk. Továbbra is a szép havas erdőben haladtunk. Időnként fakitermeléssel is találkoztunk, s itt a ritkuló erdőből kikukucskálva jobban meg is lehetett figyelni a tájat. A katonasírokat elhagyva kerítés mellett szekérúton haladtunk tovább, majd a főútra rátérve és pár száz métert azon is megtéve az istállók mellett fordultunk be. Itt már a fagy engedett egy kicsit, és a föld felszíne már elég sáros volt. Szerencsére nagy dagonya nem volt belőle. A hó is elkezdett szállingózni  jelezvén szintén az idő enyhülését. Innen már nem volt sok hátra, hiszen Budakeszi határában voltunk. Elhaladtunk a Nádas tó mellett, valamint a Mamutfenyőket is megcsodálhattuk. Egy kis hídon átkelve meg is érkeztünk Budakeszire. Kis utcákon kanyarogva be is érkeztünk a célba, ami az Amnesia Sörözőhöz volt címezve. A név biztos találó, s páran már ki is próbálhatták valós mivoltát. Itt megkaptuk szokásos emléklapunkat, valamint választhattunk a kitűzők közül is, hogy milyet is szeretnénk. Nagy ellátás nem volt, de erre a rendezők fel is hívták az indulók figyelmét. Így mindenkinek gondoskodnia kellett magának ellátásról, de a túra baráti ára itt mutatkozott meg, viszont különösebben senkit sem zavart. A kuponért, amit a célban kaptunk, amúgy is kedvezményesen lehetett fogyasztani a helyszínen.

A kocsi már itt volt, így azzal csak vissza kellett jutni a fővárosba, s a kis buszozás után jöhetett a jól megérdemelt forró zuhany.

A túra nem volt rossz. Mindenképp jó szórakozás volt. A szint sem volt sok, ezt is csak szép fokozatosan kellett leküzdenie az embernek. Az időjárás is mellettünk volt, így jó élményekkel lettünk megint gazdagabbak a 24 km megtétele után.


Köszönet a túra szervezőknek a jó kis útvonalért, valamint a túratársaknak a megint csak vidám hangulatban eltöltött kilométerekért!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila


Budapest, 2013. február 10.