2014. május 18., vasárnap

Fekete-Hegyek 25

2014. május 11.

Biatorbágyra csalogatott minket elkövetkező túránk. Ez az a hét, ami után Ivett nevét megismerhettük az időjárásunk alakulását befolyásoló ciklonként emlegetve. Ez a vasárnapi reggel sem kecsegtetett semmi jóval. Délutánra már esőt jósoltak, de reggel az internetet böngészgetve már lehetett látni, hogy az egész Dunántúlon esik. Azért így ketten nekivágtunk kis csapatunkból a távnak, mit sem törődve az időjárás előrejelzéssel.

Vonattal érkeztünk meg Biatorbágyra, útközben már Budaörsnél csapkodta is az eső a vonat ablakait, így nem sok jóra számíthattunk a későbbiekben. Az állomáson leszállva, az aluljárón eljutottunk egy közeli kis utcába, ahol a rajtunk is volt. A rendezőkkel egy vonattal utaztunk, így vártunk kicsit, amíg kipakolnak, majd neveztünk, és indultunk is.
A rajtot elhagyva, már esett is az eső, mindenféle illúziót lerombolva, ami reményt adhatott nekünk, hogy esetleg szárazon megússzuk ezt a mai napot. A ZΔ jelzésen haladtunk, átkeltünk az 1-es főúton, majd az autópálya alatt is. Esővel áztatott kavicsos úton haladtunk előre a település oldalában. Rövidesen egy út szélénél a jelzés a Kálvária-hegy oldalában az erdőben haladt tovább, és mi is ezt követtük, a fákról lecsorgó esővel a nyakunkban. Az időjárás így a fényképezésnek sem nagyon kedvezett, így azokkal most nem nagyon szolgálhatok, csak a túra fele környékén sikerült a gépet is elővenni, mert akkor már nem esett az eső. Tulajdonképpen nem is kellett már sokat menni, ez a rész is inkább az eső miatt tűnt hosszabbnak, de egyszer csak már meg is érkeztünk a Fő-kút forráshoz, túránk első ellenőrző pontjához (3,2 km).
A forrástól továbbra is a ZΔ nyomán haladt utunk is, és kaptattunk tovább felfelé a hegy oldalában. Ez száraz körülmények között nem is lett volna olyan rossz talán, de a nyomvonal már tiszta sár volt, és sokan csúszkáltunk visszafelé, ahol egy meredek helyen vitt fel az út. Lassan ezt is sikerült leküzdeni, és már enyhébb részen haladhattunk előre. Persze föntről az áldás az nem nagyon akart alábbhagyni, így ebbe belenyugodva meneteltünk. A tájra körbenézve nem is lehetett semmi jobbat várni, mert mindenütt lógtak a felhők lefelé. Páty szélső utcáit is érintettük ezen a szakaszon, majd innen kiérve sikerült is rossz felé kanyarodni, de ezzel nem mi voltunk az egyetlenek, de nagyot azért nem rontottunk, mert az erdei út később ismét csatlakozott a jelzett utunkhoz, így csak egy kicsivel sikerült többet menni. Másztunk még ezen a részen vadkerítést is, itt is azért oda kellett figyelni a lépcső fokaira, mert elázva azért a fa is csúszós volt. Szépen haladtunk is előre, majd átkeltünk a Telki felé vezető úton is, itt egy tábla jelezte, hogy a kilátóig mennyi út van még hátra, mert tudtuk, hogy következő pecsétünket ott kapjuk majd meg. A Sisakvirág tanösvény is volt ez az út egyben, és lehetett is olvasgatni, amiket az utunk melletti táblán írnak róla, de ehhez nem sok kedve volt az embernek így bőrig ázva. Az út szerencsére itt már nem olyan mocsaras volt, hanem olyan zúzott köves, így a sárdagasztással itt már nem kellett küzdeni. Így jutottunk el túránk névadójához is, a Fekete-hegyekhez, s ezen a gerincen kaptattunk felfelé a szépen emelkedő utunkon is. Elértük a Tarnai pihenőt, ahol pár képet sikerült is csinálni a környékről, itt állt el az eső, legalábbis ezen a részen már nem esett, ahogy kiértünk ide az erdőből. A fák között csalóka volt, mert a levelekről azért még pergett a víz. Mikor végeztünk, kaptattunk is tovább fölfelé a hegyoldalban, és így jutottunk el a Csergezán kilátóig, ahol következő pecsétünket is begyűjtöttük (10,8 km).
A Budai-hegység legmagasabb csúcsának megmászása után nem lehetett már mást csinálni, mint leereszkedni róla, így visszafelé indultunk a ZΔ jelzésen, míg el nem értük a PΔ és Z+ találkozását, mert innentől erre vitt tovább utunk. Tulajdonképpen nem is figyelt az ember a tájra, csak gyűrtük a kilométereket, és arra koncentráltunk, hogy de jó lesz majd egyszer hazaérni, és megszárítkozni. Később kivált a Z+, így már csak az önálló PΔ jelzésen haladtunk tovább. Elhaladtunk a Kopasz-erdő-tető mellett, és átkeltünk a Vörös-pocsolyás-háton. Ezen a részen az erdőben egy kis ösvényen vitt a jelzés, és a vizes fák között igen csak nagy szórakozást jelentett az előrejutás. Megérkezvén a P jelzésre, majd azon balra fordulva haladtunk tovább lefelé. Itt is oda kellett figyelni a jól felázott útra, mert tudott ám a sár csúszni rendesen. Elhaladtunk a Vörös pocsolya mellett is, aminek ez az eső igazán jót tett, mert gondoskodott róla, hogy a nevét így továbbra is viselhesse. A Kecske-hát mellett is rendületlenül vitt minket utunk lefelé, majd érintettük egy rövid szakaszon a cserkészpark felé vezető műutat, de arról hamar le is tértünk, és gondoskodtunk róla, hogy a cipőnkről lekopott sár utánpótlást kapjon. Leérkeztünk a Petneházy-tanya karámjai mellé, és itt egy rövid ideig lehetett is látni a fölöttünk magasodó Erzsébet kilátót is, körülötte az alacsonyan szálló felhők szinte körül ölelték a hegyet. Átkeltünk a kövesúton, majd be is vetettük magunkat újra az erdőbe, és a Fekete-fej megmászása következett. Ez sem volt egy leányálom az adott körülmények között. Felfelé is elég volt kaptatni, a lefelé ereszkedésről már nem is beszélve. Jó kis csúszós út volt ez, kiálló sunyi kis kövekkel, amin hamar meg tudott a cipő iramodni, és akkor nincs megállás. Nagyon oda kellett figyelni, hogy ne történjen baj, és ez a tartás a lábat nem is kíméli. Elég fárasztó volt így lejutni, de végül ez is ment, és a Szépjuhászné úthoz elérve, majd egy darabon követve haladtunk. Átkelvén rajta a P+ jelzést követtük. Nem sok emberrel találkoztunk azért útközben. Gondolom sokakat visszavetett a várható idő, vagy épp már reggel gondolták meg magukat, esetleg később indultak. A lényeg, hogy itt pár emberrel haladtunk csak együtt időnként. Rövidesen megérkeztünk a Nagykovácsi út mellett lévő parkolóhoz, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (20,8 km).
Itt külön vált az útvonalunk, mert több táv is volt, meg még körtúrát is rendeztek, így figyelni kellett, hogy merre megyünk tovább. A mi utunk a S körséta út volt. Rövidesen átkeltünk a kisvasút vágányain, és lassacskán ismét emelkedésbe kezdett utunk. Szinte minden távra jutott egy kis emelkedős rész, így legalább nem fáztunk az elázott ruhában. Elértünk egy kereszteződéshez, ahonnan a Mária utat követtük tovább, így haladtunk el a Tótasszony oltár mellett. Ezután utunk jobbra kanyarodott, és jó kis emelkedő következett. Eljutottunk a S jelzéshez, majd a kisvasút vágányain ismét átkelve kapaszkodtunk tovább, amíg el nem értünk a SΔ jelzéshez, amin eljutottunk a Kis-Hárshegyi kilátóhoz, következő ellenőrző pontunkhoz (22,7 km).
A kilátó másik oldalán szalagozással jelzett kis ösvények mentén indultunk lefelé. Így tekeregtünk a hegyoldalban, míg el nem értük a Z jelzést. Tovább ezen vitt utunk. Egy darabig haladtunk a Budakeszi úton, majd azon átkelve a hegy oldalában fölfelé kaptatva haladtunk tovább. Szépen emelkedtünk ismét, mert még erre a szakaszra is jutott egy kis szint a túránkon. Elhaladtunk a libegő pályája alatt, majd a Tündér szikla következett.  Kicsit még haladtunk a Z jelzésen, majd egy elágazásnál szalagozás következett. Ezen az ösvényen értünk el a Zugligeti utat, amin túránk hátralévő kis részét kellett megtenni. Ami sarat tudtunk, azt itt levertük a cipőnkről, de a helyzet így is elég siralmas volt, már ami a kinézetünket illeti. Rövidesen megérkeztünk az általános iskolához, ahol a célunk is helyet foglalt, és megkaptuk a járandóságunkat is, oklevél és kitűző formájában. Volt még zsíroskenyér is, meg hozzá többféle szörpből is lehetett választani (25,7 km).

Nem sokat időztünk itt, a buszok negyed óránként jártak, és a vizes ruhától minél előbb meg akartunk szabadulni. Elpakoltunk, ettünk, aztán irány a buszmegálló. Innen a Széll Kálmán tér következett, ahol aztán elég szép látványt nyújthattunk ilyen jó sárosan és elázva a többi ember között. Kis villamosozás volt még hátra, meg egy megálló vonattal, és jöhetett a jó meleg vizes zuhany.

Talán első olyan túrám volt, ahol már a rajtnál eldőlt, hogy ázni fogunk, de ennek ellenére is nekivágtunk a távnak. Kicsit ez le is hangolta az embert, meg sok helyen nem is figyeltük úgy a tájat, de azért sikerült túl lenni rajta. Nem volt egy rossz túra, jártunk olyan helyen, ahol eddig még nem, és még egy élménnyel lettünk gazdagabbak. Az ellátás jó volt, út közben is kaptunk a pontokon frissítőt, vagy éppen csokit. Kisebb távok is választhatók voltak, de a rossz időjárás sok embert visszariaszthatott a teljesítéstől, mi végül nem bántuk meg, hogy nekivágtunk.



Köszönet a szervezőknek a túra lebonyolításáért és megszervezéséért! Ahol nem jelzett úton kellett menni, az a rész is jól ki volt szalagozva. Köszönet illeti még a túratársat is, aki szintén hősiesen végigcsinálta ezt az esős napot, és társaságot nyújtott az út folyamán!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila



Budapest, 2014. május 18.