2013. október 23., szerda

Vándorbottal a vasparipáért!

2013. október 19.

Korai keléssel kezdődött ez a nap. Ha az ember időben szeretne a rajtban lenni, és a vonatozást választja, akkor ez az egy lehetősége adódik. Bakonyszentlászlón volt a rajtja a túrának, és oda tartottunk vonatunkkal. Győr – Gyárvárosban kellett átszállni a személyvonatra, ami Veszprém felé tartott, és 8 óra után így érkeztünk meg a rajtnak helyet adó, bakonyszentlászlói vasútállomásra.


A túra megrendezése azt a célt szolgálja, hogy minél többen utazzanak az adott vasútvonalon vonattal, mert 10 éve megkongatták már itt is a vészharangot, mert bezárásra ítélték. A civil szervezeteknek hála, ez eleddig nem következett be. A másik dolog, az az, hogy egyik legszebb vasútvonalunk is ez a sínpár az országban, a Cuha-völgyben tekergő, és azt átszelő vasútvonalat nem sokan szeretnék feladni és feledni.

Ketten vágtunk neki ennek a mai napnak. Az állomás várótermében befizettük a részvételi díjat, és neki is indultunk a túránknak a vasparipáért. A P jelzésen kellett haladni, az állomás végében a bakterház mellett elhaladva lassan bevetettük magunk az erdős részbe. A reggel még kicsit hűvös volt, de a gyaloglásba hamar bemelegedett az ember, így a kabátoktól meg is lehetett szabadulni. Az erdő már szép őszi színekben játszott, amit később számtalanszor sikerült megcsodálni. Az őszi Bakonynak mindig megvan a maga kis varázsa, de természetesen ez az összes tájegységre igaz lehet. A nap még a felhők között bujkált, onnan később szándékozott a túrázókra lekandikálni. Sok szint nem volt ezen a szakaszon, ami jellemző volt a túra többi részére is. Egy kereszteződésnél a P+ jelzésre váltottunk át, és ezen haladtuk tovább. Erdős és mezős részek váltakoztak egymás után. Sokan választották ezt a napot kirándulásra is, mert sok más túrázóval is találkoztunk a nap folyamán. A meteorológia szép őszi időt jósolt amúgy is. Egy kereszteződésnél a S+ jelzésen elfordultunk a Pakuts-pihenő irányába, majd a P+ kis idő múlva újra mellénk szegődött, és így a két jelzésen el is értük az Alsó-Cuha-szurdokot. Ezt a részt csak érintettük, mert utunk a P+ jelzésen Vinyére vezetett. Itt a büfénél volt első ellenőrző pontunk (5,6 km.)
Vinyéről vagy szalagozás mentén, vagy a P jelzést követve lehetett tovább haladni a térkép szerint. Mi a szalagozást követtük. Felkaptattunk egy emelkedős ösvényes részen, majd egy útra kiérve folytattuk utunkat tovább. Itt kezdett a felhőréteg felszakadozni, és az őszi erdő színeit jobban kihozta a napsütés. A S jelzésen haladtunk tovább, majd a Z jelzésre ráváltva a Likas-kőhöz jutottunk el (8,5 km).
Innen a Z jelzésen haladtunk tovább. Az út mellett lefelé szép völgy terült el. Ez a jelzett út a Romer Flóris emlékút is egyben. Egy kereszteződésnél az út ketté vált, mi a Z∆ jelzésen haladtuk tovább, mert így el lehetett jutni a Pápalátó-kőig, ahol nagyon szép panoráma terült el előttünk. Miután megcsodáltuk az előttünk elterülő panorámát, és megfelelő mennyiségű fotót készítettünk az őszi színekben pompázó tájról, folytattuk tovább utunk, és lefelé kaptattunk a hegyről. Idővel újra csatlakozott a Z jelzés, és erről már le sem tértünk, úgy érkeztünk meg Fenyőfőre. Itt egy kis kocsmában megtaláltuk a következő ellenőrző pontunkat is (13,1 km).

Fenyőfőről visszafelé szalagozás mentén haladt utunk, majd erről a P jelzésre tértünk át. Csendes kis bakonyi falut hagytunk így magunk után, ahol volt szerencsénk még a déli harangszót is meghallgatni. Következő szakaszunkon volt a túrán a legmagasabb szintemelkedés, de ez is szinte észrevehetetlen volt, mert nem meredeken vágott neki a hegyoldalnak. Ami miatt még talán észrevehetetlenebb volt, az az, hogy nagyon szép tájon haladt az utunk. Időnként a feltámadó szél nagyobb adagokban szakította le a fákról az elsárgult faleveleket, és a napsütésben egyfajta őszi hóesésben lehetett így részünk. Tényleg leírhatatlan a táj szépsége, és nem is lehet elégszer hangsúlyozni, hogy milyen látványban lehet része, annak, aki ebben az időszakban ellátogat ide, vagy épp a hozzá közelébe eső őszi erdőbe. Sajnos a fényképek nem adják úgy vissza ennek a résznek a hangulatát, de még így is szép látványt nyújt. A P jelzésen így haladtunk, és jutottunk el Csárda-tetőhöz (16,9 km).
Sajnos ehhez a részhez kapcsolódik túránk egyik legrosszabb élménye. Megkaptuk az ellenőrző ponton a pecsétünket, majd az előttünk lévők kérdezték, hogy merre is kell tovább menni, hol halad a P+. Mikor megmutatták nekik, mi is elindultunk utánuk, mivel a térképen a kijelölt útvonalként nekünk is a P+ volt a követendő útirány. Ezen egy jó darabon haladtunk, és nagyon szép helyen meneteltünk lefelé egy völgyes részben, a szalagozás és papír útjelzők is mutatták az utat. Aztán itt jött a fekete leves, mivel egy olyan elágazás következett, amit a mi térképünk nem jelzett. Valahogy a S jelzésnek nem kellett itt lennie. Az utánunk érkezőket kérdeztem, hogy ők is ezen a túrán vannak e, mert még az is lehet, hogy egy másik túra útvonalára tértünk rá. Aztán közölték, hogy ők a kisebb, 17 km-es távon vannak. Ez aztán a hideg zuhany. Az eddigi nyugodt túrát a gyors trappolás váltotta fel. Vissza kellett mennünk teljesen Csárda-tetőig, mert ott a P+ másik ágán kellett tovább menni. Jó 4-5 km-es kitérő volt ez, majd egy órás kiesést jelentett. Mikor visszaértünk Csárda tetőre, kiderült, hogy a 25 km-es táv is itt válik ki a miénkből, és arra is oda kellett figyelni. Sajnos a térképünkön nem volt jelölve, hogy figyeljünk oda, az útjelzőt meg nem láttuk, mert a másik oldalán voltunk, és ráadásul többen is voltak akkor az ellenőrző ponton, mikor ott jártunk, így ki is takarhatták előlünk. Így a 32-es távon utolsóként poroszkálva haladtuk tovább a véletlenek ilyen szerencsétlen összejátszása után.
Immár a jó P+ jelzésen haladtunk tovább kicsit keserűbb szájízzel, és a történteken bosszankodva. A tájra jóformán nem is tudtunk koncentrálni, csak arra, hogy fogyjon az út a talpunk alatt, és sikerüljön behozni valamit tetemes hátrányunkból. Nem teljesítmény túraként volt meghirdetve a táv, de a cél 18 órakor bezár, így azért haladnunk kellett. Szerencsére az út nem volt vészes, nem voltak benne nagy emelkedők, ezen a részen inkább lefelé tartott az utunk amúgy is. Egy helyen keresztezett a P jelzés is, de mi nem tértünk le róla. Ménesjáráspusztához érve, az erdő szélén fordultunk rá a Z jelzésre, ami az ellenőrző ponthoz vezetett (20,1 km).
Itt a pontőrök tájékoztattak minket, hogy az utolsók vagyunk, és vagy 20-30 percre haladnak az előttünk lévők. Így folytatódhatott tovább a trappolás. Szalagozást követve folytatódott utunk. Itt sem volt sok szint utunkban, így viszonylag jól tudtunk haladni. Igaz az előtte végrehajtott erőltetett menet sokat kivett belőlünk. Kis dombok mellett haladtunk el, és a napon is érződött már, hogy nem olyan az ereje, és lassan a horizont alá tart már. Ez sem hozott jobb kedvet, mert tudtuk, hogy menni kell. A hegyre visszatekintve viszont szép látványt nyújtott a táj. Idővel a szalaggal jelölt utunk belemet a K jelzésbe, így azon érkeztünk meg Szépalmapusztára. Itt a hotelt kellett megtalálnunk, mert a recepción kaptuk meg következő pecsétünket. Régi emlékek ugrottak be ezen a részen, mert két évvel ezelőtt hasonlóan kimerülve egy elég kemény túlélőtúrát teljesítettünk, és úgy látszik, ez jellemző erre a részre. A hotelban meg is kaptuk a pecsétünket, és menetelhettünk tovább (23,9 km).
A K, S jelzésekre visszatérve haladtunk a műúton, ami Borzavár felé tartott. Erről akkor fordultunk le, amikor a K és S kettéágazik, és mi a S jelzést követve fordultunk le az alattunk elterülő Porva falu felé. Itt a szántóföldek szélén haladt a jelzett út, és így araszoltunk egyre közelebb a célunk felé. Már eléggé hűvösre váltott az idő, a napnak már szinte semmi ereje sem volt, csak a fénye adott még nekünk egy kis reményt. Porvára beérve a Panics büfét kellett felkeresnünk, ahol következő pecsétünket is sikerült begyűjteni (28,3 km).

És eljött utunk végső nagy menetelése. Nem volt több ellenőrző pont hátra, már csak a célba kellett beérkeznünk. Porváról a Z jelzésen kezdtünk el fölfelé kaptatni, ami szintén a már említett emlékútnak a része. Löszfal bevágásban jártunk, amikor a nap kezdett mögöttünk a hegy árnyékába kerülni, így már nem volt sok időnk a sötétedés kezdetéig. Egy vadászles mellett elhaladva fordult be a Z jelzés az erdőbe, ami a Hosszú-Nagy-hegy oldalában haladt. Itt még várt ránk egy kis szint, és az erdei ösvénnyel is meg kellett küzdeni. Az avarban is látszott, hogy egy páran már jártak előttünk rajta, mert eléggé nedves volt alatta a talaj, és sok csúszásnyomot lehetett felfedezni a lejtős részeken. A Cuha-patak egyik mellék ága mellett haladt az utunk, a kidőlt fákat kerülgetve és átlépdelve haladtunk mi is előre az egyre sötétedő szurdokban. Itt értük utol az előttünk haladó utolsó túrázókat. Nekik az első túrájuk volt, így nem voltak beedződve a hosszabb távra, de valahol el kell kezdeni. Ekkor már elmúlt pár perccel 18 óra, és ekkor tünedezett fel a fák között a túránk célja is, a Porva-Cseszneki állomás, valamint vele szemben a turistaház (32,2 km + ki tudja még mennyi). A szervezők már összepakoltak, de a kedvünkért újra elővették a kitűzőket, valamint emléklapunkat is megkaptuk. Ennivaló is jutott bőségesen, mert szerencsére azért úgy számoltak, hogy inkább több legyen, mint ne jusson mindenkinek.

A megpróbáltatásoknak ezzel még nem volt vége. Amelyik vonattal szerettünk volna Veszprémbe jutni, ami egy Bz motorkocsiból és egy mellék kocsiból volt kiállítva, nem tudott felkaptatni az emelkedőre, a hulló falevelek miatt. Így vissza kellett tolnia Bakonyszentlászlóra, és a mellék kocsi leakasztása után próbált eljutni Veszprémbe. Így másik útirányt választva indultunk el Győrbe, és ott szálltunk át a hazafelé tartó Railjet szerelvényre.

Kalandokban és emlékekben gazdagon tértünk haza erről a túráról. Volt jó és rossz élményben is részünk, de így kerek a történet. A szervezők megfontolás tárgyává teszik a következő túrára, hogy világosabban hozzák a túrázók tudtára, hogy merre is van az arra, mert nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek nem volt világos az útvonal. Nekik szerencséjük volt, mert hamarabb értesültek róla, hogy rossz felé haladnak. Ezt leszámítva tényleg szép túrán vehettünk részt. A rendezők kedvesek voltak, és mindenben segítették a túrázókat. Az ellátás is jó volt, az idő pedig az a tipikusan túrázáshoz való volt. Családoknak nagyon ajánlott a túra útvonala, mert kevésnek mondható szintemelkedés van benne, és gyerekekkel is bátran neki lehet vágni.

Köszönet a rendezőknek a túra lebonyolításáért és megrendezéséért! 
Valamint nagy köszönet a túratársnak is a nehéz megpróbáltatásokban való kitartásért és helytállásért! Egyik legnehezebben megszerzett kitűzővel és emléklappal lehettünk gazdagabbak ezen a napon.


Budapest, 2013. október 23.

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila

2013. október 1., kedd

Éjszakai zörejek 27

2013. szeptember 27.

Egy dolgos munkanap után ketten vágtunk neki ennek a kis éjszakai túrának. A helyszín Hűvösvölgy volt, és környéke. Busszal és villamossal közelítettük meg a rajtot. A hűvösvölgyi végállomás alatt volt a rajt elhelyezve, s innen vágtunk neki a távnak.

Az éjszaka szép sötét volt, mivel a Hold kicsit később szándékozott felkelni, a csillagokat is takarta a foszlányos felhőréteg. Fejlámpáinkat beüzemelve megkerestük a S jelzést, és el is indultunk rajta. Kisvártatva átkeltünk a Nagykovácsi úton, majd haladtunk tovább az erdőben. Az út szépen emelkedni kezdett, így a ruháinkból le is lehetett venni, mert a fűtés hamar beindult. A jelzett út eléggé sziklás volt ezen a részen, és a sötétben igen csak forgatni kellett a lámpát, hogy észre lehessen venni a kiálló részeket. A túra nevét meghazudtolva igen nagy csönd volt az erdőben, csak a többi túrázó zavarta meg időnként az éjszakai békét. Idővel elértük egy elágazáshoz, aminél a S∆ jelzésre kellett áttérni, és föl kellett menni a Kis- Hárs-hegyre, ahol a kilátó mellett volt az ellenőrző pont (1,8 km).
Innen az előző elágazásig kellett visszamenni, majd folytatni az utunk a S jelzésen. Itt megint csak emelkedett tovább az utunk. Egy fahídon átkelve, és a szerpentinszerűen haladó úton felfelé, el is értünk a Kaán Károly kilátóhoz. A kilátó mellett elhaladva immár lefelé tartott az utunk. Amit idáig megtettünk fölfelé, most lefelé kellett. Csöndes volt itt is az erdő, csak a nadrágok súrlódása és lépteink zaja hallatszott. Utunk alsó részéhez Szépjuhászné állomás mellett értünk, ahol a hegyoldalból lebaktatva és a síneken átkelve mentünk tovább. Az úttesten is átkelve a P jelzést követtük a hegyre fel. Ez a jelzés vitt fel minket az Erzsébet kilátóig, persze az út ez nem volt ilyen gyors, mint amennyibe ezt leírni kerül, de nem sok minden történt fölfelé. Kereszteztük néhányszor a fölfelé tartó aszfalt utat, és botladoztunk az erdőben az előttünk lévő rögös úton. A hegy tetején a kilátónál volt következő ellenőrző pontunk (5,5 km).
A kilátótól a Z∆ jelzésen vitt le az utunk, majd a libegő végállomása mellett elhaladva Normafát kellett megközelíteni, amit a műúton haladva volt a legkönnyebb végrehajtani. Itt az ismert forraltbotos/réteses büfé padjainál kaptuk meg következő pecsétünket (7,8 km).
Itt a kilátást megcsodálva és utunk egyik következő állomását megszemlélve (Hármashatár-hegy), nekivágtunk a folytatásnak. A Z jelzést kellett követni, amit segített a szalagozás, ami mutatta nekünk az utat sokszor a sötétben. Addig kellett mennünk, amíg el nem értük a Tündérhegyi utat, majd az úton továbbhaladva kellett poroszkálnunk. Az aszfaltról akkor kellett letérnünk, amikor a Z∆ keresztezte. Ekkor lefelé indultunk, hogy majd az alsó részen elhaladjunk a Tündér-szikla alatt. Itt lépcsős rész volt kialakítva az úton, ahol lefelé kellett ereszkedni. A Tündér-sziklánál a Z jelzést kellett követnünk, és ereszkedni tovább. Az alsó résznél a libegő alatt elhaladva, és elfordulva folytatódott a jelzés. Párszor már megfordultunk itt túrákon, de aki először járt erre annak a sötétben azért jó kis móka lehetett ezen a részen megtalálni a tovább folytatódó utat. Most egy kicsit ismét felfelé mentünk, majd egy kissé eldugott helyen, egy szűk ösvényen fordul le a jelzés a szélesebb útról. Ennek az alján érjük el a Budakeszi utat. Itt a jelzés házak között halad, érintettük a Kuruclesi utat, majd a Gyémántos lépcsőn is felkaptattunk. A Z a Szerb Antal utcán halad tovább, majd a Fekete István utca után el is érjük a Hűvösvölgyi utat. A villamos vágányok alatt a Nagyhídnál kellett átkelni. Innen megint csak kanyarogtunk az utakon, amit a Z jelzés is követett. A Battai lépcsőn is fel kellett kaptatni, majd a Csalán út után egy lépcsős résznél elkanyarodva és a lépcsőkön fölsétálva jutunk el ismét az erdős részhez. Itt a jelzésen haladva kisvártatva az Apáthy-sziklához érünk, ahonnan ismét kilátás nyílt az alattunk elterülő városra és tájra. Szemben velünk már ott volt az Erzsébet kilátó, valamint a Széchenyi-hegy jellegzetes adója, ahol nem is olyan rég fogyasztottuk a kilométereket. Újra felkerekedve elhagytuk a sziklát, és a hegyoldalban követtük az utat. Itt nem volt már sok látnivaló ismét, csak a jelzést figyeltük. Egy helyen egy lépcsőnél leértünk egy utcáig, majd a másik oldalon folytattuk is utunk, és kaptattunk felfelé a hegyen. Itt hol meredekebben, hol kevésbé emelkedik az út, amin el is jutottunk következő ellenőrző pontunkig, az Árpád-kilátóig, ahol a pecséten kívül frissítőt és müzli szeletet is kaptunk (15,9 km).
Innentől egy hármas jelzést kellett követni, de abból minket még mindig csak a Z érdekelt. Egy rétnél a másik két jelzés egyébként is elfordult, így már csak a Z jelzést követtük. A Szépvölgyi út mellett haladva megy az ösvény is, amin meneteltünk, majd a Selyemakác utcánál át is kelt rajta. Az utca kanyarulatában viszont el is hagyja azt, és ismét erdei úton haladtunk tovább rajta. Ez a rész megint csak nem lopta be magát a szívembe, mert itt is elég sok buktató volt az úton. Vagy ha épp nem a kiálló kövek idegesítették az embert, akkor a talpunk alá bekerülő kisebb köveken az egyensúlyozás. A Hármashatárhegyi útnál a Z jelzéstől búcsút vettünk, és rátértünk a K jelzésre. Ezen haladtunk tovább a hegy oldalában felfelé, majd a bokrok mellett elkacskaringózva fel is jutottunk a Hármashatár-hegyre, ahol következő ellenőrző pontunk volt (19,2 km).
Itt is szép kilátás tárult elénk, de a friss időpont és az amúgy is ledolgozott nap után már annyira nem hatotta meg az embert. A Hármashatár-hegyről lefelé itt egy jelzetlen úton kellett tovább haladnunk lefelé. Na, az eddigiek után rájöttünk, hogy ez az út minden pálmát elvisz. Nagyon köves volt, de nem olyan apró, hogy ne törődjön vele az ember. A szélén, úgy ahogy sikerült rajta elbotorkálni. A leírás szerint is meredek és köves volt, de szerencsére vízmosás nem volt rajta. Képzelem, hogy akkor milyen lehet. Rövidesen azért csak jött a S jelzés, és mi arra váltottunk rá. Ezen jutottunk el az Újlaki-hegyre, ami a kiálló szikláival lopta bele magát a szívünkbe, ezzel bizonyítva be azt, hogy a rossz út után lehet még rosszabb is. Meredek, erősen sziklás rész volt ez, jó kis figyelmet igényelt az embertől egyben lejutni róla. A S jelzésen jutottunk el így a Határ-nyeregbe, ahol a K jelzésen folytatódott utunk. Ezen úgy jó két kilométert kellett menetelnünk, majd ismét becsatlakozott a S jelzés is. Így keltünk át egy hídon az Ördög-árkon, ami után a Hűvösvölgyi út következett, és a villamos vágányok, amik alatt itt is egy aluljáró vezetett. Ebből kiérve egy lépcső következett, amin felsétálva elénk tárult túránk célja is, ahonnan elindultunk néhány órával korábban (23,6 km).
Megkaptuk kitűzőinket és emléklapjainkat, valamint a rendezők még zsíros deszkával szolgáltak.
Elpakoltuk cuccainkat, majd a buszállásokhoz lesétálva kisvártatva jött is az éjszakai járat, amivel a Széll Kálmán térig lehetett eljutni. Innen megint csak egy rövid séta volt a Déli, ahol egy kis vonatozás után már nem volt sok hazáig.

Jó kis túra volt ez is így a heti megpróbáltatások lelazítására. A rossz emlékeket csak a sziklás részekre való visszagondolás kelti, de sok minden látnivaló belefért ebbe a 23 kilométerbe. Az idő sem volt rossz. Hideg volt, de ez már hozzátartozik az őszi estékhez. Talán az ellátás nem annyi volt, mint amit az ember elvárt a befizetett árhoz képest, és a kitűző is kicsit érdekesre sikeredett, de az útvonalra nem lehet panasz. A szalagozás is jó volt, ott ahol nem tudhatta az ember, merre is kell menni, sokat segített a sötétben.

Köszönet a szervezőknek a túra megrendezéséért, és a pontőröknek a jó kedvért ebben az időben. Nem utolsó sorban köszönet illeti a túratársat is az éjszakai kitartásért!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila


Budapest, 2013 október 1.