2014. január 23., csütörtök

Zongor 45

2014. január 18.

Borongós szombat reggelre ébredtünk, ezen a túrázásra szánt napon. Az eget sötétség uralta, sok volt a felhő, de a Nap még nem volt fent, így sokat nem is láthattunk belőle. Korán kellett kelni, mert egy viszonylag hosszabb táv várt ma ránk. Ketten készültünk nekivágni ennek a mai túrának, mert a többiek most nem értek rá. Kicsit nehezen is szánta rá magát az ember, de ha már egyszer elhatároztuk, hát ki kellett kelni az ágyból.
Vonattal jutottunk be a Déli pályaudvarra, itt volt a rajt helye is. Az eső éjjel esett, sok helyen lehetett látni a nyomát is. A meteorológusok is jelezték a mai napra is a rosszabb időt, de bíztunk benne, hogy minket elkerül az eső.


Regisztrációnál sok ismerős arccal összefutottunk, és amint megkaptuk a menetlevelünket neki is vágtunk ennek a mai napnak. A Turul Túrák kategóriába tartozott ez a mostani, abból is a téli változatnak indultunk neki. Az Alkotás utcán vezetett utunk, amin nem sokat kellett menni, majd el is kanyarodtunk a Nagyenyed utcán, és búcsút intettünk a pályaudvaron álmosan várakozó szerelvényeknek is. A Nagyenyed utcán sem kellett sokat felfelé mennünk, már találkoztunk is a Kerecsen sólymot (Turul) ábrázoló emlékművel, és meg is kaptuk első pecsétünket a menetlevelünkbe (0,5 km).
Innen tovább fölfelé az Istenhegyi úton vitt lábunk. Elég szép kis emelkedővel indult így számunkra ez a túra. Nincs is jobb, mint egy jó kis bemelegítő emelkedő. Itt már kezdett az ég színe is megváltozni, már kezdődött a virradat. Utunk a 21-es buszok nyomvonalával megegyezett az első részeken, így a járdán baktattunk fölfelé, a Szent Orbán teret érintve, majd a Diana utcára rákanyarodva. A Z jelzés a Szendrő utcánál ért be minket, és a jó kis lépcsősoron fölfelé haladva csodálhattuk meg a környezetünkben lévő lakóházakat. Némelyik ház kapuján több kamera van, mint amennyivel egy foci világbajnokságot le szoktak közvetíteni, na de ne panaszkodjunk, ez a való világ. A Z jelzésen helyezkedik el második ellenőrző pontunk, a Széchenyi-emlék (3,9 km).

A Z jelzéstől most sem váltunk el, így azon poroszkáltunk tova, az immár kivilágosodott égbolt alatt. A város csendes, ezen a környéken talán amúgy is ez a jellemző. Szombat van, az emberek ébredeznek, vagy éppen még a heti fáradalmakat pihenik ki, mi pedig megállíthatatlanul haladtunk előre. Szerencsére a felfelé most már nem jellemző, a hegy tetején vagyunk, így tudtunk szusszanni is egy kicsit. A bemelegítés meg is volt ezzel. A fogaskerekű fölső végállomása mellett baktatunk, az álmos vezető csendben lapoz az általa olvasgatott könyvben egy oldalt. A Golfpálya úton a Gyermekvasút fölső végállomását is megközelítjük, itt is minden kihalt és csendes. A vágányok melletti úton halad a Z jelzés és mi is tovább, az előző héten részünkről meglátogatott túra rajtjául és céljául szolgáló iskola kapuja előtt. Rövidesen átkelhetünk az Eötvös úton is, és szétnézhetünk Normafától az alattunk ködbe burkolózó városra, valamint a környező hegyekre, s az alattunk fölfelé nyújtózkodó Tündér-sziklára. Itt a Síházhoz érve kapjuk meg következő pecsétünket is (6,2 km).

Innen az utunk lefelé visz, és ebben nem más van segítségünkre, mint a Z+ jelzés. Az előző heti sár nem nagyon akaródzott megszáradni, de miért is akart volna, mikor az eső sem erről híres, hogy megszárítsa az utat. Öreg fák között jutottunk egyre mélyebben a völgybe. Az álmosság már elmúlt, így jobb volt egy kicsit a kedvünk is, és a felhőkön is az látszott, mintha egy kicsit elkezdett volna felszakadozni. A sáros úton rövidesen viszont le is értünk Makkosmáriába, ahol már a szokásosnak mondható rét szélén volt következő ellenőrző pontunk is (8,2 km).
Az ellenőrző ponton teát, és zsíros/kenőmájas kenyeret kaptunk, szóval volt választék. A körülöttünk ugrándozó kutyák nagy figyelemmel kísérték az elfogyasztásnak a folyamatát, de csalódniuk kellett, mikor nem esett le nekik semmi. A templomról egy gyors fotó készítése után indultunk is. Kellett a gyűjteménybe, mert még nincs róla vagy félezer. A P jelzést megkeresve a sorompó mellett elhaladva haladtunk tovább. A S sáv is csatlakozott hozzánk egy idő után, majd mi hűtlenül el is hagytuk a kedvéért a P jelzést, mikor ezek különváltak. Ez a része a túránknak elég izgalmas volt, mert föl-le kaptattunk a hegyoldalban, attól függően, hogy az út éppen merre haladt. A sár néhány helyen itt is jellemző volt, és a szórakoztatásunkról még a szüntelenül a fákat kopogtató fakopáncs jellegzetes hangja is gondoskodott. Amikor az utunk egy betonkerítés mellett haladt el, akkor el is hagytuk a jelzett utat, és szalagozást követve fordultunk le egy ösvényen. Ezen kellett haladni egészen a völgy aljáig, ahol a Budakeszi út mellett található ellenőrző ponton meg nem kaptuk pecsétünket (13,5 km).

Az utunk innen újra jelzett, méghozzá a S+ által. A műút mellett haladtunk, majd át is keltünk rajta, s egy parkolóhoz érve, a szekérúton folytattuk tovább utunk. Itt szépen ki is sütött a Nap, s fénye jól esően cirógatott minket, ahogy egy rét mellett haladtunk el, ahol pihenő is helyet kapott, s betérőjét egy nagy fa őrizte. A szekérúton folytatva utunk haladtunk előre. Egyre jobban kijöttünk a fák takarásából, majd mikor ki is értünk a fák öleléséből, akkor láthattuk, hogy merre is járunk. A Petneházy tanya előttünk volt, majd a Széchényi-hegyre feltekintve azt is láthattuk, hogy merről is jöttünk. A szekérút jó sáros volt néhány helyen, így lehetett is kerülgetni a néhol fellelhető dagonyát is. Az egyik oldalról az elkerített mező fogadott minket, ahol a lovak szabadon engedve legelésztek, másik oldalon a Tanya épületei voltak láthatóak. Az út végére érve megint egy ellenőrző pont következett (16,7 km).
Kaptunk nápolyit, hogy az energiánk is meglegyen a tovább haladáshoz, és a P jelzésre rátérve neki is lódultunk az útnak. Ez tulajdonképpen teljesen átvitt minket Nagykovácsiba. Csak közte azért azt a hegyet meg is kellett mászni. Itt már azért nem olyan meredeken tartott felfelé utunk, mint az a túra elején volt, a Széchenyi-hegyre, hanem valamivel lankásabban haladtunk. De észrevehető volt, hogy azért emelkedünk. Erdőben haladtunk most már legalább, a városi részt a hátunk mögött hagytuk. Szép útvonalon meneteltünk, néhol sziklásabb volt az út is a lábunk alatt, figyelni is kellett néha, hogy ne rúgjuk telibe az előttünk lévő köveket. Egy idő után viszont már lefelé haladtunk, mert átkeltünk a hegy tetején. Tulajdonképpen talán a Vörös-pocsolya környékén voltunk a legmagasabb pontján ennek a szakasznak. A lefelé néhol jobban lejtett, s látszott, hogy a település is közelebb érkezik, mert egyre több ember jött szembe velünk a hegyen. Öregek kis csoportjaival is találkozgattunk, ők is tüdőtisztításra használták ezt az időt. Nagykovácsi határában egy jó meredek lejtőn vezetett le minket a maradék részről az út, ez szerencsére aszfaltozott is volt, mert lehet sárban nem lett volna olyan jó a lejutás. Végül a főút mellé beérve még egy gyors vásárlásra is volt idő, a sarki boltban, aztán elindultunk a Katolikus plébánia felé, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (22,6 km).

Kis pihenő után innen is tovább kellett indulni, és a másik felét is teljesíteni kellett túránknak. A S jelzésen vágtunk neki ennek a résznek. Lassan kiértünk Nagykovácsiból, és újra a természet lágy ölén találtuk magunkat. A déli harangszót még lehetett hallani a távolból, mikor a felfelé haladó úton egyre mélyebben vetettük be magunkat az erdőbe. A leírás szerint most egy romantikus gerincút következeik, szép kilátással, és valóban. Csalódnunk nem is kellett. Nagyon szép helyre jutottunk. A környező hegyekre szép kilátás nyílt, és volt látnivaló is bőven. Ezért már csak megérte felkelni reggel. A napsütéses időben erre vágyik az ember, mikor nekiindul egy túrának, hogy ilyen élményekben legyen része. Miután jól kibámészkodtuk magunkat meneteltünk is tovább a S jelzésen. Immár lefelé vitt minket utunk, s jutottunk újra be az alattunk elterülő erdőbe. A szekérúton haladva nemsokára egy elágazáshoz értünk, majd a kerítésen elhelyezett létrán átmászva folytattuk utunk. Itt már látszott előttünk következő célunk, Perbál települése. De addig még volt idő, mire oda is bejutottunk. Előttünk a szántó mellett lehetett látni az embereket, ahogy haladtak előttünk. A Békás patakhoz megérkezve azon is átkeltünk, a keresztbe tett fák segítségével. Még jó, hogy nem volt nagyobb vízhozama, de lehet nem is szokott magasabban állni benne a víz. Ámbár olvadásnál bármi előfordulhat. Perbálba aláereszkedve már aszfaltozott úton jutottunk ki, majd a főút melletti járdán a templom előtt haladtunk el. Ennek tornyában az órán most 14 óra volt, így két óra alatt sikerült ide átjutni Nagykovácsiból. Az járdán fölfelé haladva jutottunk el a Kis Kaiser sörözőig, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (34 km).

Itt forró teát kaptunk frissítésül, ami jól is esett, nem beszélve a folyadék pótlásról. Az utunk folytatódott is tovább, majd a focipálya mellett elhaladva egy utcába kellett betérnünk. Itt megint csak fölfelé haladtunk, és az utca végén, egy szekérúton szalagozás mutatta a haladásunknak kijelölt irányt. Egyre jobban emelkedtünk Perbál fölé, s vissza-vissza tekintve kivehető volt az út, amerre mi is jöttünk. A gombatelep mellől még volt egy utolsó pillantás, és a jól megérett trágyaszagtól kísérve, ami a teleptől áradt, bejutottunk a fenyőkkel tarkított erdőbe. Az út itt jó volt, nem volt sáros, annak ellenére sem, hogy ezt mint látható volt, sűrűn használták. Közben kiértünk az erdős részből, majd gyümölcsös, és szőlő ültetvények közé bekanyarodva haladtunk a domb teteje felé. Nem volt vészes az emelkedő, jó tempót lehetett itt is tartani. Az idő is még jó volt, viszont lehetett már érezni, hogy a Napnak sincs már olyan ereje. A szőlőültetvény végén elfordult kis utunk, s a domb tetejét is megjártuk ezzel. Alattunk lehetett látni utunk következő részét is. Itt is szépen haladtunk az előttünk lévők után. Messze a Kakukk-hegy volt kivehető, utolsó ostromunk egyik állomása, de előtte még volt tennivaló. Nevezetesen most lefelé haladtunk, a termőföldek mellett, melyen már az ősszel elvetett növények szépen zöldülve várták a tavasz közeledtét. az eddigi enyhe tél is biztos sokat segített a növekedésükben, csak most már valami ordenáré nagy fagy nehogy elrontsa az egészet. A szekérúton végül megérkeztük következő pontunkhoz is, ami nem volt más, mint Anyácsapuszta - nem, nem írtam rosszul, ennek a helynek ez a neve - (39,6 km).

Itt tájékoztatást kaptunk, hogy a következőkben kis változás állt be az útirányunkban, mert a leírásban szereplő részen nagy a sár, így egy másik útvonalon kell haladni egy darabig. Ez nem is volt rossz, mert a jól letaposott földúton jobban haladtunk, mint ha a tóhoz le kellet volna jutnunk a sárban. Végül a szántók mellett csak eljutottunk ahhoz a részhez, amin mégis mennünk kellett volna egy idő után, így innentől ismét jó volt az útleírásunk, de nagyon amúgy sem lehetett volna eltéveszteni. Egyre jobban bekerültünk a Kakukk-hegy lábához, s az immár sáros úton egyszer csak ott volt a szalaggal jelzett elágazás, amin neki is estünk a hegy oldalának. Nem mondom, így a sokadik kilométer után nem ez volt a leghőbb vágyunk, de nem volt mit tenni. A meredek oldalon lassan, de biztosan araszoltunk is felfelé, és egyre jobban emelkedtünk eddigi utunk fölé, hogy a kis pihenőkben vissza is tekinthettünk rá. A meredekség nem nagyon akart ereszteni, itt-ott volt benne egy kis egyenesebb rész, de nagy szuszogva azért mindenki egyre jobba közelítette meg a csúcsot. Fákkal szegélyezett kis ösvényünk egyszer csak kanyarodott még egyet, s onnan már lehetett is látni a hegy tetejét, s az ott elhelyezett pecséttel igazoltuk is magunknak, hogy sikerült ezt a feladatot is teljesíteni (43,5 km).

Kis szusszanó után, nem kisebb meredekségű lejtőn kellett lejutnunk a hegy csúcsáról. A fákba néhol megkapaszkodva araszoltunk lefelé, folyamatosan figyelve, hogy a nedves földön ne nagyon csúszhasson meg a lábunk, mert akkor igen rövid úton sikerült volna lejutnunk, és nem élvezhettük volna ki ezt a jól kigondolt útvonalat. Nagy nehezen végül csak eljutottunk a három feszületig, ami a kálvária tetejét jelentette, s a stációk mentén elhaladva, már kisebb meredekségű részen jutottunk ki Szomor szélső házaihoz. Nagy lélegzetvétellel sikerült túljutni ezen a jó kis szakaszon, s már nem is volt messze tőlünk a cél. Az aszfaltozott úton már könnyű volt a haladás, s mikor az aljára értünk, s elhaladtunk a templom mellett, már lehetett is látni a Pintér sörözőt, mai túránk célját (44,9 km).

A célban megkaptuk a kitűzőnket és emléklapunkat is, jól esett átvenni, megdolgoztunk érte. Ezen felül még a jutalmunk volt főtt virsli is, az elvesztegetett kalóriák pótlására, valamint forralt bor, vagy meleg tea. Ez volt a választék, kinek-kinek vérmérséklet szerint. Mindenesetre a forralt bor jól átmelegített, és így a megfázást is sikerült elkerülni.

Ebben az időszakban óránként mentek a buszok a Széna tér irányába, az előzőre esélyünk sem volt, de a következőig volt még így vagy 20 percünk, így azt pihenéssel töltöttük. Jöttek még szép sorjában a túrázók a célba, így kezdett összejönni egy jó buszra való ember. A következő amúgy meg három óra múlva volt már csak várható, így ezért is hajtottuk meg egy kicsit a végét, hogy ezt a buszt megcsípjük. Szerencsénk volt, összejött. Amikor a busz befordult a megálló felé az úton azt hiszem felcsillanhatott a sofőr szeme, hogy mennyi jegyet fog majd értékesíteni. Negyed órába is beletelt, mire mindenki megkapta, és elindulhatott a megrakott busz a megállóból. Vidám kis társaság jött össze rajta, és az út hátralévő részében a vidám anekdotákat hallgatva lehetett múlatni az időt. Öreg este volt már, eső szitálástól kísérve,mire visszaértünk a fővárosba, és a Széll Kálmán téren mindenki a szélrózsa minden irányába tovatávozott, így mi is néztünk magunknak egy jóképű villamost, aztán meg egy rövid utazás jött a gyors hetessel, a negyedik metrónk beindulásával ennek úgyis le fog áldozni, így feltételezhető, hogy az utolsó járatok egyikével utaztunk rajta.

Jó túra volt. Téli tüdőtisztításnak jól beillett. Akikkel találkoztunk útközben, mesélték, hogy egy éve azért a hóban nem volt ilyen vidám a haladás. Eszembe volt nekem is, hogy a Fázós Toporgóson mi is beleragadtunk pár helyen a hóba, és megküzdöttünk azokon a kilométereken a Velencei hegységben. De most szép időt fogtunk kis, és a kabátra sem volt szükség egy idő után, mert jól be voltunk melegedve, így csak a hazaútnál volt rá esetleg szükség. Akiknek van kedve kipróbálni, az vágjon bele nyugodtan. Kisebb táv is létezik, azon családosakat láttunk indulni gyerekekkel.


Köszönet a szervezőknek a jó kis túráért! Voltak nehezebb szakaszok, de azért nem volt teljesíthetetlen. Az ellátásra sem lehetett panasz. A hazajutástól kicsit tartottam én is, lévén nem körtúra, és a buszok is, mint említettem nem jártak gyakran és kellett a szerencse is az eléréséhez, de mint írtam is ezzel sem volt gond!
Köszönet illeti a túratársat is a teljes napi kitartásért és lelkesedésért! Első 45 km-es túráján jól szerepelt, így máskor is bátran nekivághatunk hosszabb távnak, ha a körülmények ilyen ideálisnak mutatják majd magukat.


Kicsit rendhagyó módon, de még szeretnék megemlékezni valakiről, aki nélkül - ahogy mondani szoktuk-, ez az írás nem jöhetett volna létre. Mikor ezek a sorok a világhálóra kerülnek, 1934-ben egyik nagymamám ezen a napon látta meg a napvilágot, így innen is kívánok neki nagyon sok boldog születésnapot, és köszönöm neki mindazt, amit a családért, értünk, értem megtett a hosszú évek folytán!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila



Budapest, 2014. január 23.

2014. január 14., kedd

Téli Gyermekvasút 20

2014. január 12.

Egy éjszakás pihenő után sikerült újra lábunkra kapni a túracipőt, és mos a Budai-hegység várt minket egy kis vasárnapi túrázásra. A Délitől busszal közelítettük meg a rajtnak helyet adó iskolát. Már a reggeli nevezésnél elég sokan álltak sorba, de azért lassan csak sikerült magunkat regisztrálni. Nagyjából a kihirdetett kezdési időpontban jelentünk meg, de mások is gondolkodtak így, ezért volt a torlódás. Mondjuk ez az egész napra jellemző volt. A jó idő, a viszonylag rövid táv, (és még rövidebb táv is), sok embert az erdőbe csalogatott. A fiatal és idősebb korosztály is szép számmal képviseltette magát.

Hárman jöttünk össze a mai napon, és így vágtunk hát neki az útnak. Az iskola épületéből kilépve a Z jelzést követve, a kisvonat vágányai mellett kellett Normafa felé haladni. Sokan jöttek szembe, akik még a nevezéshez tartottak, gondolom nekik is várni kellett egy jó darabig, amíg neki indulhattak. Normafánál a büfé mellett parkoló autóból kaptuk meg az első pecsétünket (0,6 km). 

Innen tovább a síházat megkerülve, a Z+ jelzést követve haladtunk. Átmentünk a Székely kapu alatt, s az erdőben találtuk egyből magunkat. Itt lefelé indultunk meg, Makkosmária felé. Az idő hűvösebb volt, mint azt az előző napokban megszokhattuk, s a Mecsekben eltöltött túra nap után kicsit rosszul is esett, de hát a tél így se nagyon mutatta magát. Az út viszont eléggé sáros volt, az előttünk lévők is jól kijárták már, s sok helyen tapasztaltuk is, hogy csúszásnyomok díszítik a talajt. Lefelé elhaladtunk Csacsirét mellett is, s a hegy oldalában jó kis szelet is kaptunk, ami a hőérzetet még jobban csökkentette, de a Nap szépen sütött. Kis idő múlva ki is bontakozott előttünk a Makkosmária határában álló templom, és következő ellenőrző pontunk is (2,6 km).
Innen a P jelzést követve tartottunk tovább észak felé. Völgyben voltunk, az utunk is ehhez mérten emelkedett is, de jellemzők voltak a lejtős részek. Sokan haladtunk az úton, időnként futók elől kellett félre állni, hogy tudjanak haladni. Virágvölgynél csatlakozott hozzánk a S jelzés is, majd mikor tovább haladtunk, kis idő múlva ezen el is hagytuk a P jelzést, és célba vettük Szépjuhászné vasútállomást. A táj változatos volt, hullámvölgyekben haladva haladtunk előre, hol fel, hol pedig lefelé tartva. Jó volt a levegő, amolyan tüdőtisztító. A Nap sütött, de a hőmérséklet hűvös maradt, csak az emelkedők melegítettek minket. A Budakeszi úton átkelve már ott is volt előttünk az állomás épülete, ahol ellenőrző pontunk is helyet kapott (7,3 km).

Innen a Hárs-hegyi körút vezetett minket tovább, így gyűjtögettük a kilométereket. Az állomás épületét balra elhagyva, és a sínpáron átkelve a Z körséta jelzést követve haladtunk tovább. Erre az útra volt még felfűzve két ellenőrző pont is, egyik a P elágazásnál (8,7 km), a másik a Z+ elágazásánál (10 km) volt. Így elhaladtunk a Nagy-Hárs-hegy alatt, valamint a Kis-Hárs-hegy mellett, s érkeztünk meg a Hárs-hegyi nyeregbe. Lepillanthattunk így az alattunk elterülő Hűvösvölgybe is. Sokan indultak a túrán, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egész idő alatt jöttek-mentek az emberek, és sokan voltak olyanok is, akik csak egy kis vasárnap délelőtti sétára ruccantak ki ide. Így értünk vissza Szépjuhászné állomáshoz, a kis gőzös által vonatott személyvonattal egyszerre. Itt újra kaptunk pecsétet, és kezdhettünk túránk hátralévő részéhez (11,2 km).
Most a P jelzés volt hátra, és az úton átkelve ezen indultunk meg felfelé, a János-hegyet megcélozva. A jó kis sziklákkal tarkított úton szépen haladtunk felfelé, az olykor szerpentinszerűen haladó jelzésen. Az emelkedőbe jól belemelegedve láttuk meg az Erzsébet-kilátót, s értünk fel így a hegy tetejére. A pecsétet megkaptuk a kilátó tövében (13 km), majd egy kis városnézés következett a zsúfolásig megtelt kilátó tetején.
A kilátót elhagyva a Z∆ jelzést követve haladtunk. A Libegő végállomását megtekintve ereszkedtünk is tovább lefelé. A hegy és a kilátó tetején tapasztalható szél egyből alább hagyott, amint a takarásába érkeztünk. Itt néhol meredeken, néhol viszonylag egyenesen sikerült lefelé tartanunk. Ezen a részen hegyi kerékpárosokkal is sikerült összefutni, szerencsére álltak, és csak tanácskoztak, hogy melyik nyaktörő úton jussanak le. A Tündérhegyi úttól nem messze volt következő ellenőrző pontunk  (14,1 km), ahol egy eléggé megfagyott pontőrrel is sikerült találkoznunk.

Továbbra is a Z∆ jelzésen vezetett utunk, így közelítettük meg a már jól ismert Tündér-sziklát is. Először a felső részen vezetett utunk, majd mellette elhaladva csodálhattuk meg ezt a képződményt. A Libegőn utazókat is szemügyre vehettük még, ahogy elhaladtunk a pályája alatt, s a Tündér-hegyet megkerülve értük el a Z jelzést. Ezen nem sokat kellett mennünk fölfelé, hogy elérjük Disznófőt, ahol ellenőrző pontunk is volt (15,9 km), s a forrást is megtekinthettük, mert nyitva volt a hozzá vezető kapu.
Így még egy élménnyel lettünk gazdagabbak, s folytattuk a túránkat a Z jelzésen. Az út itt eléggé sáros volt, és lehetett időnként küzdeni a felfelé jutásért. Jó kis hullámvasutazásunk így folytatódott, mert egész nap azt csináltuk, hogy felmentünk egy hegyre, majd le is jöttünk róla. Most már szerencsére az utolsó csúcstámadásnál tartottunk, és Normafa büféjéhez egyre jobban közelítettünk, s újra megcsodálhattuk az alattunk elterülő fővárost, ahogy sütkérezik a Nap fényében. Attól függetlenül, hogy néha mi zajlódik benne, azért így látványra nem utolsó. A Duna kék szalagja, ahogy áttör rajta, valamint szemben a Hármashatár-hegy ahogy fölé tornyosul mégis csak megdobogtatja az ember szívét. De a kis nézelődés után újra megkerestük az ominózus automobilt, és  pecsétünket is begyűjtöttük (17,4 km).

Nem volt hát más hátra, mint visszajutni az iskola épületéhez, ami a cél is volt egyben. Ez szintén a Z jelzésen vezetett, és pár perc sétával már oda is értünk. Persze most megint szép kis sor várt minket, de mint kiderül, a rengeteg ember a kisebb túra távjának céljában várakozott, így mi egy másik sorba beállva hamarabb célba értünk (18 km).

A célban megkaptuk emléklapunkat, valamint kitűzőnket. Az ellátáshoz még zsíros deszka is járt, és meleg tea.
Így fejeztük be ezt a vasárnapi túrát. Az előző napi mecseki túrához hasonlóan ennek nevében is szerepelt a tél, de megint csak ennyiben merült ki tél tábornok jelenléte. Lehet majd idén is lesz egy jó kis havas Március 15. De így is jól éreztük magunkat a túrán. Jó kis vonalvezetés volt, sok látnivalóval, meg persze rengeteg emberrel is. De igazából panaszra nem is lehet okunk, menjen csak mindenki ki a természetbe egy kicsit kirándulni, egy ilyen szép vasárnapi napon.

Nem volt más hátra nekünk sem a mai napra, mint hazajutni. A délihez egy kis buszozás, majd hazáig egy kis vonatozás is párosult, és jöhetett a jól megérdemelt pihenés, így a két napos túrahétvége után. Az egy hónapos kihagyás után jól esett újra kint lenni egy kicsit a természetben, és ismerős arcokkal összefutni az utakon, amiket bejártunk.



Köszönet illeti a rendezőket a túra szervezéséért! Nem nagyon lehet okunk a panaszra, a sok emberről nem tehetnek, igazából sokat nem kellett a sorokban állni, és mint látható volt megtettek mindent, hogy gördülékenyen haladjon a nevezés, valamint a díjátadás. Köszönet a túratársaknak is, hogy jelenlétükkel emelték a túra szintjét, és jó társaság voltak!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila



Budapest, 2014. január 14.

Télies Mecsek 35

2014. január 11.

Kis csapatunk most máshol ténykedett, így most csak ketten vágtunk neki ennek a téliesnek nevezett túrának. A Mecsek kicsit távol esik „működési” területünktől, de ismerd meg kis hazád mozgalmunk keretében ide is ellátogat az ember. Az országban szép tájegységek, tájak, leleddzenek, így nem árt, ha kiruccan az ember. Idén ez volt az első túra, amit sikerült betervezni egyéb elfoglaltságunk közepette, így vártuk is már, hogy felhúzzuk a túracipőt.


Túránk eleve előző este, délután kezdődött, amikor leutaztunk Pécsre. Egy barátnál/túratársnál szálltunk meg. Reggel viszont korán csörgött az óra, és kocsival meg is közelítettük a rajtnak helyet adó kis vendéglátó ipari egységet. A korai indulásra azért is volt szükség, hogy még délután ha végzünk, akkor haza tudjunk utazni, a túra végén. Így a regisztráció után összeszedtük magunk és útnak is vágtunk. Azért, hogy így messzebb vetődtünk el, szerencsére voltak ismerős arcok is, más túrákról.
A korai órának annyi hátránya volt, hogy sötétben indultunk neki a túrának. Igaz már az éjszaka messze nem volt olyan sötét, és a keleti égbolton már látszott a reggel ígérete, és az erdei madarak is énekszóval köszöntötték a virradat fényeit. Az Éger-völgytől a Z jelzésen vágtunk neki az utunknak. A lámpáink fényénél kibogarásztuk a térképen, hogy merre is kell majd így menni, aztán a világító alkalmatosságokat nem is kellett már a túra folyamán használni, mert annyira azért már világos volt, hogy lássuk az utat. A Misina tetején lévő adó lassan eltűnt piros lámpáival a szemünk előle, ahogy egyre jobban haladtunk befelé a völgybe. Az idő enyhe volt, az évszaktól ezt nem várta senki, túrázáshoz nagyon ideális volt. Ahogy haladtunk előre a Z jelzésen egyszer csak elkezdtünk a völgy oldalán egyre feljebb araszolni. Szépen vitt így fel az utunk, majd ki is értünk az Éger-tetői kilátóhoz, és a hozzá tartozó pihenőhöz. A kis parkon átkelve folytattuk utunk. Itt már elég szépen ránk is világosodott. Az eget felhők borították, de mint már említettem, az időjárásra nem lehetett panasz. Így, hogy kicsit fentebb értünk, a légmozgás már élénkebb volt, de ez a kis szél is elviselhető volt. Aztán a jelzés egyszer csak egy határozott fordulattal a hegyre irányult, és mi sem tehettünk mást, követtük. Szép kis kaptatóval haladtunk egyre feljebb a Jakab-hegy oldalában. A nap itt már ki-ki kandikált a felhők közül, és alattunk egyre szebb látványt nyújtott a táj. Végül egy kis tisztásra értünk, ahol egy romos Pálos kolostor tövében volt első ellenőrző pontunk (5,8 km).

Innen továbbra is a Z jelzésen vitt utunk, ami szépen ereszkedett alá. Amit eddig felfelé megszenvedtünk, most lefelé kaptuk meg. Mondhatná az ember, hogy ezért kár volt felkaptatni a hegyre. A jelzés szinte itt egyenesen északnak tartott, ez az útvonal egyébként a Mecseki Zöld túra útvonala is. Így haladtunk előre a Körtvélyesi-háton, és jutottunk ki egy szerpentines kövesútra. Ezen az úton nem sokat kellett haladni, mert rövidesen a jelzésünk is elhagyta, és még jobban aláereszkedtünk, amíg meg nem érkeztük Orfű határában lévő első házaihoz. Itt már nem is kellett sokat haladni, hogy elérjük következő ellenőrző pontunk, ami a Mecsek-háznál volt, ahol a pecsét mellé kaptunk még meleg teát, és téli fagyit is (11,9 km).
Így, hogy már szépen alá is ereszkedtünk nem volt más, mint újra felfelé. Ezt a S+ jelzésen haladva sikerült is teljesíteni. Szépen aszfaltozott erdei út is volt ez egyben, ami mentén újra Orfű fölött találtuk magunkat. Itt már szépen kezdett a nap is kisütni, és a felhőréteg is oszlóban volt (itt nem Norvégia fővárosára gondolok). Az idő is csak még jobban enyhül, így már talán a 10 fokot is elérte a hőmérséklet, Celsiusokban mérve. Ezen az útvonalon elég sok víznyelő található a térképek tanulsága szerint, az egyik ilyen a Spirál-víznyelő, bővebben: ITT. Szép rész volt ez is utunkon. Erdőkitermelés, völgyszerűen haladó út, léggyökérszerűen a földbe kapaszkodó fák tették változatossá utunk. Így érkeztünk meg a Büdös-kúti kulcsos házhoz, ahol pecsét helyett krétával igazoltuk magunknak, hogy megjelentünk az adott ellenőrző ponton (15,6 km). A kút sajnos nem üzemelt, de ITT olvashatunk róla.

A háztól a K jelzésen indultunk tovább, a hegy oldalába felkaptatva. A Kulcsos ház egyébként Kék túra pecsételő hely is egyben. Ezen a részen elég sok futóval is találkoztunk. Lehet, hogy valamilyen tájékozódási futás is lehetett a környéken, vagy éppen csak a jó időt kihasználva voltak olyanok, akik így akartak egy kicsit kikapcsolódni. Itt viszont a hegyen voltak sáros részek, így mindenkinek jobban kellett figyelni a csúszós talajon való haladásra. Sok jelyen lehetett látni bimbózó virágokat is, nem egyet lencsevégre is sikerült kapni, majd itthon kideríteni, hogy mivel is találkozott az ember az erdőben. A másik jellegzetessége még a helynek a medvehagyma. Ezzel először személy szerint a Gerecsében találkoztam, és mikor először jártam erre, meglepett, hogy mennyire elterjedt ezen a környéken ez a növény. Most is, az enyhe időnek köszönhetően sok helyen annyira lehetett érezni a földből áradó hagyma szagot. Mintha nem is januárt mutatna a kalendárium. A természet sem tudta mire vélni ezt az időjárást. Egy kereszteződésben viszont el is hagytuk addigi K jelzésünket, és átváltottunk a P és K● közös jelzésre. Így kezdtük meg ereszkedésünket a Nagy-Mély-völgybe. 

Talán a túrának ez volt a legszebb része. A völgy aljánál ittunk egy jót az egyik pihenőnél a Kánya-forrásból, s itt csatlakoztunk a mellettünk folyó patakhoz, és ennek mentén haladtunk előre a völgyben. A Nap itt már hét ágra sütött, a patak szórta a sugarakat, és a télnek nyoma sem volt. Tavaszias hangulat uralkodott a túra ezen, és a későbbi szakaszán is. Csak a kopár fák látványa mutatta, hogy a természet azért még alszik. Viszont szerencsénk is volt, mert havas, vagy épp jeges talajon itt biztos más lett volna haladni. Kidőlt fák alatt, fölött kellett néha eljutni, és nagyobb vízállás esetén még bonyolultabb útvonalat kellett volna választani. A P jelzésünk is magára maradt, majd mi is átváltottunk a Z jelzésre, amikor a jobbról érkező patakkal összefutott az addig általunk követett patak. Így a másik völgyben immár felfelé haladva folytatódott utunk. Sok forrás biztosította a környéken a patakok vízhozamát, gondolom erős fagy esetén milyen látványt nyújthat ez a hely. Mivel ezen a részen először jártam, így ez a látvány is nagyon tetszett. Az Ágnes-vízesés mellett elhaladva is lehetett gyönyörködni a látnivalóban. Innen már nem volt messze a Melegmányi-forrás sem, ahol viszont megint csak egy ellenőrző pont következett (22,2 km).

Itt egy kis pihenő is várt ránk, és felkészültünk túránk hátralévő részére. A P+ jelzésen haladtunk előre, és a túránk megint csak hegyi jelleget kezdett ölteni. Szépen meg is kezdtük az araszolást fölfelé, mert a Dömörkapu volt a következő cél. A völgyből szép kis emelkedő vezetett fölfelé, és a meleg idő meg is tette a hatását. Nem hiszem, hogy ezen a részen bárki is fázott volna, a túra napján. Elérkeztünk a Kereszt-kunyhóhoz, majd a P és P+ közös szakasza következett. Az utunk egyre csak emelkedett, és néha a Misina tetején elénk is tárult az adó tornya. A Kis-rétet elhagyva egyre csak sűrűsödtek a keresztezett turistautak. Kis idővel a szebb napokat is megélt sípálya nyomvonalát is kereszteztük, és így haladtunk a P jelzésen. Szépen elkanyarodtunk a hegy oldalában, és lassan meg is érkeztünk a már említett Dömörkapuhoz, következő ellenőrző pontunkhoz (27,7 km).
Itt is elidőztünk egy kicsit, süttettük magunk a nappal. Meg lehetett tekinteni a kisvasút végállomását, valamint a vidámparkból megmaradt építményeket. Sokat azért mégsem időzhettünk, így neki is vágtunk a maradék résznek, ami még hátra volt a mai napra. Erre most a S jelzés volt kijelölve, amin a maradék részt is megtettük, hogy a Misina teteján a TV adónál kössünk ki, az emelkedő végén. Ezt is megcsodáltuk, olyan hihetetlen volt, hogy reggel a sötétben hogy tornyosult felettünk, és most itt voltunk a tövében. Nagyon jó volt az idő, nagyon sokan választották ezt a helyet egy kis délutáni kiránduláshoz. A jó sziklás úton nem csak túracipővel felszerelkezett emberekkel találkoztunk. A mi izzadság szagunkat is sok helyen elnyomta a dezodorok szaga, amit a szél hozott felénk. A Misinától továbbra is a S jelzés vezetett, és következett a Kis-Tubes, valamint a tőle nem sokkal fentebb elhelyezkedő nagytestvér, a híradásokból egykor sokat hallott Tubes. Szerencsére a mai napokban már nem sokat hallunk róla, és a tetején elhelyezett kilátóról körbetekintve a tájra nem is bánja az ember, hogy nem katonai célokra használnak fel egy ilyen természeti képződményt, és hálával gondolunk vissza azokra, akik erőfeszítésükkel küzdöttek azért, hogy innen most bárki csodálhassa a környező tájat, és kilátást. 

Nekünk is szerencsénk volt, és bár a szél erősen fújt, akkor is gyönyörű volt a panoráma ami alattunk elterült. Szemmel be lehetett látni az útvonalat, ahol a nap folyamán körbementünk, és a jó időnek hála elég messze is el lehetett látni. Láttuk a célunkat is, az Éger-völgy alján, ahol az utolsó pecsét várt minket, így fájdalmas búcsút vettünk a Tubes kilátójától, és a S jelzésen lesétáltunk a Lapisig. Innen pedig már csak egy utunk volt, a völgybe lejutni a Z jelzésen. Ez nem is volt kis feladat így a végére, mert elég szépen kellett aláereszkedni. Az avarral borított talajon néha elég macerás volt haladni, mert nem lehetett tudni, hogy mire lép rá az ember a sok elszáradt falevél alatt. Néhol kidőlt fák is nehezítették a haladásunkat, de mi töretlenül haladtunk lefelé. Kis idő múlva meg is érkeztünk a völgyben az első házakhoz, és itt már aszfaltozott úton kellett gyalogolnunk tovább. Kanyargott az utunk, és a környező házakban gyönyörködtünk. A Napnak most már kezdett az ereje egyre alább hagyni, nem hiába az éles beesési szög. De Már nem voltunk messze, és az Éger közbe betérve már látszott is Teca Mama kisvendéglője, ahol reggel nekivágtunk a túránknak (34,9 km).
A célba beérve megkaptuk utolsó pecsétünket, oklevelünket és kitűzőnket. Sokan pihenték ki itt a nap fáradalmait, és az ellátáshoz hozzá tartozó virslivel lehetett csillapítani éhségünket. Persze egy pohár komlóval ízesített üdítővel meglocsolva az élmény még jobb volt.

Kis pihenő, és szerelés igazítás után indulni is kellett, mert a vonatig már csak egy óra volt hátra, és még ki is kellett jutni az állomásra. Két átszállással ez meg is oldódott, és az IC-ből a Misina tetején nyújtózkodó adónak már megint csak a piros lámpáit láthattuk, mert idő közben szépen be is sötétedett, és az idő is lehűlt.
Így hagytuk hát magunk mögött a Mecsek hegyeit, és élményekkel, látnivalókkal gazdagon zakatoltunk hazafelé.

Nagyon jó kis túra volt. Szép helyekre jutottunk el ebben a néhány órában. Látnivaló volt bőven. Igaz, hogy a túrának nevet adó télies jelző a naptár januári betűiben ki is merült, de azért így is szép volt. Tavaszinak, vagy épp őszi időjárásunknak köszönhetően nem volt annyira nehéz, amennyire talán lehetett volna. Akik már indultak itt havas körülmények között azok talán tudnának mit mondani. Mindenkinek megéri egyszer eljönni ide, és kipróbálni magát a Mecsek hegyein, lankáin. Ez is egy olyan hely lesz majd, ahova szívesen jövök majd vissza, és jó emlékeket őrzök majd.


Köszönet a rendezőknek a szép túráért! Jó, időnként nehezebb, de nem teljesíthetetlen útvonalon vezetett utunk. És nem utolsó sorban, köszönet a túratársnak az egész napos kitartásért és vidám percekért!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila



Budapest, 2014. január 14.