Zöld 30

2013. február 16.

Ismét eljött egy reggel, és nekivágunk mai túránknak. A szokásos blahai találkozó után irány az 59-es villamos végállomása, méghozzá abból is a Márton áron téri. Itt megvolt a gyors regisztráció, négyfős csapatunk is kialakult, és nekikezdhettünk a fentebb már megnevezett Zöld 30-as túránknak.

A rajtból megindulva egyből nekikaptattunk a hegynek, s a Z∆ jelzésen haladunk. A hegyen itt-ott hó is látszik, de jóformán csak a sziklákon kaptatunk felfelé. Ez így első bemelegítésnek egész jó volt. Szép volt, ahogy a várost lassacskán magunk alatt hagyjuk, és a Széchenyi-hegyi adó is szépen kirajzolódott a tájból már. Hamar el is értünk így első ellenőrzési pontunkhoz, mert az Ördögorom mentén el is értük már a Kilátót (1 km).

Innen már a Z jelzésen haladunk tovább, ami egész túránk útvonalát meg is határozza. Szépen magunk mögött hagyjuk az ébredező város látványát, s még egy utolsó tekintetet vethettünk a felhők közül kikandikáló nap által megvilágított lakótelepek, és gyárépületek halmazára, s bevettük magunk a természetbe. Itt már a hóból, ami esett és elolvadt, szép kis latyak várt minket, s meg-megcsúszva araszoltunk előre, s vettük is az akadályt. Itt-ott még aszfalt utat is érintettünk, de jó szerével már a kitaposott ösvény jutott nekünk osztályrészül. Lehetett csúszkálni, s a völgybe lejutva, majd a Széchenyi hegyre a szerpentinen felkaptatva haladtunk előre. Szép volt itt is a táj, s vissza is tekinthettünk az előbbi ellenőrző pontunk felé, mert immár megint csak egy szintbe keveredtünk vele, és el is fordultunk az úttal, így már többet nem láthattuk az Ördög ormot. Kijutottunk az erdőből, és itt már a kásás olvadt havat dagasztva elhaladtunk az adó mellett is, és megközelítettük a Gyermekvasút felső végállomását is, ahol második ellenőrző pontunk is leledzett (3,8 km).

Innen az aszfalton haladtunk tovább Normafáig, majd itt a télen szokásosan a téli sportokat kedvelő emberektől körülvéve folytattuk utunk. A forralt bor és egyéb nyalánkságokat árusító büfé még nem volt nyitva, innen is látszott, hogy későbbre várja majd még a kuncsaftjait. A panoráma mesés volt, ahogy haladtunk előre. Aki ismeri, az úgyis tudja, hogy miről is van szó, és aki nem, nos, neki csak ajánlani lehet, hogy egy „Mise” erejéig látogasson majd el ide, és tekintsen szét az alant elterülő város képére. Megéri. De mi nem szobrozhattunk, hisz a „karaván halad”, és baktattunk is tovább, és ereszkedtünk újra alá a völgynek. Kanyargott utunk, és az enyhe idő miatt és a napsütés miatt is a jól megolvadt kásás hó dagasztása felejthetetlen élményt nyújtott mindenki számára. Így értünk be a következő ellenőrző ponthoz, ami a Tündér sziklánál volt (7 km).

Innen kanyarodott egyet utunk, és betérvén a hűvösvölgyi részbe, és az utcákon kanyarogva kellett tovább menni. Jól is esett egy kicsit, hogy nem a hóban kellett előre haladni, mert úgy hogy le volt tömörödve néhány helyen, és az a fölötte lévő rétegtől nem látszott, így eléggé megnehezítette a dolgunk. Itt elég hamar el is értük az újabb ellenőrző pontot, a Fekete István emlékháznál (9,6 km).

Az út innentől egy idő után már rendületlenül emelkedett ismét felfelé, és újra egy jó ki fújtatás következett. Aszfalton, lépcsőn, majd a szokásos havas úton folytattuk a trappolást. Szép volt ismét körös-körül a táj, a szemet ismét lehetett tornáztatni, s néha meg-megállva szét lehetett nézni, a kicsit párás, de szép tájban. Ősszel ezt a részt már egy másik túra alkalmával bejártuk, így ismerőskén köszöntött minket a hely. Szépen emelkedett is felfelé utunk, meg követtük a hegy kanyarulatait, s így jutottunk el az Árpád kilátóhoz (12,1 km).

Innen bevettük magunkat az erdőbe és itt föl-le kanyarogva haladtunk előre. Igazából sok látnivaló talán a havas táj volt, de a koncentrációt kívánó előrehaladás nem nagyon engedett nézelődni. De aztán fordult utunk, és kijutottunk a hegy másik szélére, és itt mentünk tovább. A havas út itt legalább síknak mondhatóan kanyargott, s szép kilátás nyílt megint csak az alattunk elterülő településre, valamint a környező tájra, már amennyit engedtek a sudár fák, a  törzseik mellett eltekintő túrázónak. De itt is csak telt az idő és a kilométer és meg is érkeztünk Virágos-nyereghez (16.8 km).

Itt a büfében megkaptuk a pecsétünket, és mehettünk is tovább. Sokan megálltak egy kicsit megpihenni, vagy épp valami finomságot elfogyasztani, mert a forralt bor igen hívogató aromája belengte az egész környéket. De nekünk törni kellett a havat, és meneteltünk tovább rendületlenül. A hóban amúgy is sok helyen átütött már a sár útközben és ez sem volt egy kellemes élmény, vagy éppen a hó alatt megbúvó jégpáncél észrevétele kötötte le figyelmünk. Lassacskán azonban haladtunk a nyergen, míg végül a Csúcs hegy után nem sokkal le is jöttünk a nyúlványáról. Itt már szépen sütött a nap is, mondhatnánk vesztünkre, mert ekkor a szántás következett, és a mellette húzódó földút, ami szépen kieresztett már ebben a napsütésben, így nagy cuppogások közepette sikerült csak araszolnunk, és sarat, mocskot felkavarva cipőnkkel keserves volt az előrejutás. Szerencsére azért valahogy ez a rész is utánunk maradt, és egy patakon átkelve a fölötte ívelő hídon beértünk Solymárra, és itt már az aszfalt úton, „sebeinket nyalogatva” kicsit kiengedhettünk, s beállhattunk a szokásos kis tempónkba. Valamennyit kanyarogtunk az utcákon, majd következett a buszfordulónál és a templom előtt elhelyezkedő Kocsma galéria, következő ellenőrzőpontunk színhelye (21,1 km).

A templom mellett elhaladva megkezdtük kimenetelésünket Solymárról, s a Zsíros hegy felé felkaptatva lódultunk ismét a következő ostromra. Innen már nem volt sok hátra. Szép volt nagyon a település belső része, ahol mentünk, majd az erdő is. Az egyre alább ereszkedő nap gyönyörűen világította meg a fákat, és az utunkat. Énekes madárkák víg dala is szállt a szélben. Nem hiába, ők is érezték már, hogy nem sok van talán hátra a télből. És ez a napsütéses idő talán tényleg a tavasz előhírnöke volt. Azonban az utunkat még jó kis olvadt hókása borította, alatta sok helyen nagy vízzel, és volt mit kerülgetni a kijárt úton. De azért araszoltunk is felfelé, majd el is értük a hegy csúcspontját. Innen már egyenesen vezetett le utunk Nagykovácsiba. Ereszkedésbe is kezdtünk, majd lassan az aszfalt útra rátérve már könnyebb volt a dolgunk. Cipőinkről is kopott szerencsére valamennyi a sárból, s így azért már vidámabban haladtunk a Plébánia felé, ami a túra célja is volt egyben (29,5 km). Itt megkaptuk kitűzőinket, valamint emléklapunk, s zsíros kenyérrel olthattuk éhségünket is, valamint üdítővel, vagy teával szomjunkat.

Innen még vissza kellett keveredni a kiindulási pontunkba, mert a járgány ott parkolt, és kis segítséggel, valamint egy kis utazgatással ezt is sikeresen átvészeltük. Innen aztán mehettünk a szélrózsa minden irányába, a megérdemelt pihenés felé.

Mindent összevetve egy nagyon szép túrán voltunk túl. Nagyon szép volt az útvonal, amit bejártunk. Az út nehéz volt, és egy kicsit erőt próbáló is, de a jó társaságban hamar telt az idő is, és nem volt annyira megerőltető így a továbbhaladás. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ha teheti, az elkövetkezendő években is induljon neki, mert felejthetetlen élményekkel lettünk ismét gazdagabbak.

Köszönet a szervezőknek a szép túráért, ami testet és lelket is próbára tette, valamint a túratársaknak, akik jelenlétükkel ezen fáradalmakat enyhítették!

Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila

Budapest, 2013. február 16.