Nagykovácsi Nagynyolcas 24

2013. január 27.

Megint szólt az ébresztő, és mint a jó túrázók „kakasszóra” keltem. Gyors táska összerámolás, és irány a buszmegálló. A Blahán volt a találkozó, s innen pedig a cél Nagykovácsi volt, következő túránk színhelye. A plébániát nem volt nehéz megtalálni, itt már amúgy is gyülekeztek az emberek, és indultak is útnak egymás után. Regisztráció után mi is nekivághattunk így a napnak. Szokásos kis csapatunkból hárman néztünk ennek a napnak elébe.

 A S jelzésen nekiindulva meg is kezdtük mi is a túránkat. Nagykovácsiból kiérve egyből egy szekérúton találtuk így magunkat. A nap akkor bújt ki a horizont fölé, így szépen megvilágította a havas tájat. Reggel a hírekben mindenfelé nagy fagyokat mondtak, és ez nem is volt másképp, mert elég szépen meg is volt fagyva minden. A szekérúton a keréknyomban araszoltunk előre, de a hóréteg megfagyott teteje elég szépen meg is bírta az embert sok felé. Szép óvatosan emelkedett is utunk, s nem sok idő múlva meg is érkeztünk első ellenőrző pontunkhoz, és a menetlevélen szereplő kérdést megválaszolva mehettünk is tovább.

Innen a kerítésen vagy forgóajtón, vagy létrán átjutva haladtunk tovább, most már a K+ jelzésen. Ez egy nagyon szép része volt a túrának. A lefagyott és lehavazott fák nagyon szép látványt nyújtottak. Folyamatosan emelkedett is utunk, így a környező részből egyre többet lehetett látni, ahogy haladtunk felfelé. Kanyargott is az utunk, s lassacskán felértünk a Kutya hegyre, majd innen a völgybe alá ereszkedve meg is érkeztünk a második pontunkhoz, ahol pecsétet kaptunk a menetlevélbe, és egy kis szívmelegítőt meg máshová.

Ezután már a K jelzésen folytattuk utunkat, és haladtunk a kitaposott úton tovább. Egy idő után itt is emelkedtünk felfelé, jelzést nem lehetett már látni, mert az mind a földön lévő kövekre volt festve, így esélyünk sem volt az utat követni, de nem is kellett, mert szépen ki volt már járva az út. Aztán egyszer csak meg is indultunk a csúcs felé. Ez egy elég érdekes szakasza volt a túrának. Ugyanis a hó megolvadt a napokban, de szépen le is fagyott, így néhol szinte tükör jégen kellett felfelé kaptatni. Ez azért elég jól belassította az embereket, és mindenki más módszerrel haladva jutott lassacskán felfelé. Kerestem én is az enyhén havas mélyedéseket, mert ott azért a cipő az betapadt, de nem lehetett elég óvatos az ember. Nagyon kemény rész volt ez a túrán ilyen szempontból, de megérte a fáradozást, mert a Nagyszénás tetejére, ami elég kopasz volt, így azonban gyönyörű panorámát nyújtott a környező tájra, s az alattunk elterülő településekre is. Itt nem időztünk sokat, folytattuk utunkat, csak most már a lefagyott részen lefelé kellett ereszkedni, ami sokkal nehezebb volt, mint felkaptatni. Volt aki a hátsó felén való lecsúszást részesítette előnyben, de olyan is akadt, aki úgy gondolta, hogy négy ponton érintkezik inkább a talajjal, s négykézláb haladt előre. Azért nehezen, de ez a rész is elmúlt, s a P jelzésre váltva meg is indultunk lefelé, vissza Nagykovácsi irányába, hogy a nyolcasunk felső karikáját ezzel le is zárjuk. Vissza is értünk lassacskán a kiindulási helyünkre, majd a P jelzésre ráállva folytattuk utunk. A következő pont is itt volt, s ez is kérdés formájában volt feltéve.

A P haladt tovább utunk felfelé. Itt kijárt úton tudtunk menni, és így jutottunk egyre beljebb az erdőbe. Kisvártatva a P∆-et követve kellet folytatni utunk, de a táj itt sem változott, kanyargott az utunk, s néha szép látvány tárult elénk a tisztások környékén, ahol a táj azt a jó lehavazott képét mutatta. A nap most már elbújt a felhők közé, így esélytelen is volt, hogy a fagy engedjen, de nem is bántuk, mert a lefagyott utakon azért nem volt rossz az előbbre jutás. Egy idő után megint csak ereszkedni kezdtünk, s lassan el is jutottunk a következő ellenőrző ponthoz, ahol pecsét és csoki volt a jutalmunk.

Innen a Z∆ jelzésen megyünk tovább, és itt is folyamatos lefelé ereszkedés várt ránk. Nem sokkal később ott is volt a megválaszolandó kérdés, s a szép kilátás is, mely az alattunk lévő tájra nyílt, a Tarnai pihenőnél.

Tovább is a Z∆ jelzést követtük, majd nem sokkal később egy kereszteződésnél ráfordultunk a S+ jelzésre. Most jött az a rész, amikor a „nyolcasunk” alsó részét húztuk meg éppen. Itt ilyen kis szakaszokból tevődött össze utunk, mert lassacskán el is értünk egy másik kereszteződést is, amitől már a Z+ jelzést kellett követni. A dózerúton jól lehetett haladni, mert fel volt szórva rendesen kaviccsal, a nagy járművek haladását megakadályozandó, így nem kellett csúszkálástól tartanunk. Így kanyarogtunk tovább, s meg is érkeztünk az Anna vadászházhoz, ahol Csergezán Pál sírját rejtette a táj a közelben, s az ő születési dátumát megválaszolva igazoltuk menetlevelünkbe, hogy jártunk ezen a helyen is.

Innen már nem volt sok hátra, mert ez az utolsó pont volt, így már jóformán csak vissza kellett térnünk Nagykovácsiba. Ezt a Z jelzésen kellett megtennünk. Az úton volt aki szánkózással töltötte az időt, ez is jelezte nekünk, hogy közeledünk a település széléhez. Folyamatosan ereszkedtünk már alá, s a távolban ki is lehetett venni a házakat. Ez a rész már hamar elment, s vissza is értünk a plébániához, s megkaptuk a kitűzőt és az emléklapot. A szervezők pogácsával és meleg teával várták a beérkező túrázókat.

A hazaút is hamar elment, mert azért most viszonylag közeli célpontot választottunk.

Mindent egybevetve egy szép túrán voltunk túl ismét csak. Láttunk szép tájakat, szép helyeket ismerhettünk meg, s sok emlékkel gazdagodtunk megint.

Köszönet a szervezőknek a rendezésért, és a csapattársaknak is, a szép és vidám túráért!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Budapest, 2013. január 27.

Rádpuszta 30

2013. január 26.

A korai kelés után irány Kelenföld. Lassan jön a vonat, és a budapesti szekcióból pár ember már reggel összeverődött erre a kis utazásra. Szép lassan araszoltunk is a vonattal, „elhagyjuk Zamárdi felsőt”, és még egy jó pár települést is, mire leszálltunk Balatonlelle-felsőn. Az állomástól nem is messze már ott is volt a túra kezdőpontja a Rudi Tanya nevezetű étterem. Szép volt még menet közben a siófoki kivilágított víztorony is, meg persze az ébredező téli Balaton is szép kilátással kecsegtetett minket.

A rajthelyen szokásosan beregisztráltunk, és kis csapatban összeverődve kezdtük meg a túrát. Balatonlelle kis utcáin vezetett először az utunk. A nyáron pezsgő életet produkáló kis településen csak néhány kutya zavarta meg a csendet, s a néhány házból kinéző helyi lakosok nézegették a túrázók ilyen kora reggeli vonulását. Balatonlelléről a szalagozást követve jutottunk ki, egy mezőn keresztül átvágva, s a fagyott hóban törtetve haladtunk előre. Most az elnyúló település déli részéhez kanyarodtunk be, s itt is az utcákat járva, a kihalt hétvégi házak között bandukolva haladtunk tovább. Az idő hideg volt, fagyott is, s az égen is felhő terült szét. Tipikus januári hideg idő volt, de nem az a farkas ordító hideg. Az útról letérve az új S, régi P jelzésen haladtunk tovább. Innen egyenesen délre vezetett utunk, a kishegy megmászásával, ami a túrán egyetlen magaslatának volt mondható. A gémes kút mellett elhaladva, valamint a löszfal mellett kaptattunk fel a kápolna előtt, s meg is érkeztünk első ellenőrző pontunkhoz (7,7 km).

Innen a jelzést követve haladunk tovább a kishegyi parkerdőbe. A szekérúton eleinte törni kellett a havat, felfelé kaptatva, de azért sikerült haladni előre. Oda kellett figyelni, hova lép az ember, mert itt-ott a hó alatt befagyott víztócsák is voltak, amik azért recsegtek, amikor rálépett az ember, egy jó kis elázást vetítve elő, a figyelmetleneknek. Itt a csapat kezdett szétesedezni, mert mindenki más tempóban tudta az utat teljesíteni. Később már a hegy tetején, a kocsiúton keréknyomok is voltak, és ebben azért könnyebb is volt a haladás, de a lefagyott jégbordákra oda kellett figyelni, mert egy rossz lépés, és lehetett feltápászkodni. Az erdőben a szalagozás mentén kifordultunk, majd szőlőültetvények mellett haladva ereszkedtünk folyamatosan lefelé. Ez elég hosszú és monoton útszakasz volt, szórakozást csak a téli táj látványa nyújtott. A havas szekérútról aztán egy jó idő után letérve, s az aszfaltozott utat követve lassan elért a túra Látrány határához. A faluban a templomok mellett elhaladva jutottam ki a főútra, s itt már nem messze volt a következő ellenőrző pont a Füzes Büfé (13,6 km).

Itt többen választották a pihenést, de nekem nem sok kedvem volt itt ücsörögni, meg a korábbi vonatot megcélozva haladtam előre. Az utat visszafelé kellett kezdeni, s követni kellett a főutat a falu széléig, s itt kellett lefordulni egy földútra, amin egy darabon el volt takarítva a hó, de a falu határától már csak a keréknyomok nyújtottak segítséget a tovább haladásban. Itt egy nagyobb mezőn kelt át az ember, az út mellett villanypásztorokat követve, s a távolban a vadászidény elmaradhatatlan akusztikája kísérte az utat. Lassacskán a Tetves patak hídjához ért az út, s itt oda kellett figyelni, hogy merre is megy az ember, mert ezt a helyet még a túra egyszer érintette, mert itt csinált az út egy nagy kört, de a leírásból egy kis figyelemmel könnyen kivehető volt a további útvonal. Egyenesen neki kellett vágni a főútnak, s azon átkelve a mellette párhuzamosan futó utat kellett követni Rádpuszta felé. Itt is törni kellett a lefagyott havat, de azért lehetett szépen haladni. Elég sok helyen megfagyott vízzel találkoztam, s itt szépen kerülgette is ki ezt mindenki. Lassacskán ezen is sikerült túljutni, s az aszfaltozott úton nem kellett sokat menni Rádpuszta széléig, ahol egy Árpád kori romtemplom előtt volt a következő ellenőrző pont (19,2 km). Itt lehette választani, hogy ásványvizet, vagy egy jó kis snapszot iszik e az ember. Azért kíváncsi vagyok, hogy a vízből mennyi is fogyhatott…

Innen vissza kellett fordulni az aszfaltozott útra, s az első lehetőségnél megint csak át kellett haladni visszafelé azon a nevezetes 67-es úton. Ekkor egy töltésen haladt az út tovább. Most egy nagy karéjt leírva kellett megközelíteni a Tetves patak hídját, s átkelni rajta a patak másik oldalára, s ott folytatni az utat. Ez a rész már végig síknak volt mondható. Nehézséget csak a hóban való haladás jelenthetett. A töltésről lefordulva bejutottam az irmapusztai halastavak közé. Itt a nagy víztározókat középen elválasztó töltése kellett róni a kilométereket. A tavak itt-ott be voltak fagyva, de elég nagy részén a víz szabad volt, s rajta hattyúk és kacsák eveztek. Már kezdett szépen kisütni a nap, s a sík részen a szél is feltámadt. A fagy is kezdett ereszteni, így már a tiszta helyeken a sár is nehezítette a továbbjutást. A halastavak mellett kikeveredve volt a következő ellenőrző pont (25,1 km).

Innen egy földutat kellett követni, ami szalagozással volt jelölve. Itt is a sár már elég szép volt, a nap azért szépen nyalogatta a felszínt, így ragadt is a cipő talpa. Az M7-es felett most visszafelé is át kellett kelni egy vadak számára és persze mezőgazdasági gépek számára épített felüljárón. Az első átkelés nem volt ilyen látványosnak mondható, mert akkor nekünk sík volt az út, és az autópálya volt alattunk besüllyesztve. Szóval a szekérutat követve lassan elértem Balatonlelle déli részét, ahol már reggel is kanyarogtunk, csak itt most már a másik irányba fordulva kellett visszafelé haladni a cél felé. A mezőn átvágva a szekérúton lassan bejutottam a településre, ami most már azért szépen fel is ébredt, de azért sokkal nagyobb mozgolódás így sem volt, de a párhuzamosan futó főúton azért volt forgalom. A lellei kis séta után már ott is volt a Rudi Tanya, ami egyben a cél is volt (29,4 km). A célban a szokásos emléklap és kitűző átvétele után mindenki ehetett a nagyon finom és - ebben a hideg időben végigbandukolt túra után - nagyon is jól eső babgulyásból. Lehetett választani forró tea, és forralt bor közül is, valamint lehetett még kapni házi szalámit is, ami igen ínycsiklandóan kellette magát, ahogy a vendéglő udvarán fel volt aggatva.

Már nem volt azért sok idő a vonat indulásáig, mert az Felsőn nem állt meg, így el kellett volna sétálni Balatonlellére, de szerencsémre Misi segítségemre sietett, s így kényelmesen sikerült is a tervezett vonattal hazajutni. Út közben a nap is szépen ereszkedett alá, s belegondoltam, hogy akik a 60 km-es távon indultak, azok még rendesen dagasztják az utat valahol. Nekik nem lehetett könnyű azért az útjuk.

Jó és szép túra volt. Olyanoknak főleg ajánlani tudom, aki inkább egy hosszabb sétára vágyik, mint nagy szintekkel tűzdelt túrákra. Igaz a nehézséget a hó és sár így is gazdagította, szóval attól függetlenül fárasztónak mondható volt.

Köszönet a szervezőknek a lebonyolításért és a szervezésért! Jó hangulatban, vidáman telt a nap!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Budapest, 2013. január 26.

Fázós TOPorgós

2013. január 19.

Mivel nem kellett nagyon messze menni a kiszemelt túrához, így nem is kellett annyira korán kelni. A készülődés után irány a vonat, majd Érd-felsőn találka, és onnan irány kocsival tovább Nadapra, a Velencei tó melletti kis településre. Sikeresen meg is lett a rajt helye is, s a regisztráció után neki is vágtunk az utunknak.

Ez a túra kicsit különleges is volt, mert az országban, a napokban a nagy hó helyzettől voltak hangosak a különböző sajtóorgánumok, így ide is eljött a szele, így egy havas túrának néztünk elébe, valamint a térképen is az elérendő pontok szerepeltek csak, ezek elérése szabadon választott útvonalon volt lehetséges. Persze hasonlóhoz már volt részem a túlélőtúrákon, s itt is azért annyi különbség volt az út megtételében, hogy az óramutató járásával megegyezően, vagy ellentétesen járja e be az ember a pontokat.

Sikeres tájékozódás után neki is vágtunk a havas tájnak. Az előző napok pluszai után, most a fagy volt a jellemző, így a havat sem kellett dagasztani. Az utat egyébként már a korábban indulók azért szépen letaposták, így nem volt annyira nehéznek mondható a tovahaladás sem. Első úti célunk Bence-hegy volt, mely a S+ és a S jelzésen értünk el. Út közben egy kisebb társaságba verődtünk össze, s sok vidám percet is okozott az út közbeni beszélgetések sora. A hegy tetején kis tűzrakó hely mellett vártak minket a pontőrök, s csokit is adtak, az erőnlét megtartására. A hegyről szép kilátás nyílt a Velencei tóra is, s a környező lehavazott tájra.

Innen a következő pont felé vettük irányunkat. Itt akadtak bonyodalmak, mert mindenki más felé akart tovább jutni, de aztán nagy csörtetések, és átvágások közepette sikerült egy útvonalra ráállni, s a S+-en, valamint közúton eljutni Sukoró felé, ahol a Zsuzsihoz címezett vendéglátó ipari egységnél volt a következő ellenőrző pontunk. Itt meleg teát is kaptunk, s kicsit lehetett pihenni is, mert a hideghez egy kis szél is párosult, ami a tó fölött szépen el tudott jutni hozzánk, s a szabadon lévő arcunkat szépen simogatta.

Azt gondoltuk, hogy már egyszerűbb lesz a továbbjutást, de a havas táj, s az eltakart jelzések azért nehezítettek a sorsunkon. Végül csak sikerült megtalálni a helyes utat, s a Z jelzésen haladtunk tovább. Most már elhagytuk a civilizált világot, és bejutottunk a természet lágy ölére, ami leginkább a lehullott puha hó miatt lehetett most lágy. De szép volt a táj, s a kitaposott ösvényre való koncentrálások közepette azért a természetre is lehetett néha kikacsintani. A téli erdő minden szépsége fel volt vonultatva. A fák ágain lévő hó, s a kis állatok apró nyomaival tűzdelt út, s megannyi csipkebokor díszítette a környezetet. Utunk egy kereszteződésnél a PΔ-ön folytatódott tovább. Kerítés, s enyhe emelkedők és lejtők követték egymást. Elhaladtunk az ingó kövek mellett is. Itt már nagyobb volt a hó, mint eddig, a település azért sokat felfogott, de a természetben nem volt, ami a hó útját állja. Szerencsénk volt, hogy már azért jártak aznap előttünk mások is, s itt már jellemző volt az is, hogy szembe találkoztunk emberekkel is, mert ők minden bizonnyal a másik irányon indultak neki a távnak. Utunk itt már szép lassan vezetett a völgybe, s el is jutottunk a következő ponthoz, ami a Barlang- Kút volt.

Tovább a P jelzésen haladtunk, ami a Bodza-völgyben haladt. Szép lassan emelkedtünk fölfelé. Szép volt ez a táj is. Fölöttünk néhány helyen magas sziklák tornyosultak, s szépen kanyargott is az út, amint a tereptárgyakat kerülgettük. Az Angelika-forrásnál több felé ágazott el az út, de nekünk a P jelzésen kellett így is tovább menni. Itt egy kocsi járta be az utat előttünk, így volt két keréknyom, amiben jobb volt haladni. Itt ismerőseinkkel sikerült újra összefutni, s utunk végéig már együtt folytattuk. Egy kereszteződésnél rátértünk a PΔ-re, majd kis idő után egy jelöletlen úton a Meleg-hegy következett - ami most rácáfolt a nevére -, s itt volt következő ellenőrző pontunk.

Innen volt választási lehetőségünk, hogy megyünk a cél felé, vagy a célban beígért plusz ajándékért még elmegyünk a János-forráshoz is. Mi vállaltuk a megpróbáltatásokat, s célba vettük a forrást. Vissza kellett menni egy kicsit, s a S jelzésen is mentünk, majd kisvártatva egy jelöletlen ösvényen haladtunk le a völgybe. Itt már sokan jöttek szembe, szóval nem csak mi gondoltuk teljesítőnek ezt a plusz feladatot, ami azért így a kitaposott úton azért nem volt nehéz. Nem is kellett sokat mennünk, meg is érkeztünk az ellenőrző ponthoz, ahol begyűjtöttük a pecsétet is.

Aztán itt egy ötlettől vezérelve átvágtunk a domboldalon, hogy elérjük az aszfalt utat. Itt előttünk nem járt senki, így a jó 20-30 cm-es hóban kellett gázolni. Nagy nehézségek árán meg is lett az út. Ezen már nem kellett sokat menni, és nagy volt a megkönnyebbülés is, így már hamar beértünk Nadapra, s a cél is itt volt már. Oklevelet nem kaptunk, mert a táv mindenkinek más volt, így az emlékek, és a kitűző maradt, erről a napról. A János-forrási meglepetés egy pohár nagyon finom puding volt, s ki-ki vérmérsékletétől függően a zsíros kenyérhez választhatott forró teát, vagy forralt bort.

A haza út is gyorsan elment. Érd-felsőn sem kellett a vonatra sokat várni, de azért jól esett, mikor megjelent a három fény, mert azért a hóban csak elázott az ember lába, s kint a hidegben nem volt már olyan jó ácsorogni.

De aztán jött a megérdemelt pihenés is, ez után a 18 km után, amit sikerült összehozni. Nem volt egy nagy táv, de az egész napi móka, és az új ismerősök emlékezetessé tették.

Köszönet a szervezőknek a megrendezésért és a vendéglátásért, valamint a vidám túratársaknak, akik jó társaságot jelentettek a nap folyamán! 

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Budapest, 2013.01.20.

Fel a Naszályra 35

2013. január 6.

A rajt megközelítése a korán keléssel kezdődött. Magyarkút autóval Vácig, valamint vonattal volt elérhető számunkra. Megszokott kis csapatunk most nem ért rá, így az utolsó pillanatban új összeállítással tudtunk nekivágni a túrának.

Reggel 7-kor volt a beregisztrálás. Még fejlámpákkal kellett megvilágítani a papírokat, mert a nap csak ígérgette magát a keleti égbolton. De meglettünk ezzel is, így nekivághattunk a távnak. Sorban állás közben a szervezők mesélték, hogy előző nap végigjárták az utat, és inkább csak a sárral küzdöttek. Szóval nem sok jót ígért az indulás. Szerencsére az első métereken kiderült, hogy odafent szeretnek minket, mert jó kis fagy volt az éjjel, így a dagonya helyett a keményre fagyott úton tudtunk haladni. Magyarkútról a K□, majd K jelzésen haladtunk ki. Hamar bevetettük magunkat az erdőbe és viszonylag lankásabb úton haladtunk. Jó friss volt a levegő, és a nap is egyre jobban bújt elő a horizont mögül. Ránk is világosodott, s így jobb lett az ember kedve is. Elég gyors tempóban haladtunk, majd el is értük a főutat, melyen el is értünk első ellenőrző pontunkhoz Katalinpusztán, ami egy italboltban volt, s a Kék túra pecsétjével igazoltuk, hogy megjelentünk a helyszínen. (6,9 km). Majdnem egy óra alatt értünk ide, így ebből is látszott, hogy milyen tempót is mentünk. Számomra ez elég gyors volt, nem ehhez vagyok szokva.

Innen ismét bevetettük magunkat az erdőbe, és a P jelzésen haladtunk tovább. Útba ejtettük Rockenbauer Pál kopjafáját, a mindenki által jól ismert kiváló természetfilmes, valamint túrázó emlékhelyét. A leírásból kiderül, hogy a kopjafa környékén hunyt el, s így állítottak személyének emléket. Leértünk aztán a Gyadai rétre, majd a ZT jelzésen haladtunk tovább, ami nem volt más, mint a Gyadai-tanösvény. Érdekes volt, amint a farönkükből kialakított függőhíd szerű építményen meneteltünk. A szemfülesebbek egy krokodillal is találkozhattak. Voltak még facölöpök is, amiknek a tetején lehetett továbblépdelni, de most lehetett mellette is menni, a mocsaras részen, mivel jól meg volt fagyva a talaj. Így jutottunk el második ellenőrző pontunkhoz, az Óriások pihenőjéhez (10,5 km). Itt csokit és szaloncukrot is kaptunk.

A túraösvényen tovább haladtunk Bik-kútig, ahonnan már a K+ jelzést követtük. Ekkor indultunk neki túránk elnevezőjének, a Naszály csúcsának a meghódítására a K jelzésen. Néhol sunyi, de időnként pofátlan emelkedőkön kellett fölfelé kaptatni. Nem volt egyszerű a feladat. A hegy oldalán szerpentinszerűen kellett gyalogolni. Látszott az úton, hogy ha nem fagy, akkor eléggé megszenvedtünk volna az előrejutás érdekében, és csak dagonyázás lett volna a feladatunk. Szerencsénk volt az időjárással még, mert igaz, hogy a nap csak úgy, mint előző héten, csak egy kicsit mutatta meg magát, majd el is bújt a felhők közé, a szél se citerázott a falevelek között. Igaz, hogy lombhullató barátaink meg is szabadultak felesleges terhüktől az ősz folyamán, így nehéz is lett volna őket megzörgetni, lényeg a lényeg, a szél nem fújt. Elértünk az első visszafordítóhoz, ahol egy meredek emelkedőn kellett tovább jutni a következő szintre. A reggeli erős tempó itt kezdett visszaütni, és a térd ízületek, valamint a comb izmok eléggé erős jelzéseket adtak, hogy ők is léteznek. Szóval nem volt könnyű előre haladni, s a gyors tempó itt már araszolássá váltott. Tovább haladva a ferde hegyoldalon tényleg kivehető volt, hogy az előző nap előttünk arra járók micsoda küzdelmek árán mehettek itt el, mert nagy megcsúszások nyomai voltak a sárba belefagyva. Következett a második forduló is, ami után egy viszonylag sík rész jött, s egy nagy lélegzet vétel után már kivehető volt a csúcs, a piros-fehér színezésű kilátójával. Következő ellenőrző pontunk is itt volt (15,8 km). Ezen a szakaszon 500 m-es szintkülönbséget kellett leküzdeni, az első szakaszon összesen 300 volt, és későbbiekben is már csak 300 m-es szintet kellett teljesíteni. Ebből is látszik, hogy milyen is volt a felfelé út.

Továbbra is a K jelzést kellett követni, és ami eddig felfelé volt, azt most meg lehetett kapni lefelé. Itt már lemaradtam a csapattól, mert nekik még volt dolguk a nap folyamán, nekem viszont csak a célba jutás volt a cél, és a tempóm sem volt megfelelő. Eléggé fárasztó volt az eddigi rész, és az izmok egyesével jelezték is, hogy ők is léteznek, s ezen a lefelé jutás sem segített, mert az meg a térdeket viselte meg erősen. A fagyott talajon a jégre is oda kellett figyelni itt-ott, mert azért az is megtalálható volt. Szép volt a kilátás a környező településekre, s a következő célpontra is, ami még nagyon alattunk helyezkedett el, így ez lelkileg is megviselte az embert, hogy mennyit kell még lefelé haladni. Itt kellett küzdeni a testnek a kitartással és az ésszel, ami ugyan vitt előre, de mégis csak megviselt a hátra hagyott út. Azért lassan-lassan sikerült rajta túljutni, de hosszú is volt a távolság a két ellenőrző pont között. Leérve Ősagárdra ismerős táj köszöntött, mert pár hónapja a Naszály MATT alkalmával szerencsém volt erre járni, és elég sok emlék eszembe is jutott. Tulajdon képen a hátra lévő részen már jártam, csak az ellenkező irányból ismertem, de jó volt rajta ismét haladni. Ősagárdon ismét egy kocsmában volt az ellenőrző pont, ahol vajas, zsíros, és lekváros kenyérrel kedveskedtek a túrázóknak (23 km). Persze önköltségi alapon járt hozzá egy pohár sör is, ami nagyon jól esett. Alighanem a görög istenek ha tudták volna, hogy milyen jól is tud esni, akkor dehogy foglalkoztak volna ők az ambróziával…

Egy kis új erőre kapva, valamint a lábak pihentetésével, na meg persze a frissítő segítségével mindjárt jobban lehetett haladni. Az erdőben és szántások mellett elhaladva értünk ki a faluból. Itt is csak a fagyott sár volt az, ami körül vett minket. Az őszi földművelésben résztvevő traktorok igen jól fel tudják vágni az utat, így megint csak elgondolkodott azon az ember, hogy milyen szerencsénk van azzal a kis faggyal. A déli harangszó búcsúztatott , s a falu fölé kerülve hagytuk el ezt a helyet. A Naszály persze a háttérben uralta a látványt, és jó volt tudni, hogy ezen már túljutottunk. Itt is volt lefelé bőven, és egy helyen eszembe is jutott, hogy ősszel milyen jó is volt ezen a helyen járni, s ruháink egy részétől itt szabadultunk meg, mert ezen a domboldalon haladva már a nap melege elég erős is volt. Most persze más volt a helyzet, mert Felsőpeténybe beérve lassan elkezdett szálingózni a hó is. Az ellenőrző pont megint csak egy vendéglátó ipari egység volt, amit egy kis hídon átkelve kellett megközelíteni (29,6 km).

Innen a hídon visszaindulva, majd a faluból a K jelzésen kihaladva már csak a cél volt hátra. Dimbes-dombos fagyott földön vezetett az út. A fenyvesek szokásos morajlása néha betöltötte a levegőt, s ez egyből egy meleg szoba utáni vágyódásra ösztönzi az embert, egy jó tányér meleg étel társaságában. Persze erre még a hóesés is rátett egy lapáttal. Itt már nyoma se volt annak a sok gombának, amit ősszel lehetett látni. De Alsópetény felé haladva a fekete Rackák most is meg voltak, és lelkesen falatoztak az eléjük kirakott eleségből. Bundájukat már színezte a lehullott hó, de ez őket mit sem zavarta. Lassacskán haladva, a pálinkafőző mellett a köves útra kitérve, a kastély előtt elhaladva, nem kellett sokat menni, s már ott is volt a kultúrház, ami a túra célpontja is volt egyben (34,5 km). A célban a szokásos emléklapot és kitűzőt lehetett megkapni, s a finom meleg gulyás is csak hívogatta az embert.

Sikerült fuvart is szerezni hazafelé is, így a templom és a harangláb megtekintése után lehetett is indulni. Újpestre hamar beértünk, és onnan már csak metrózni és buszozni kellett hazáig.

Köszönet a szervezőknek a túra megszervezéséért, az égieknek a kiváló időjárásért, a csapattagoknak a részvételért, és nem utolsó sorban a hazajutást segítő túratársaknak!

Sporttársi üdvötlettel!

Ádám Attila

Budapest, 2013. január 6.

Fóti-Somyló 30

2012. december 30.

A 2012-es év még csak tartogatott egy kis legyalogolni való távolságot, így a világvége elkerülése után megkönnyebbülve jöhetett még egy kis kiruccanás. 

A túra kiinduló pontja Szilasliget Közösségi Ház volt. A helyszínt könnyen meg lehetett közelíteni a hármas útról letérve, s a Közösségi Ház közelében parkolóhely is volt, így minden ment, mint a karikacsapás. Beregisztráltunk, kis csapatunk épp csak megütötte most a csapat megnevezést, mert ketten vágtunk neki, de ez nem szegte kedvünk. A karácsonyi pihenés után jónak tűnt egy kis levegőzés a Gödöllői dombság ölelésében, egy kis tüdőtisztító levegőzéssel összekötve.

A regisztráció után neki is vágtunk a távnak. Szilasliget kis községben kanyargott még utunk, majd a településről kiérve a Hungaroring pályája felé vettük az utunk. A feleklő nap itt bearanyozta a tájat, és mint később kiderült, ekkor láttuk utoljára is, mert a későbbiekben már nem kecsegetett minket a látványával, mert a felhők között jobban érezte magát. 

A kis emelkedőkkel tarkított első szakasz nem sok látnivalót kínált. Az út mellett nemrég épült házak sorakoztak. A városból kitelepült embereknek jó hely, mert közel vannak a munkahelyhez, de mégis könnyen meg lehet közelíteni, mert a HÉV megálló nem messze van, de az úton sorakozó autók látványa nem feltételezte a tömegközlekedést használók nagy arányát. Utunk elvezetett a Hungaroring pályája mellett, a betonkerítésen belesve lehetett megfigyelni a pálya részleteit is. Az első ellenőrző ponthoz jelzett út vezetett, de néhány helyen szalaggal jelzett szakaszok is voltak. Pontőr csak két helyen volt, a többi helyen egy kérdést kellett megválaszolni, amit az adott helyhez volt köthető, így igazolva az ott történt megjelenést.

Utunkat folytatva a Kakukk hegy volt a cél. Itt szép téli erdő látványa fogadott minket, igaz a terep az viszonylag sík volt, de mivel fagyott volt a talaj, így a sárral legalább nem kellett küzdeni. Szép lassan teltek a kilométerek is azért, a táj nem sok egyéb látványt nyújtott. Az M3-ason is átkeltünk, majd Fót felé vettük az irányt. Itt egy emlékművet kellett megkeresni ami a fóti Római Katolikus templom előtt volt. A templom Fót címerében is szerepel, de impozáns látványa már messziről felkeltette a figyelmünket. 10 óra volt, így a misére hívó harangszót is meghallgathattuk a tövében.

Aztán haladtunk tovább, mert nem a harangszó miatt jöttünk el, és a Fáy présház, majd a Fóti-Somlyó volt a cél. Eleinte a településen kanyarogtunk, majd a lovarda mellett is elhaladtunk, a kerítésnél szép fekete lovak kellették magukat, így a megérdemelt fejsimogatás sem maradhatott el. Haladtunk tovább, majd lassacskán a présházat is sikerült megtalálni, ahol megkaptuk menetlevelünkbe a pecsétet, valamint egy almát is. Hűtőre nem volt szükség a tárolásához, mert a hidegben elég jól elállt, de mi nem fáztunk, mert azért jól belemelegedik az ember egy ilyen kis hétvégi sétába. Nem beszélve arról, hogy a hegy tetejére kaptattunk felfelé most már, s Fótot egyre jobban mögöttünk, és alattunk hagytuk. A nemrég érintett templom innen is szép látványt nyújtott, s a környező települések is, ahogy körbe ölelte őket a dombság karéja. A köd is szépen leereszkedett a tájra, így igazi téli hangulatot kölcsönözve neki. Nem hiába, most ennek van itt az ideje. Megtaláltuk az ellenőrző pontot is, majd a következő pont után vettük utunk. Ez sok jót ígért, mert Mogyoródon egy cukrászdát kellett útba ejtenünk. Lassacskán meg is érkeztünk ide. A pecsétet begyűjtve sorba állhattunk a felszolgált sütiért, és a forró teáért, ami jól esett testnek és léleknek egyaránt, a kinti hidegből betérve.

Innen izgalmasabb volt a táj, mert nekivágtunk a Gyertyános kilátó megközelítésének. Itt is szépen haladtunk felfelé a fagyott úton, ahol a hegyi kerékpárosok is küzdöttek az emelkedővel, és az itt-ott lefagyott maradék hóval. A kilátót már a túra elején is észre lehetett venni, de most értünk el ide is. Itt már 21 km volt utánunk.

Az erdőben a fák és bokrok szépen le voltak deresedve a fagyban, ami szép látványt nyújtott a túra során. A téli erdő, igaz hó nem volt, de azt legalább nem kellett törni. Következő szakaszunk már jobban elszakadt az ember uralta tájtól, s erdőkben, réteken haladtunk tovább. Persze néhány helyen a továbbjutást az emelkedők, vagy éppenséggel lejtők lefagyott állapota nehezítette, de sikerült venni az akadályt. Az utolsó szakasz azért még próbára tette az embert. A feltört fagyott úton azért egy kicsit engedett a fagy, így a csúszósságon ez is segített, több figyelemre késztetve a túrázók társaságát.

Szilasligetet a HÉV vágányai mentén közelítettük meg. Itt szeretném megjegyezni, hogy utunk során nagyon sok helyen találkoztunk a települések szélén szétszórt kommunális hulladékkal. Sajnos az emberek előszeretettel szabadulnak meg a nem kívánt dolgaiktól a természet közelében. Talán egyszer sikerül szellemileg is eljutniuk oda, hogy mindent ott gyűjtsenek, ahol annak a helye van. De talán ez is csak olyan vágyálom, ami sosem teljesül majd, mindenesetre szomorú látványt nyújtott pont a cél előtt a sok eldobált lim-lom…

A Közösségi Ház már nem volt messze, majd a sorunkat kivárva meg is kaptuk a szokásos oklevelet és a kitűzőt.

Ez a túra nem is annyira a szintekről szólt, mint inkább a távolság legyőzéséről. Két ünnep között mindenképp egy jó választás egy kis levegőzésre. Volt egy-két emelkedős is azért, és a táj is szép látványt nyújtott, szóval mindenkép jó választás volt.

Köszönet a szervezőknek a túra lebonyolításáért, és nem utolsó sorban a csapattársnak a jó társaságért!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Budapest, 2012. december 30.

Bakonyi Mikulás 30

2012. december 2.

Mivel a Csesznek messze van, így a korán kelés, ami az első feladat volt a nap folyamán. Busszal mentem a találkozási pontig. Az Angeli utcánál volt megbeszélve találkozó. Ott mikor leszálltam, akkor kezdték el harangozni a 6 órát. De nem én voltam az egyetlen, aki korán kelt, mert voltak még itt sportemberek, akik akkor jöttek ki a megálló melletti boltból. Onnan gondoltam, hogy sportemberek voltak, hogy kerékpárral közlekedtek, de a súlyemelést is erősen gyakorolták, igaz ez kimerült a manapság dúló, kis mozdulatokból sokat csináló mozgásban, ami jelen esetben féldekás súly emelgetése volt. Aztán sikeresen találkoztam a csapat többi tagjával, és megkezdtük utunk Csesznek felé. Mikor indultunk, már csapkodott az eső, pedig reménykedtünk benne, hogy az időjárás jelentés hátha tévedett – nem mintha ilyen elő szokott volna fordulni -, de már elszántuk magunkat ennek a túrának, így nem volt megállás. Utunk vidáman telt, a GPS rendszeresen másfelé akart menni, de amikor nem beszélt össze-vissza, akkor anekdotázással telt az út, amin igen jól lehetett szórakozni. Időközben az eső is elállt, s az utak mentén itt-ott foltokban még havat lehetett látni. Röpke két órás út után azért csak meg lehetett látni Csesznek romos várát, s a parkolóban hagyva a kocsit, megkerestük a rajtot, s be is neveztünk. Persze előre ittunk a medve bőrére egy jó csésze forralt bort, ami megadta az alaphangulatot, s belsőleg is átmelegített mindenkit.

Csesznekről kihaladva egy temető mellett haladtunk el a kövesúton, a P+ jelzés mentén. Szép kilátás nyílt a környező hegyekre, ez jó kedvet adott a túra megkezdésének. A Z jelzésre rátérve  haladtunk tovább a Kő-árok mentén, nagyon szép hely volt ez is a túrán. Igaz azért voltak sáros részek, de szépen kis szintekkel bemelegítette az embert, s a kezdeti hideget már nem is éreztük. Így jutottunk el első ellenőrző pontunkhoz, Gézaházára, ahol a Mikulás személyesen fogadott minket, és a lányok karácsonyi nótával viszonozták a szaloncukrot, és a csoki mikulást, amit kaptunk (4,1 km).

Mivel mi a 30 km-es távot választottuk, így nem mentünk el az Ördög-hát felé egy kis körre, s a P+ jelzésen indultunk tovább. Na ez egy elég rossz része volt a túrának. Egy mezőn keltünk át, majd a 82-es főúton, s utána egy sáros földúton kellett mennünk. A cipők ragadtak és csúsztak, menekvés nem volt, mert még a szántás, ami mellettünk volt, így ezen a szakaszon kellett valahogy túljutni. Persze azért ez is sikerült, s itt várt minket a második ellenőrző pontunk (6,4 km).

Innen a P□ jelzést követve indultunk tovább. Most a szántóföldet már kikerülve, másik úton haladtunk. Utunkat örökzöldek övezték. A télre felkészült őszi tájban volt egy kis változatosság. Szép volt a dimbes-dombos útvonal. Nem voltak itt nagy szintek, így gyorsan tudtunk haladni. A Cseszneki erdőt és a Cuha hegyet megkerülve jutottunk el következő ellenőrző pontunkhoz, itt nem volt pecsét, saját magunknak lyukasztottuk a megfelelő helyen a menetlevelet (10,1 km).

Tovább a P jelzésen haladtunk. Nemrégiben jártam itt, így emlékeztem még erre a részre, hogy egy hónapja még megannyi sárga levéllel színesítette az erdő az utat. Most már minden levél lehullt - kivéve természetesen az örökzöldeket -, s a sötétbarna levelek most betakarták a zöld növényzetet, s így adtak különös hangulatot a késő őszi erdőnek. Itt a Cuha-völgyéből kihaladva jutottunk el Zircre, s egy étteremben találtuk meg a következő ellenőrző pontot (15,7 km). Itt időztünk is egy kicsit, mert mindenkinek egy szelet frissen sütött pizzát tálaltak fel, s ki-ki vérmérséklettől függően öblíthette azt le folyadékkal. Ez volt a túra fele, nem csak nekünk, akik a kisebb távon indultak, hanem az 50 km-eseknek is, a 40-esek már túl voltak ezzel a felén.

Nehéz volt innen felkelni, kicsit meg is melegedett az ember, s a megpihent izmokat újra munkára kellett bírni, de nem volt mit tenni. A K jelzésen haladtunk ki Zircről, és megint szép helyek következtek. Volt benne szint is, így haladtunk az erdőben. A fák olyan kietlen látványt nyújtottak így leveleiktől megcsupaszítva, de ebben is volt valami lenyűgöző, ami megfogta az embert. A melankolikus hangulatot a társaság jobbá tette, s beszélgetéssel jobban telt az idő is. A Pintér hegyről ereszkedve lassan eljutottunk Borzavárra, ahol ismét pecsétet kaptunk (19,4 km).

Innen szalagozást követve, haladtunk a Csárda-völgyben. Aztán egyszer csak megérkeztünk a P jelzéshez, és ezen mentünk tovább, a Cuha patakot és a vasutat is keresztezve. Ez a rész is ismerősként köszönt már vissza. Az út mellett nem tudom milyen száras növények voltak, de jó méteresre is megnőttek, s mindegyik tetején szép fehér bojt díszelgett. Különös látvány volt ez is az utunkon. Szintén feldobta a táj egyhangúságát. Ami azért persze nem volt unalmas, mert a patakon átkelni sem volt sok helyen egyszerű feladat. A felázott vizes talaj, s a síkos kövek, a vízben instabil, de fixnek tűnő pontok okoztak azért egy kis fejtörést - szerencsére más törést nem -, és helyenként akrobatikus mutatványt is megkívántak. Azért mentünk utunkon, s meg is érkeztünk Porva-Csesznek vasútállomáshoz, s a szemben lévő turistaházban kaptunk pecsétet a menetlevelünkre, valamint jó meleg teát, ami jól is esett ebben az időben (24,8 km).

Tovább indultunk a P jelzésen, itt már azért kaptuk a hódarát a nyakunkba. Az időjárás csak megmutatja, hogy december van. Itt aztán már búcsút is mondtunk a Cuha-völgynek, bent is csak az 50 km-t teljesítők jártak, mert hamarosan elértük a S jelzést, ahol letértünk, s elkezdtünk szép lassan felfelé kaptatni. Villanyvezeték alatt haladtunk egészen Károlyháza Kulcsosházig, ahol a S∆ következett, valamint a mai túránk legszebb része is egyben. Eléggé nehéznek mondható terepen indultunk fel a csúcs felé. Persze teljesíthető, de az eddigi lankásabb részek után be kellett állni a felfelébe. Itt már inkább hó volt, ami szállingózott s az úton elterülő barna leveleket már a fehér szín lepte be. Nagyon szép helyek jöttek egymás után, ahogy haladtunk a Zörög-tető felé. A csúcs közelében nagyon szép volt, ahogy már mindenre kezdett leülni a pára, s a fák csupasz törzsükkel az égbe törtek, és ha az ember megállt, akkor lehetett hallani, ahogy zizeg a hó, amint földet ér. Kipróbálnék itt egy éjszakát sátorban, annyira lenyűgöző volt a táj, és az a magányosság, amit sugárzott, de mégis éreztem, hogy jól érezném magam ott. Ez eddig ismeretlen része volt számomra a Bakonynak – na nem mintha olyan sokat jártam volna itt -, de mindenki csak a Cuha völgyéről ismeri, és mégis, a másik oldalán is gyönyörű helyek vannak. Szóval az ember csak ámul, és bámul, sokszor nem is gondolnánk, hogy egy ilyen táj mikor kietlennek tűnik, akkor is mennyi látnivalót rejt magában. Már jóformán 50 m-re sem lehetett látni, amikor felértünk a tetőre, s ott pillantottuk meg a tűz mellett melegedő pontőrünket, akit senki sem irigyelt, hogy ott kellett lennie (28,7 km). 

Innen már „csak” a Z jelzésen kellett leereszkednünk, ami azért nem volt olyan könnyű feladat, mert a lefeléket már annyira nem szerette a lábunk. Azért a meredeksége itt is elég szép volt. Aztán néha a hó alatt megbúvó kövek és sziklák is nehezítették a dolgot, mert a cipő azért szépen csúszik az ilyenen, s nagy óvatosságot is követelt. Nehezen, de azért sikerült aláereszkednünk a hegyről, s megint csak egy ismerős szakasz következett, amikor becsatlakozott a S jelzés. Egy hónapja itt is sárga levelektől tarkállott az út, s most a fehér szín dominált rajta. El is értünk Csesznek határához, s a 82-es főút alatt átkelve bejutottunk a faluba. A vár most a nagy pára és köd miatt nem is látszott, de az útvonalunk arra vitt amúgy is tovább, így azért csak közelítettünk felé. A P+ jelzésen közelítettük meg a Kőmosó-völgyet, s jegyeztünk be magunknak a menetlevélben a csíptetővel (31,6 km).

A P+ jelzésen haladtunk tovább. Már nem volt sok a végéig. Lassan beloptuk magunkat a vár alá, itt azért még volt benne szint, így sokaknak ez a végső megpróbáltatást is jelentette, de azért csak sikerült ezen a részen is túljutni. Fölöttünk jobbra a vár csonka látványa uralta a teret, de sokat nem is nézegette az ember, mert már lehetett érezni, hogy a sötétség kezdi megülni a tájat, s már jól esett volna mindenkinek a célba jutni. Ez már nem is váratott sokat magára, mert egy utcába beérve, onnan már 50 m-re meg is pillantottuk a célt, s sikeresen teljesítve a túrát megkaptuk a kitűzőnket, valamint az elmaradhatatlan oklevelet (32,5 km).

A célban mindenkinek járt még egy kis ennivaló, valamint meleg tea, ami azért jól jött a megfáradt vándoroknak. A pihenésről a meleg helyen nem is beszélve. Szépen szállingóztak azért az emberek is folyamatosan, s a helyi törzsvendégek között sikeresen elvegyültünk.

Összeszedtük magunk, s nekiindultunk a hazaútnak. A hóesésben azért nem volt olyan jó a közlekedés, s egy őz is az utunkat akarta állni egy helyen, de sikeresen lett ez az akadály is véve. Amikor a buszt vártam az Angeli utcánál a 19 órás harangszó volt az, amire felfigyeltem. Pár órája még a másik oldalon hallgathattam a harang hangját.

Köszönet a szervezőknek ezért a túráért! Felejthetetlen élményekkel lett az ember gazdagabb. Személy szerint téli túrában eddig ez az első, amin részt vettem, persze volt már erdőjáráshoz részem hasonló időben, de azért ilyen szempontból ez mégis az első volt, és nem vette el a kedvem tőle. Nagyon jó volt az útvonal, s a szervezés is. Megpróbáltató lehetett a kinti pontőröknek is ott szobrozni ebben a mostoha időjárásban. Aztán most lehet szögre is kerül egy kis ideig a cipő, de majd kiderül, hogy tartogat e még valamit az év, vagy jövőre folytatódik a történetírás.

A jó társaság is kellett, ahhoz, hogy jobban és vidámabban teljen el ez a vasárnap. Új mértékegység is bevezetésre került az utunk során, ami lehet még a világtörténelembe is bevonul majd, ha máshogy nem, akkor ezen írás alapján. Ez a „cibo”, ami körülbelül 6 km-es távot jelent. (Származtatása a Cikó – Bonyhád közötti távolságból ered).  Aki akarja, bátran számolhat benne.

A Csapat, Porva-Csesznek vá.

Jól telt el az idő, a csapatunk is jól érezte magát, akiknek szintén külön köszönet jár ezért a napért!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Budapest, 2012. december 3.

Gercse 35

2012. november 24.

Üdv!

Mint mindig, most is az első feladat a rajt megközelítése volt. 7E, majd az 5-ös busz segítségével vágtam neki a feladatnak. A buszon lehetett látni a túrára igyekvő embereket. Itt sikerült is megismerkedni az egyik túratárssal, akinek még jöttek barátai, így volt társaság a 35 km teljesítéséhez. Így jobban is telt az idő, szinte elrepült a nap, de ne is rohanjunk ennyire előre.

A rajt helye a Szilfa utcában volt. 8-kor volt az indítás, de már akkor azért jó pár ember gyülekezett. Nem akartunk mi sem később indulni, mert a táv az úgyis annyi, meg persze azért sötétben sem akar az ember loholni. Szóval megismerkedtem leendő csapattársaimmal, majd a regisztráció után neki is vágtunk a túrának.

Egy kis kanyargás után az utcákon hirtelen melegítésnek egy szép lépcsősorral indítottunk. Majd az Apáthy-szikla érintése után - a jobb időben, valószínűleg szebb panorámával kecsegtető sziklafalon gyalogoltunk - az Árpád kilátóig vezetett utunk. Innen lefelé indultunk, s el is értük a Szépvölgyi utat, ahol a parkolóban sok futóval találkoztunk. A túra következő részén, a hegyen egymást kerülgetve haladtak el mellettünk, kis fennakadást okozva. Itt megint felfelé haladtunk tovább, szép kis emelkedőben. Majd lassan elérkeztünk első ellenőrző pontunkhoz, ahol nápolyival szolgáltak ki minket (5,4 km). 

 Tovább a Z+, majd Z jelzésen mentünk a Virágos nyereg mentén. Innen tértünk rá a S jelzésre, ami a következő jó pár kilométeren vezetett minket. Itt is elég ködös/párás volt az idő, s csak néha sejlett fel az alattunk elterülő táj. Szintén szép panorámát sejtetett így is a ködön átszüremlő látványa. Persze a lábunk elé is igen sűrűn kellett tekintgetni, mert az egyik kritikus részével itt találkoztunk a túrának, mert az út elég sáros volt, és persze kifelé lejtett is. Így küzdöttük el magunk az Alsó-Jegenye-völgyi ellenőrző ponthoz (13,1 km).

Tovább haladtunk a S jelzésen a völgyben, majd érintettük Solymár déli peremét, s a Kerek hegy felé vettük utunk. Itt is találkoztunk sáros résszel, a cipőnk talpa is ettől lett ragadós, s a sok barna falevél szépen ragadt rá. A S jelzéstől itt megváltunk, majd a K jelzés eléréséig szalaggal jelzett úton mentünk tovább. A kereszteződésben értük el harmadik ellenőrző pontunkat (17,2 km). Teát és banánt lehetett kapni. De volt még mogyoró, valamint szőlőcukor, sós ropi. Elég sok mindenben lehetett válogatni.

Haladunk a K jelzésen tovább. A kilátás innen már elég szép volt, szemben lehetett látni a János hegyet, a Khán Károly kilátót. Majd ismét lefelé vettük utunk. A Remete szurdokban, eléggé csúszós helyeken ereszkedtünk alá. A kövekre rakódó víz a levegőből nem könnyíti meg a dolgunk, eléggé igénybe vette a lábunkat. Ez volt a második kritikusnak mondható rész a túra alkalmával. De szerencsére sikerült túlvészelni a leereszkedést, igaz nem volt könnyű. A feltételek tényleg nem voltak jók. A Remete barlangot elhagyva következett negyedik ellenőrző pontunk (21,1 km).

Máriaremetei templom

Mentünk tovább a K jelzésen, majd lassacskán beértünk Máriaremetére. A domboldalon kis villák sorakoztak egymás mellet. Szép, rendezett település. A máriaremetei templomnál tértünk rá a K+ jelzésre, s megcsodálhattuk a templomot égbe törő tornyával egyetemben. Szép kis park van körülötte, megéri itt szétnézni annak, aki erre jár. A K+ jelzés itt a kövesutat követi, ezen elég sokat haladtunk, majd jutottunk ki Máriaremetéről, s a szalagozást folytatva eljutottunk a gercsei templomhoz, mely elég lepusztult állapotával hirdeti, hogy itt valamikor egy település volt, mára csak ennyi maradt meg belőle. De megvolt akkor is egy bizonyos kisugárzása a környezetnek. Az ellenőrző pont is itt volt, ahol finom meleg teát kaptunk. (26,8 km) Alábbi linken több minden megtudható a templomról.

Gercsei templom

Innen a szalaggal jelölt úton haladtunk tovább. Mellettünk sikló sárkányrepülővel próbálkoznak a levegőbe emelkedni. Kevesebb, mint több eredménnyel. Nincs már olyan nagy légáramlat, sőt nem is nagyon volt napközben. Nekünk kedvezett ez az időjárás, nekik nem annyira. Talán nekik is a túrázást kellett volna megpróbálni, nem pedig a repkedést, mert erre ez az időjárás tökéletes volt. A S jelzést elérve, szép kis emelkedővel a Hármashatár-hegy tövében felkaptatunk az Újlaki-hegy tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik az alattunk elterülő völgyre, valamint a repülők leszálló pályájára. Lehet innen látni a Khán Károly kilátót, valamint az  Erzsébet kilátót is. Itt álltunk össze egy csoportképre. Már nem volt sok a végéig. Innen megint aláereszkedtünk a völgybe, majd a Homok hegynél a Z és P körtúra jelzésen megint csak meredek részeken haladtunk tovább. Elég nyaktörő mutatvány volt ez is, a nedves talajon szintén nedves falevelekkel borított úton haladni. Szerencsére baj nélkül sikeresen vettük ezt az akadályt is. Egy idő után csak a P körtúra utat követtük, majd a szalagokkal jelzett utat, s meg is érkeztünk utolsó ellenőrző pontunkig, a Libanoni cédrusig. (31,1 km). 

Libanoni cédrus

„Budapesten, a II. Kondor út 5. alatti beépítetlen telek hátsó részén, az Apáthy-sziklától nem messze, Fedák Sári színművésznő egykori parkjának utolsó maradványaként áll a város egyetlen cédrusa, egy 120 éves libanoni cédrus. Több mint 12 méter magas, törzsének kerülete közel három méter.” (forrás:  Wikipédia)

Gomba a fatörzsön

Innen már csak műúton, szalaggal megjelölt utakon haladtunk tovább. Alulról is megtekinthettük az Apáthy-sziklát, melyen most is sokan voltak, gyönyörködni a kilátásban, mely eléjük tárul. A köd, és pára most már eloszlott, így bizonyára szebb kilátásban volt részük, mint nekünk, mikor pár órával korábban ott koptattuk a sziklákat. Egyre közeledett a cél, s a Szilfa utcába betérve szembesültünk vele, hogy sikerült végigmenni a kijelölt úton, s átvehettük okleveleinket, valamint az emlék kitűzőt, melyen a Gercse templomról készült nagyon szép kép díszelgett. A célban (33,1 km) mindenki ejtőzhetett egy kicsit, zsíros- és lekváros kenyérrel szolgáltak a rendezők, valamint üdítővel is lehetett a folyadékveszteséget pótolni. (Az út vége felé többen panaszkodtak, hogy a szervezők olyan ügyesen jelölték ki az utat, hogy a megfáradt vándornak egyetlen „vendéglátó ipari egység” sem esett útjába, egyéb folyadékok beszerzésének céljára…)

Kis pihenő után összeszedtük magunk, és mindenki hazaindult. Mindent összevetve nagyon jó kis túrán voltunk túl. Az időjárásra egy szavunk nem lehet, nagyon jó időt fogtunk ki így november vége felé. A köd kicsit rontott a látványon, de attól függetlenül a túra nagyon szép helyen vezetett. Jó néhányan választották szombati kikapcsolódásnak ezt a távot, de gondolom hozzám hasonlóan ők sem bánták meg, hogy rászánták magukat.

Csipet csapat :)

Köszönet a rendezőknek a lebonyolított túráért, a menetlevélen is nagyon szép pecsétek sorakoznak egymás után, mindegyik a Gercse templomot ábrázolja a kápolna felől nézve, alatta az adott ellenőrző pont nevével. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy próbálja ki ezt a távot, mert megéri.

Köszönet a csapattársaknak is, hogy jelenlétükkel feldobták ezt a szombati napot, s vidámabban telt el ez a pár óra, s kilométer.

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

2012. november 25.