Bakonyi Mikulás 30

2012. december 2.

Mivel a Csesznek messze van, így a korán kelés, ami az első feladat volt a nap folyamán. Busszal mentem a találkozási pontig. Az Angeli utcánál volt megbeszélve találkozó. Ott mikor leszálltam, akkor kezdték el harangozni a 6 órát. De nem én voltam az egyetlen, aki korán kelt, mert voltak még itt sportemberek, akik akkor jöttek ki a megálló melletti boltból. Onnan gondoltam, hogy sportemberek voltak, hogy kerékpárral közlekedtek, de a súlyemelést is erősen gyakorolták, igaz ez kimerült a manapság dúló, kis mozdulatokból sokat csináló mozgásban, ami jelen esetben féldekás súly emelgetése volt. Aztán sikeresen találkoztam a csapat többi tagjával, és megkezdtük utunk Csesznek felé. Mikor indultunk, már csapkodott az eső, pedig reménykedtünk benne, hogy az időjárás jelentés hátha tévedett – nem mintha ilyen elő szokott volna fordulni -, de már elszántuk magunkat ennek a túrának, így nem volt megállás. Utunk vidáman telt, a GPS rendszeresen másfelé akart menni, de amikor nem beszélt össze-vissza, akkor anekdotázással telt az út, amin igen jól lehetett szórakozni. Időközben az eső is elállt, s az utak mentén itt-ott foltokban még havat lehetett látni. Röpke két órás út után azért csak meg lehetett látni Csesznek romos várát, s a parkolóban hagyva a kocsit, megkerestük a rajtot, s be is neveztünk. Persze előre ittunk a medve bőrére egy jó csésze forralt bort, ami megadta az alaphangulatot, s belsőleg is átmelegített mindenkit.

Csesznekről kihaladva egy temető mellett haladtunk el a kövesúton, a P+ jelzés mentén. Szép kilátás nyílt a környező hegyekre, ez jó kedvet adott a túra megkezdésének. A Z jelzésre rátérve  haladtunk tovább a Kő-árok mentén, nagyon szép hely volt ez is a túrán. Igaz azért voltak sáros részek, de szépen kis szintekkel bemelegítette az embert, s a kezdeti hideget már nem is éreztük. Így jutottunk el első ellenőrző pontunkhoz, Gézaházára, ahol a Mikulás személyesen fogadott minket, és a lányok karácsonyi nótával viszonozták a szaloncukrot, és a csoki mikulást, amit kaptunk (4,1 km).

Mivel mi a 30 km-es távot választottuk, így nem mentünk el az Ördög-hát felé egy kis körre, s a P+ jelzésen indultunk tovább. Na ez egy elég rossz része volt a túrának. Egy mezőn keltünk át, majd a 82-es főúton, s utána egy sáros földúton kellett mennünk. A cipők ragadtak és csúsztak, menekvés nem volt, mert még a szántás, ami mellettünk volt, így ezen a szakaszon kellett valahogy túljutni. Persze azért ez is sikerült, s itt várt minket a második ellenőrző pontunk (6,4 km).

Innen a P□ jelzést követve indultunk tovább. Most a szántóföldet már kikerülve, másik úton haladtunk. Utunkat örökzöldek övezték. A télre felkészült őszi tájban volt egy kis változatosság. Szép volt a dimbes-dombos útvonal. Nem voltak itt nagy szintek, így gyorsan tudtunk haladni. A Cseszneki erdőt és a Cuha hegyet megkerülve jutottunk el következő ellenőrző pontunkhoz, itt nem volt pecsét, saját magunknak lyukasztottuk a megfelelő helyen a menetlevelet (10,1 km).

Tovább a P jelzésen haladtunk. Nemrégiben jártam itt, így emlékeztem még erre a részre, hogy egy hónapja még megannyi sárga levéllel színesítette az erdő az utat. Most már minden levél lehullt - kivéve természetesen az örökzöldeket -, s a sötétbarna levelek most betakarták a zöld növényzetet, s így adtak különös hangulatot a késő őszi erdőnek. Itt a Cuha-völgyéből kihaladva jutottunk el Zircre, s egy étteremben találtuk meg a következő ellenőrző pontot (15,7 km). Itt időztünk is egy kicsit, mert mindenkinek egy szelet frissen sütött pizzát tálaltak fel, s ki-ki vérmérséklettől függően öblíthette azt le folyadékkal. Ez volt a túra fele, nem csak nekünk, akik a kisebb távon indultak, hanem az 50 km-eseknek is, a 40-esek már túl voltak ezzel a felén.

Nehéz volt innen felkelni, kicsit meg is melegedett az ember, s a megpihent izmokat újra munkára kellett bírni, de nem volt mit tenni. A K jelzésen haladtunk ki Zircről, és megint szép helyek következtek. Volt benne szint is, így haladtunk az erdőben. A fák olyan kietlen látványt nyújtottak így leveleiktől megcsupaszítva, de ebben is volt valami lenyűgöző, ami megfogta az embert. A melankolikus hangulatot a társaság jobbá tette, s beszélgetéssel jobban telt az idő is. A Pintér hegyről ereszkedve lassan eljutottunk Borzavárra, ahol ismét pecsétet kaptunk (19,4 km).

Innen szalagozást követve, haladtunk a Csárda-völgyben. Aztán egyszer csak megérkeztünk a P jelzéshez, és ezen mentünk tovább, a Cuha patakot és a vasutat is keresztezve. Ez a rész is ismerősként köszönt már vissza. Az út mellett nem tudom milyen száras növények voltak, de jó méteresre is megnőttek, s mindegyik tetején szép fehér bojt díszelgett. Különös látvány volt ez is az utunkon. Szintén feldobta a táj egyhangúságát. Ami azért persze nem volt unalmas, mert a patakon átkelni sem volt sok helyen egyszerű feladat. A felázott vizes talaj, s a síkos kövek, a vízben instabil, de fixnek tűnő pontok okoztak azért egy kis fejtörést - szerencsére más törést nem -, és helyenként akrobatikus mutatványt is megkívántak. Azért mentünk utunkon, s meg is érkeztünk Porva-Csesznek vasútállomáshoz, s a szemben lévő turistaházban kaptunk pecsétet a menetlevelünkre, valamint jó meleg teát, ami jól is esett ebben az időben (24,8 km).

Tovább indultunk a P jelzésen, itt már azért kaptuk a hódarát a nyakunkba. Az időjárás csak megmutatja, hogy december van. Itt aztán már búcsút is mondtunk a Cuha-völgynek, bent is csak az 50 km-t teljesítők jártak, mert hamarosan elértük a S jelzést, ahol letértünk, s elkezdtünk szép lassan felfelé kaptatni. Villanyvezeték alatt haladtunk egészen Károlyháza Kulcsosházig, ahol a S∆ következett, valamint a mai túránk legszebb része is egyben. Eléggé nehéznek mondható terepen indultunk fel a csúcs felé. Persze teljesíthető, de az eddigi lankásabb részek után be kellett állni a felfelébe. Itt már inkább hó volt, ami szállingózott s az úton elterülő barna leveleket már a fehér szín lepte be. Nagyon szép helyek jöttek egymás után, ahogy haladtunk a Zörög-tető felé. A csúcs közelében nagyon szép volt, ahogy már mindenre kezdett leülni a pára, s a fák csupasz törzsükkel az égbe törtek, és ha az ember megállt, akkor lehetett hallani, ahogy zizeg a hó, amint földet ér. Kipróbálnék itt egy éjszakát sátorban, annyira lenyűgöző volt a táj, és az a magányosság, amit sugárzott, de mégis éreztem, hogy jól érezném magam ott. Ez eddig ismeretlen része volt számomra a Bakonynak – na nem mintha olyan sokat jártam volna itt -, de mindenki csak a Cuha völgyéről ismeri, és mégis, a másik oldalán is gyönyörű helyek vannak. Szóval az ember csak ámul, és bámul, sokszor nem is gondolnánk, hogy egy ilyen táj mikor kietlennek tűnik, akkor is mennyi látnivalót rejt magában. Már jóformán 50 m-re sem lehetett látni, amikor felértünk a tetőre, s ott pillantottuk meg a tűz mellett melegedő pontőrünket, akit senki sem irigyelt, hogy ott kellett lennie (28,7 km). 

Innen már „csak” a Z jelzésen kellett leereszkednünk, ami azért nem volt olyan könnyű feladat, mert a lefeléket már annyira nem szerette a lábunk. Azért a meredeksége itt is elég szép volt. Aztán néha a hó alatt megbúvó kövek és sziklák is nehezítették a dolgot, mert a cipő azért szépen csúszik az ilyenen, s nagy óvatosságot is követelt. Nehezen, de azért sikerült aláereszkednünk a hegyről, s megint csak egy ismerős szakasz következett, amikor becsatlakozott a S jelzés. Egy hónapja itt is sárga levelektől tarkállott az út, s most a fehér szín dominált rajta. El is értünk Csesznek határához, s a 82-es főút alatt átkelve bejutottunk a faluba. A vár most a nagy pára és köd miatt nem is látszott, de az útvonalunk arra vitt amúgy is tovább, így azért csak közelítettünk felé. A P+ jelzésen közelítettük meg a Kőmosó-völgyet, s jegyeztünk be magunknak a menetlevélben a csíptetővel (31,6 km).

A P+ jelzésen haladtunk tovább. Már nem volt sok a végéig. Lassan beloptuk magunkat a vár alá, itt azért még volt benne szint, így sokaknak ez a végső megpróbáltatást is jelentette, de azért csak sikerült ezen a részen is túljutni. Fölöttünk jobbra a vár csonka látványa uralta a teret, de sokat nem is nézegette az ember, mert már lehetett érezni, hogy a sötétség kezdi megülni a tájat, s már jól esett volna mindenkinek a célba jutni. Ez már nem is váratott sokat magára, mert egy utcába beérve, onnan már 50 m-re meg is pillantottuk a célt, s sikeresen teljesítve a túrát megkaptuk a kitűzőnket, valamint az elmaradhatatlan oklevelet (32,5 km).

A célban mindenkinek járt még egy kis ennivaló, valamint meleg tea, ami azért jól jött a megfáradt vándoroknak. A pihenésről a meleg helyen nem is beszélve. Szépen szállingóztak azért az emberek is folyamatosan, s a helyi törzsvendégek között sikeresen elvegyültünk.

Összeszedtük magunk, s nekiindultunk a hazaútnak. A hóesésben azért nem volt olyan jó a közlekedés, s egy őz is az utunkat akarta állni egy helyen, de sikeresen lett ez az akadály is véve. Amikor a buszt vártam az Angeli utcánál a 19 órás harangszó volt az, amire felfigyeltem. Pár órája még a másik oldalon hallgathattam a harang hangját.

Köszönet a szervezőknek ezért a túráért! Felejthetetlen élményekkel lett az ember gazdagabb. Személy szerint téli túrában eddig ez az első, amin részt vettem, persze volt már erdőjáráshoz részem hasonló időben, de azért ilyen szempontból ez mégis az első volt, és nem vette el a kedvem tőle. Nagyon jó volt az útvonal, s a szervezés is. Megpróbáltató lehetett a kinti pontőröknek is ott szobrozni ebben a mostoha időjárásban. Aztán most lehet szögre is kerül egy kis ideig a cipő, de majd kiderül, hogy tartogat e még valamit az év, vagy jövőre folytatódik a történetírás.

A jó társaság is kellett, ahhoz, hogy jobban és vidámabban teljen el ez a vasárnap. Új mértékegység is bevezetésre került az utunk során, ami lehet még a világtörténelembe is bevonul majd, ha máshogy nem, akkor ezen írás alapján. Ez a „cibo”, ami körülbelül 6 km-es távot jelent. (Származtatása a Cikó – Bonyhád közötti távolságból ered).  Aki akarja, bátran számolhat benne.

A Csapat, Porva-Csesznek vá.

Jól telt el az idő, a csapatunk is jól érezte magát, akiknek szintén külön köszönet jár ezért a napért!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Budapest, 2012. december 3.