Balaton átúszás(ok)

Kicsit rendhagyó írásommal porolom le a hanyagolt blogomat. Ez nem azért porosodott be, mert nem számolnék be túráimról, hanem egyszerűen most a cipellőm is ennyire be van porosodva, mivel nem nagyon jött össze mostanság az erdők látogatása. Amúgy is ha nyár, akkor maximum éjszakai túra az, amin inkább elindulnék, mert ebben a melegben nincs az a víz mennyiség ami elég lenne. 

Szóval ilyenkor inkább a pihenés, és a vízpart az ami kikapcsolódást nyújt. Ha meg víz, akkor Balaton. Régi vágyam volt, hogy a Balatonnál rendezett átúszásokat egy évben teljesítsem, és idén ez meg is valósult. Így lesz egy kicsit rendhagyó ez az írás, mert hát nem túrabakancsos, hanem fürdőnadrágos írás következik.

Az átúszásokból évek folyamán sikerült egyet-egyet teljesíteni már, de így egyszerre ez most következett be. A Balaton amúgy is nagy szerelem nálam, sok minden kikapcsolódást lehet találni a környékén. Túrán is vettünk már itt részt, kerékpározni is szoktunk mellette, és vonattal is megfordultam az utóbbi időben a part mentén, így sikerül vele azért betelni az évben. Már gyerekkorban meg tudja kedvelni a tavat az ember, hisz a minden évben levetített Tüskevár, illetve a könyv olvasása vissza ad valamit a táj szépségéből és hangulatából. A személyes emlékek pedig csak növelik a kötődést a táj iránt.

Ennyi bevezető kitekintés után, akkor jöjjön hát időrendben a beszámoló.

2015.07.04

Balaton átúszás

Három éve ez volt az első úszás, amin sikerült elindulni. Akkor is, mint most is éjszakai munka után sikerült indulni. Az úszások közül ez a leghosszabb táv, így azért elég izgalmas, hogy az ember előtt 5200 méter van a célig. 

Reggel otthonról időben indulva jutottunk le vonattal Révfülöpre, ahol a rajt színhelye volt. A vonaton már elég sokan összeverődnek a teljesíteni szándékozó emberek. Sokan a régi emlékeiket elevenítik fel, az első átúszók pedig hallgatják az anekdotákat. Révfülöpre megérkezve pedig kezdődik a zarándoklat a starthely irányába. A kocsival érkezőket a szervezők irányítják parkoló helyek irányába, de ebből is látszik már, hogy sok indulóra lehet majd számítani. Nem hiába elég jó kánikulai idő volt várható ezen a napon, ezért is tudták a rendezők az adott napon elindítani az úszást. Általában ez a kijelölt nap előtti csütörtökön szokott megtörténni, akkor válik biztossá az időjárás függvényében a rendezés. Persze nem várt dolgok akkor is összejöhetnek, így folyamatosan érdeklődni kell a megrendezés felől, ez a mai elektronikus világban azért elég könnyen megy.

Tehát a móló melletti focipályához érkezve már lehetett hallani a hangosbeszélőt, és folyamatosan irányították az ember a különböző állomásokra. Előnevezési lehetőség is volt, így pár dolgot már ki lehetett hagyni az elején. Viszonylag hamar ment most a nevezés. Három éve 2 órát kellett a napon ácsorogni a sorban, amíg az orvosi vizsgálatig jutottam, most ez csak pár perc volt. A nevezési lapommal az orvosi sátorhoz mentem, ahol egy vérnyomás mérés után megkaptam az utolsó engedélyt az indulásra. Ez után következett a nevezés, ami most 7000 jó magyar forintba került. Legutóbb ez az összeg még 5000 volt, de hát úgy látszik drágább lett ez a szórakozás. Ez után lehetőség van a közel felállított sátrakban átöltözni, de én már eleve fürdőnadrágban mentem, így nem volt rá szükség. Értékmegőrző sátor is volt, ahol ott lehet hagyni a táskát, és majd hajóval átviszik a túloldalra, de azt hiszem itt is lehet hagyni annak, aki hajóval visszajön. A nevezés azt hiszem, hogy egy hajóutat is magában foglal, de mivel nem volt rá szükségem, így nem is foglalkoztam a dologgal, ezért nem tudom ezt most biztosan kijelenteni. A nevezéshez egyébként még egy szponzor által biztosított - manapság talán már divatból kifutó -, gumi karkötő is tartozott, ugyan ennek a szponzornak a logójával ellátott fejkendővel együtt. Karszalagot is kaptunk, aminek a vonalkódját a nevezési lapra is ráragasztják a könnyű azonosítás érdekében.

A nevezés megtörténte után már csak a naptejjel való kenegetés következik. Mivel előtte nem nagyon ért még a nap sugara az éven, így nem ártott az alapos kezelés. Azért az úszás hosszabb idő, - legalábbis nálam -, így hamar le tud égni az ember a vízben. Párom elkísért, így nem kellett a táskám leadnom, hanem ő hozta át nekem a túloldalra hajóval. Így a kísérőknek is kikapcsolódás lehet egy ilyen esemény.

Ez után már nem volt más hátra, mint nekivágni a víznek. A mólóhoz kellett sétálni, ami eléggé ismerős lehet azoknak, akik a közmédiát figyelemmel kísérik, mert a napi adásokban elég sokszor lehet látni, az innen közvetített műsorokban. A forgatag egyébként elég nagy. Legutóbb úszásomon 10000 fölötti induló volt, most 8000 fölötti induló volt, mint utóbb kiderült. Szóval ez egy nagy, kedvelt esemény a hivatásos és az amatőr úszók körében. Én azt hiszem, még az amatőr kategóriát sem ütöm meg, mert medencében, a klóros vízben ide-oda úszkálást sem nagyon szeretem, de a Balaton, mint már írtam az más. Szóval a parton megéri egy pillantást vetni a túlpartra, és a környékre, mert az egész úszás hangulatához ez a kép és érzés is hozzá tartozik. Leírni amúgy is nehéz, mert nem nagyon tudom magam Fekete István leíró stílusához igazítani, a különböző gémek és más madarak bemutatásához, így csak próbálkozom ennek az egész őrületnek a hangulatát visszaadni, vagy legalább a gondolataimat leírni.

Szóval egyszer csak ott álltam a rajtzónában és a parton elhelyezett zuhany alatt felfrissítettem magam. Innen pár lépés volt csak a lépcső, aminek a tetejénél a karszalagot beolvasták a kezemről, ami az úszás idejének kezdetét is jelentette. Aztán már nem volt más, csak besétálni a vízbe, aztán hajrá. A hőmérséklet elég frissítő volt, így nem egy langymeleg Balatonban kellett a távot teljesíteni. Nagyon hidegnek sem mondtam volna, igaz ez csak később kezd talán csak zavaró lenni, de így elsőre jól esett a meleg vonatút után, és a parton eltöltött idő után. A tömeg persze folyamatosan jön, így nem nagyon lehet szórakozni az elején, meg mondjuk a sok teljesítő miatt ez később sem nagyon lehetséges. Kicsit ez az elején olyan, mint az Éhezők viadalában az aréna, keresni kell egy helyet, ahol túlélhet az ember. Szóval oda kell úszni egy olyan helyre, vagy folyosóba, ahol nincsenek olyan sokan, és viszonylag nyugodtan tudja az ember a saját tempóját teljesíteni. Az úszó folyosó egyébként bójákkal és hajókkal határolt széles sáv. Első átúszásomnál mikor az orvosi vizsgálat volt, néztem is furcsán, mikor mondták, hogy útközben majd igyak sokat. Gondoltam mást úgyse fogok tudni csinálni, de a megoldást a hajók jelentették, mert azokhoz oda lehet úszni, és ott lehet kérni frissítőt és szőlőcukrot is. Ha valaki feladja az úszást, akkor ezekre kimászva a vízi rendészet viszi vissza az embert. Szóval jól vannak biztosítva a teljesítők. Most eléggé hullámzó volt az elején a víz, meg kellett vele küzdeni. Legalábbis nekem eléggé zavaró volt. Nem gondoltam, hogy ilyen hullámokban is elengedik a mezőnyt, de mint a példa mutatja, lehet azért teljesíteni. Így olyan sok mindenre nem is kellett közben gondolni, mert elég volt oda koncentrálni a hullámokon való túljutásra. Persze voltak még bosszantó dolgok. Ezek általában a hardcore úszók, akik mikor felveszik a szemüvegüket, akkor azzal egy szemellenzőt is felvesznek valahogy, mert onnantól kezdve aztán nem nézik mi van előttük. Aztán persze jól ráúsznak az ember hátára. Ez egy eléggé szokatlan viselkedési forma volt számomra, hogy miért nem lehet odafigyelni a körülöttük lévőkre. Túrák alkalmával azért csak ki lehet kerülni a másikat, meg ott sem dobja senki bele a másik embert a szakadékba, persze érdekes futókkal már ott is sikerült találkozni. Szóval az ember csak hallgatja, hogy valaki igen dagasztja mögötte a vizet, aztán egyszer csak már megy is a víz alá. Ilyenkor megfordul a fejemben, hogy a nyakába állok aztán én is, és a végén odaszúrok egy „bocst!” majd én is, de aztán hagyom inkább, mert az ilyeneket úgyse lehet megnevelni, ússzon csak versenyt az idejével, aztán legyen vele boldog. És sajnos nem egy ilyen "sportember" van csak a vízben, a nagy számok törvénye miatt sajna össze fújja a szemetet a szél. Mint mondtam én talán még az amatőr kategóriát sem ütöm meg, megyek a magam nyugodt tempójában, mert az erőt azért be kell osztani. Aki bekezd nagyon az erején és a végén elfogynak a lovak, az nem egy jó élményhez vezet. Láttam már olyat, akit 5 kilométernél szedtek ki vízből, és jöhetett érte a gumicsónak, mert kifáradt a végére. Én a magam „szórakoztatására” úszom. Persze számít az idő, de nem az órával versenyzem, hanem a távval, és saját magammal. Tudja az ember, hogy mit bír, és meg kell magunknak mutatni, hogy igen is képesek vagyunk egy cél végrehajtására. Főleg az első átúszás volt ilyen ismeretlen, és persze a legnagyobb távnak ugrottam én is neki, előtte még 200 métert sem úsztam le egybe. Nem edzettem előtte külön, semmi másra nem számíthattam csak magamra, és csak magamban bízhattam. Úgy voltam vele, hogy úszni tudok, aztán bíztam benne, hogy kitart az erőm végig. A későbbi úszásoknál ez a bizonytalanság nincs meg, úgy álltam már oda, hogy úsztam ennyit és akkor is sikerült. Persze az ember nem bízhatja el magát, egy rossz időszak, vagy egy betegség után gyengülhet annyit a szervezet, hogy nincs meg a kellő erő. Olvastam tanácsokat, és mindenütt az volt le írva, hogy edzés nélkül nem lehet leúszni, és pusztán kevés az, ha csak magunkban bízunk, hát biztos ez is igaz, szerencsére én erősítettem a kivétellel a szabályt. De biztos vannak mások is, akik így mennek neki, hogy nem sokat úsznak előtte. Ha nem egy nagy időt akar az ember megdönteni, hanem a teljesítést veszi kihívásnak, akkor talán ez az erőnlét is elég. Persze útközben eszembe jutott egy párszor, hogy már megint mekkora marhaságra vettem rá magam, de faladásról szó sem lehet. Annyi erőm van, hogy leússzam, kitartásom meg van hozzá. Egy pár Gerecse 50 is van már bennem, így megvan bennem a tudat, hogy a nehéz holtpontokon is túl lehet jutni. Nincs más, egyszerűen húzni kell, egyiket a másik után, és lassan csalni a távot. Szórakozni lehet az érintett hajók neveinek az olvasásával, persze egy idő után már ez sem segít. A tájat is lehet nézni. Nagyon szeretem, a mögöttem egyre távolodó északi part látványát, a már annyiszor látott és meg nem unható tájelemeivel. Szemben pedig Balatonboglár, a gyerekkorban oly sokat hallott reklámokról mindig eszembe jutó böböböböbébé… Ott a gömbkilátó a hegy tetején, mellette meg Fonyód, a jellegzetes két csúcsával. Másik oldalt Lelle, ott is volt már téli túrához részem. Szóval a sok emlék beugrik idő közben, ki lehet kapcsolni néha. Persze ilyenkor nem figyel úgy az ember, aztán lehet a nagy hullámok közepette a vizet felköhögni. Az erős hullámzás most nagyon fárasztó volt, az első két kilométer elég sokat kivett ezért belőlem. Utána már nem volt annyira erős, így könnyebb volt a maradék részt megcsinálni, de azért lehetett érezni, hogy gyengült az elem. Gondolom, aki erőből nekiáll és végigtolja egyben, annak nincs ilyen gondja, erre jó az edzettség, de én így is elvoltam. Nem úszok gyors stílusban, mert azt úgyse bírnám végig, ezért csodálom a hosszútáv úszókat, hogy ahhoz milyen kitartás és fizikum kell, hogy egy ilyen teljesítményt tudjon valaki nyújtani. Risztov Éva is épp úszott ezen a napon, gondolom jó kis felkészülés és edzés volt ez így  Kazany előtt (akkor még), aztán ott szép sikereket is ért el, öregbítve a magyar úszás hírnevét. Jó volt tudni, hogy ilyen komoly sportolókkal is együtt úszhattam, mert a vízilabdás fiúk is tiszteletüket tették ezen a neves eseményen. Nekik ez csak egy könnyed kis edzés, nekünk meg kihívás. Komoly dolog lehet azért egy olyan mezőnyben néha szó szerint megverekedni a pozícióért, hát le a kalappal előttük még egyszer. És nagy gratuláció az elért eredményeikhez!

Szóval lassacskán csak elfogy a táv. A kijelölt pálya mellett vannak nagyobb bóják is felállítva, amik a kilométereket jelölik. Első úszásomon volt meglepetés, amikor azt hittem, hogy már letoltam egy kilométert, aztán mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy rá van írva, hogy 0.5. Szóval az még csak 500 méter volt, és ekkor döbben rá az ember a távolságokra. Ilyenkor jönnek a viszonyítási alapok a mindennapi életből, hogy mi hány kilométerre van, ezek adnak viszonyítási alapot. És ezt a távolságot most le kell úszni, és nem gyalog teljesíti az ember. A negyedik kilométer és az a piros bója pedig lassan odaér. Visszanézve már nagyon messzi van a part, és Boglár egyre közelebb. Nagy nehezen már az utolsó bójáig is ellátni, és akkor tudatosul, hogy még milyen sok van hátra. Innen már szinte csak ez lebegett a szemem előtt. Odáig kibírni, és odáig húzni. Kicsit heroikusnak tűnik ez most leírva, ott annak is tűnik, mindaddig, amíg aztán partot nem ér először az ember lába. 

Persze ekkor már szétesik a mozgás, arra külön kell koncentrálni. Ekkor már a víz is hűvösebbnek tűnik, persze a folyamatos izommunka miatt azért jól jön a hűtés is. Útközben is sokszor vizeztem a fejem, mert azt azért süti a nap. Van aki kalapban úszik, de az zavarna. Szemüvegben is próbáltam, de az is furcsa, nem érzem benne jól magam. Bepárásodik, homályos lesz, nem úgy látni ki belőle. Szóval azt is szokni kellene, de jobban szeretek lesegeti közben. Szerencsére nem érzékeny a szemem a vízre, de láttam olyanokat, akik szemüveg nélkül mentek, és be volt vérezve a szemük rendesen a végén. Egy orrcsipesz viszont lehet nem ártana, mert azért egy idő után zavaró, amikor a hullámok orrba verik az embert. Szóval sok gondolat és küzdelem közepette lassan eljön az utolsó pár méter. Már látni az embereket, akik sétálnak kifelé, onnan már csak azt nézem én is, hogy hol rakhatom le végül a lábam. Aztán még pár húzás és ott van a talaj a talpam alatt. Az első lépések nagyon furcsák. Egyszerűen elfelejtek járni ennyi idő úszás után. Legelőször nagyon furcsa volt, és szerencse, hogy mélyebb vízben raktam le először, mert tuti hasra estem volna a sekélyebb vízben. A part is úgy húz már ilyenkor, és a víz is lök kifelé, szóval nagyon nehéz az első pár lépés is. Amíg a lépcsőhöz jutottam addig sem jöttem teljesen rendbe, és arra is koncentrálni kellett, hogy a lépcsőkön ki tudjak jönni. Más mozgáshoz szokott a láb izomzata és újra meg kell tanulni járni. Aztán lemérik az időt, a leolvasónál kamera is van, ami fényképet készít, amit az utólagos oklevélre illeszt rá a rendszer, így nem árt jó képet vágni az egészhez.

Aztán jön még egy pár sorban állás. Az egyik szponzor péksüteményeiből kapunk vagy két darabot, meg lehet kávét inni, teát, vagy még ami van. Lehet menni a pólóért, persze a méretemben már soha sincs… Nem tudom miért a nagy méretek fogynak el leghamarabb, mikor annyi vékony úszó volt. Így adnak kisebbet, ami azért csalódás.

Itt vannak a sátrak, amiknél a leadott ruhákat és holmikat vissza lehet szerezni. Valamint vannak öltöző sátrak is, amiknél át lehet öltözni. A parton sok étkezde dugig van, mert kánikulai az idő, és eleve sok strandoló is van. Nagy ilyenkor a forgalom ezeknél az éttermeknél, nagy sorokban állnak itt is az emberek. Mi aztán összeszedtük magunk, és irány az állomás. Persze előtte még egy kis vásárlás is volt az állomás mellett, mert jól esett valami hideget inni, meg persze enni is jó volt valamit, mert az az ellátás azért nem volt olyan nagy valami.

Utána már csak egy jó kis vonatozás jött a melegben, és lassacskán így jutottam pihenéshez. Persze otthon még a medencében jó volt csobbanni egyet, mert azért vízből sosem elég, és a vonatút során összeszedett forróságot jó volt leadni.

Összegezve:

Nos, pozitív és negatív érzések is vannak az átúszással kapcsolatban. Negatív talán az ár/érték arány. Nem érzi az ember, hogy ennyi összegért visszakapna annyi szolgáltatást, amit talán megérdemelne. Aki nem akar vissza hajókázni, annak eleve lehetne olcsóbb a jegy. Vagy ne is tartalmazza, és akkor önköltségen jönne vissza az átúszó, esetleg a családtag/kísérő is felhasználhassa ezt a lehetőséget. Túrákon azért más ellátást szoktunk kapni. Nyilván itt ezt a sok embert el kell látni, és a szervezők is meg tudnák indokolni, hogy miért is ennyi. Úgy látszik a szponzorok megjelenése ennyiben ki is merül, hogy minden kis hajóra ki van húzva a cég lobogója, meg a marhára hasznos gumikarkötő és fejkendő, aminek az árát talán ki is fizettük ezzel a nevezési összeggel. Mint már említettem, az emlék póló is lehetne azért a nagyobb méretből több, vagy akár utólag is kiküldhetnék, mert ez a második alkalom volt, hogy kisebb volt csak a célban, mert a nagyobb már elfogyott… Persze ezt is lehet a nagyobb tömegre fogni, és kiszámíthatatlan, hogy mennyien jönnek. Elő regisztrációnál viszont a póló méretét is meg lehetne adni, és már a rajtnál is át lehetne adni, hisz az is lehet, hogy az is szeretné megkapni, akinek nem sikerült, hiszen ott volt és részt is vett, csak nem sikerült neki, az árát úgyis már kifizette.

A sporttársak hozzáállása is lehangoló tud lenni. Egyszerűen nem nézik, hogy más is van a vízben. Persze megértem, hogy milyen jó lehet úgy úszni, hogy nem kell 50 méterenként megfordulni, meg a klóros vízben úszni, de azért talán ennyire lehetne figyelni a többi emberre. Azért elég széles tud lenni az a sáv, ahol úsztunk, és ki lehet húzódni szélre is, annak, aki gyorsabban úszik, nem kell feltétlenül a lassabb úszók közé bevágódni. Azt hiszem, ha egy-két ember visszakapna egy kis lenyomást, akkor még nekik állna feljebb, de talán tanulna belőle.

Azért említsük meg a pozitív dolgokat is. Most vagy jó időben érkeztem, vagy a nagyobb tömeg elvonult, de most nem kellett 2 órát a napon várni egy vérnyomás mérésre. Orvosi vizsgálatnak mondják, de igazából ez csak egy vérnyomás mérés. Nem hiszem, hogy egy krónikus keringési betegséggel küzdő személy belevetné magát egy ilyen versenybe, így sokszor értelmetlennek látja az ember ezt a hercehurcát. Persze ez is előírás bizonyára, és ezzel a szervezők védik ki magukat. Vannak úszások, ahol lehet hozni orvosi igazolást, így ez az egész megkerülhető lehet/lenne, és így csak azoknak kellene ezen átesni, akik egy gyorsan jött ötlettől vezérelve vágnak neki a távnak, vagy épp az utolsó pillanatban sikerült lejutni, így már igazolást nem tudott kérni. Jó élmény a táj, és a környezet. A Balaton, annak aki szereti mindig felüdülés tud lenni. Így is lehet szeretni a Balatont, hogy épp átússza az ember. Nem ellenfélnek kell tekinteni, hanem társnak egy kihívásban, mert mint már mondtam nem az idővel száll szembe az ember, hanem saját magával. Aztán mikor a túlparton kiszáll az ember a vízből, akkor egyszerre elönti egy euforikus érzés, hogy sikerült. Nagy lelki löketet tud adni egy ekkora táv leúszása, főleg azoknak, akik nem tudják, hogy hogyan fog sikerülni ez az egész. Első átúszásom után nagy élmény volt nekem is visszagondolni az egészre. Annyi ember, és mindenkit egy cél vezérel. Nem is nagyon tudnánk megmagyarázni, hogy miért is jó ez, egyszerűen, aki túl van rajta, az érzi ezt az egészet, és hiába a fáradtság, akkor is úgy van vele, hogy jövőre is nekivágna még egyszer szívesen, mert egy nagy élménnyel lehet gazdagabb az, aki egyszer nekidurálja magát, és sikeresen teljesíti.  

Jöjjön akkor pár statisztikai adat is az úszásomról.

Mint említettem nekem zavaró volt most a nagyobb hullámzás, amit a szél gerjeszt. A közelben közlekedő motorcsónakok is szoktak hullámokat generálni, de azok idővel elmúlnak, a szél által keltettek viszont állandóak, azok csak a szél elálltával szűnnek meg, így sokat ki tud venni az emberből. Az áramlatokkal is kellett küzdeni, mert eleinte mindig jobbra a hajók felé sodort a szél, viszont mikor elállt, a másik oldalra a bóják felé sodort a víz, így össze-vissza kellett úszkálni. Így alakult, hogy idén 3 óra 44 perc alatt sikerült az 5200 métert teljesíteni. Ez 23,2 m/perc. Első átúszásomnál 3 óra 4 perc volt a teljesítés ideje, az 28,2 m/perces úszást jelentett. Ennyivel sikerült idén rosszabbul az úszás, ennyivel nehezítette meg számomra a hullámzás a teljesítést, de a fő cél így is teljesült.

2015.07.19

I Love Balaton - Öbölátúszás

Nos, ez egy eléggé vitatott úszás lett így utólag visszatekintve. De kezdjük az elején.

Ezt az úszásomat nem előzte meg munka, így reggel kipihenten tudtunk elutazni Balatonfüredre, a regisztráció színhelyére. A vonatról leszállva kis séta után lejutottunk a partra, ott is az egyik hotel udvarán volt a regisztráció. Itt már szép sor kígyózott a pultok előtt. Meg is kérdeztem, hogy minden táv ugyan oda vár e, de nem volt különbség. Voltak kisebb leúszható távok is, de azok későbbi indulással voltak meghirdetve, így már akik arra próbáltak nevezni, feltartották azokat akik a nagyobb távon szerettek volna indulni. Ezért is indultunk el mi is időben otthonról, hogy ne kelljen sokat sorban várakozni, mert néhány éve megrendezett átúszás emléke még a szemem előtt lebegett. Nem volt mit tenni, a cél adott volt, így beálltam én is a sorba. Egy órai várakozás után sikerült is az orvosi sátrakhoz jutni, ahol megint csak egy egyperces vérnyomás mérés után megkaptam az engedélyt az indulásra. Ekkor újabb sor következett, de innen ki is ugorhattam hamarabb, mert nem voltam online nevező, így a helyszínen fizettem ki a 7000 forintot a részvételért. Így alakult ki az a faramuci helyzet, hogy azok csak rosszabbul jártak, akik előre neveztek, mert ők többet álltak sorban. Átvettem a bokára rögzíthető chipet, és karszalagot is kaptam, hozzá egy kis hátizsákot, amit a ruhák visszaszállításához adtak. Ruhatárat is lehetett igénybe venni, de párom most is vigyázott a holmijaimra, így nem volt megőrzésre szükségem. Öltöző sátrak is voltak felállítva, de már otthonról is így vágtam neki, fürdőnadrágban. Ezután nem volt más hátra, a hotel előtti buszmegállóhoz kellett sétálni, és onnan vitték az úszókat Tihanyba, ahol az úszás rajtja volt. Ekkor már óriási sor kígyózott a bejárat előtt, ami a későbbi botrányt is gerjesztette, mert voltak, akiket már nem is engedtek elindulni, mert a buszok csak 13 óráig voltak megrendelve. És ez az idő nem volt elég arra, hogy a regisztrációs folyamaton túljussanak az emberek. Én viszont már túl voltam ezeken a dolgokon, így a buszra felszállva kezdődhetett az utazás Tihanyba.

A félszigetet hátulról kerültük meg, így átutazhattunk az egész településen. Elhagytuk először az út melletti levendulást, ahol egy hónappal ezelőtt még jellegzetes színével festette meg a domboldalt ez a különleges kis virág. Mostanra viszont már megvolt a szüret, így csak a kis tömzsi zöld bokrok voltak hátrahagyva. Aztán jött a település főutcája is. Volt nagy nyüzsgés itt is, a sok kiránduló szép napot választott, mert nagyon jó idő ígérkezett erre a napra is. A különböző kézműves fagylaltozóknál és a különböző üzleteknél szép sor is kialakult. Pár hónappal korábbi túrás élményeim jutottak eszembe, mikor a túratársakkal néhol még havas részen járkáltunk ezeken a tájakon, az akkor szinte teljesen kihalt utcákon. Elhaladtunk az apátság jellegzetes alakja alatt is, majd lekanyarodtunk a strand felé, ahol az úszás rajtja volt. A buszról leszállva rövid kis sétával el is jutottunk ide, ahol a kapuban hagyhattuk a kapott kis hátizsákokban ruháinkat és maradék holmijainkat, amiket a célba visszaszállítottak a rendezők, és a karszalagon szereplő rajtszámmal igazolhattuk, hogy melyik a sajátunk.

Az egyik rendező, aki az utasításokat adta a vízben látott el minket tanácsaival, hát jó beszélőkéje volt a srácnak, sokat nevettem azokon a dolgokon, amiket mondott, legalábbis amíg úszás közben lehetett hallani. A közeli kútból még ittam én is egyet, majd a lépcsőkön a vízbe sétáltam.

Elkezdődött tehát az öböl átúszás is. A víz nagyon jó volt. Mivel buszokkal szállítottak ide minket, így nem alakult ki akkora tumultus, mint az az átúszáson volt. Így nyugodtan tudtam a saját tempóm hozni. Nem volt senki aki, lenyomjon a víz alá. Lassan távolodtam a rajt színhelyéről, a hajók egy darabig befelé vezettek minket, aztán a regisztráció felé kanyarodva a hotelt kellett célba venni. Az élmény pazar volt. A víz gyönyörű türkiz színű volt, nagyon kevés hullámzással, így nagyon jó volt benne úszni. A hőmérséklete már talán túlzottan is melegnek hatott egy idő után, nem volt az a frissítő érzés. A napnak folyamatosan háttal úsztunk, így az nem zavart úszás közben. Néha visszatekintettem, és nem is nagyon tudtam a látvánnyal betelni. Ahogy az apátság uralta a hegyet, és annak a környéke… Aki járt már ott, az tudja miről beszélek, aki még nem, az menjen el egyszer, mert azt át kell élni, és érezni, mert leírva nem nagyon lehet visszaadni. A távolban vitorlások hada ringatózott a vízen, és a Kisfaludy lapátkerekes is feltűnt nem messze mellettünk. Így lehetett szépen haladni előre folyamatosan. Jöttek a nagy bóják is sorjában, amik a kilométerek fogyását voltak hivatottak jelezni. Elég jól lehetett haladni a vízben, nem kellett a többi úszót kerülgetni, mert nem voltunk olyan sokan. A sima víztükör pedig nem szabott akadályt az előre haladásban, így nyugodtabban lehetett nézelődni a közeli táj felé, ami a Balaton szerelmeseinek soha el nem múló vágyat jelent, a vissza-vissza téréshez.

Így jutottam lassacskán én is előre, és egyre közelebb a célig. Elhagytam a visszafordító bójákat is, amik a rövidebb távon úszókat fordította vissza. Ők nem jöttek át Tihanyra, hanem a szállodától indultak és oda is fordultak vissza. Sok szép élményt és látnivalót halasztottak így el. Végül én is odaértem a lépcsőkhöz, és kisétálhattam a vízből. Számítottam a lábam rakoncátlankodására, de ez a rövidebb táv nem vesz ki annyit, így simábban tudtam talajt fogni, és hamarabb hozzá szoktam a járáshoz. A rajtnál a bokámra rögzített chipet itt kellett leadni. Itt nem vonalkódot olvasnak le, hanem ez segít az idő méréséhez. Volt még frissítési lehetőség is, lehetett választani ki mit szeret. Aztán a pólót is át lehetett venni, ami nagy megelégedésemre volt a méretemben. Ez után már csak a csomagom vettem fel, és ezzel sikeresen teljesítve is lett ez az úszás.

Ekkor már lehetett hallani hogy milyen botrány is alakult ki a nevezés lezárásával. És akkor most lehet beszélni sok dologról, ami körbevette ezt az úszást. Az eddigi öbölátúszás szervezői mások voltak, mint a jelenlegiek. Közösségi oldalon lehetett olvasni a sok riogatásról, és sok mocskolódással próbálták elvenni az emberek kedvét az úszástól. Rossz volt olvasni ezeket a dolgokat, mert az ártatlan sportolók nem tehettek a háttérben zajló folyamatokról. A vesztesnek csendben el kellett volna fogadni, hogy idén nem ők rendeznek, vagy legalábbis nem így kellett volna ezt az eseményt kommentálni. Politikai dolgok is fel voltak emlegetve a háttérben, amikre nem is nagyon szeretnék kitérni, mert ez az írás nem arról szól.

De valamit megemlítenék, amiket lehetett olvasni. Felhozták, hogy óriási hullámzással fogunk majd szembekerülni, mert eddig mindig Füredről kellett Tihanyba átúszni, tehát most változott az irány, és a megélénkülő szél pont szembe fújt volna nekünk. Mint már írtam, nem találkoztunk ilyen hullámokkal, az időjárás tökéletes volt. Átúszáson voltak nagyobb hullámok is, mint már említettem, és azért ott is elment a mezőny szépen. Ami a rendezők ellen szól viszont, az tényleg a rajtnál történt fiaskó volt. Kevés volt az orvosi stáb, legalábbis ennyi emberre nem számítottak, így váratlan volt a megjelenő nagy tömeg. Az előregisztráltak jóformán rosszabbul jártak, mint a helyi nevezők, mert többet kellett sorban állniuk. Így érthető volt a csalódottság azok részéről, akik oda törekedtek, és nem tudtak elindulni. Ez a kötelező orvosi vizsgálat sajnos mindenütt fennakadásokat okoz. A hozott orvosi igazolást jó lenne mindenütt elfogadtatni, mert sokat segítene a folyamatos haladásban. Akiknek sikerült mindenen átjutni, azoknak viszont nagyon nagy élmény volt ez az öbölátúszás, és biztosan szép élményekkel lehettek gazdagabbak.

Utólagosan is sokat lehetett olvasni az előző rendezők rossz, és negatív hangvételű írásait, elég sok kárörvendés volt benne. Idővel ezek számomra már nagyon kicsinyes és pitiáner dolognak tűnnek. Unalmassá vált az állandó negatív hozzászólás, aztán már nem is nagyon foglalkoztam vele. Volt ismerős, akivel beszéltem, és aki már vett részt az előző öbölátúszásokon, és mesélte, hogy azért az sem volt fenékig tejfel. Szóval mindenkinek a megszerzett élmény szabja meg, hogy milyennek ítéli meg ezt az eseményt. Én jól éreztem magam, a jó élményeket meg tudtam szerezni, és élveztem az egész úszást is, mert jól esett és büszkeséggel töltött el, hogy sikerült teljesíteni.

Összegezve:

Negatív dolognak itt is a sorban állást tudnám megemlíteni. Ez az orvosi vizsgálat lehetne gördülékenyebb, és a rendezőknek is tanulnia kell a hibáikból, hogy ha esetleg a következő évben ismét ők rendezhetnek, akkor ne legyen ilyen fennakadás, és minél többen részt vehessenek ezen az eseményen. A jó idő sokakat sarkall az úszásra, így ilyenkor lehet is számítani nagyobb tömeg megjelenésére. Az ár/érték arány itt is túlzott megítélésem szerint. Többet vár az ember ennyi pénzért, illetve ennyi szolgáltatást kevesebb összegért. Mivel kevesebb indulóra számítottak a rendezők, ezért nem volt megfelelő számú az elektronikus chip, így várni kellett a folyamatosan kiérkezőkre, és ezeket újra oda adták valakinek. Ez által az adatoknál voltak gondok a végén, mert a neten lehetett megnézni utólag az adatokat. Sokan említették, hogy a számok nem nagyon stimmelnek, nekem ezzel szerencsére nem volt gondom.

Pozitív volt viszont a többi dolog, ami gördülékenyen ment. A busszal hamar Tihanyba lehetett érni, és aki oda jutott, az folyamatosan tudott haladni. A bejárt útvonal is szép emlék lesz, mert az a szép idő is felejthetetlenné tette az egész eseményt. Jó volt, hogy itt volt még nagyobb méretű póló és nem kellett kisebbel beérni. Lehetőség is volt egyébként arra, hogy akinek nem jutott a méretébe, annak utólag kipostázzák a számára megfelelőt. Nem volt nagy tömeg, a már említett gondok miatt, így viszont nem is nyomtak le a víz alá úszás közben. Az öbölnek nincs is akkora vonzereje, mint a nagy átúszásnak, de szerintem ez is egy nagy élmény, és a helyszín garantálja is a szép emlékeket, és a jó élményeket.

Nekem összességében jó és szép emlék volt. Mindenkinek tudom ajánlani, aki szeretne egy rövidebb távval kezdeni, mert azért ez meg tudja adni a hangulatot és kedvet a többi úszáson való részvételhez. Ha a rendezők is tudnak változtatni, és tanulni a hibáikból, akkor mindenképpen jó rendezvény lesz a következő években. Nekem személy szerint ez a legszebb emlékekkel bíró úszásom volt.

Akkor itt is jöjjenek a számok. 

Ezt az úszást idén teljesítettem először, így csak a mostani adatok szolgálnak információul. A 3600 métert 2 óra 5 perc alatt teljesítettem, ami 28,8 m/perces átlagot jelent. Így teljesen meg voltam elégedve a teljesítményemmel. Közben is jól éreztem magam, és éreztem, hogy jó tempóban tudok haladni.

2015.08.09

I Love Balaton 2X

Idén elég nehezen, és kacifántosan sikerült az éjszakai munka után lejutnom Zamárdiba, ahol az úszás rajtja volt. Ezt nem is írom le, de saját emléknek azért így is meg fog maradni, hogy milyen sok fejtörés árán jutottam ide.

Szóval a vonatról 10 óra után szálltam le Zamárdiban, az állomásról a Keszeg utca környékét kellett megcélozni, mert itt volt a rajt. Ez eléggé messze van, így jól ki kellett lépni, hogy sikerüljön odaérni. A partra leérve gyorsan beugrottam az egyik öltöző kabinba, hogy ezzel se kelljen már a nevezésnél az időt húzni, mert sose tudhatja az ember, ha ilyen későn ér le, akkor mekkora lesz majd a sor, amit ki kell várni.

Fél óra trappolás után viszont oda is értem a rajtzónához. A regisztrációs lapot hamar kitöltöttem, az orvosi sátraknál is csak egy-két ember lézengett, majd a nevezési díjat is befizettem, ami 6000 forint volt, így vagy 5 perc alatt sikerült az egész regisztrációs folyamaton túl lenni. Így megnyugodhattam, hogy ide értem és majd még el is indulhatok. A rajtra viszont várni kellett, mert a lebonyolítás most úgy ment, hogy 9-től 11-ig úszhattak a 4400 méteren indulók, ami a hosszú táv volt, majd 11-től délig, a családinak nevezett, 2000 méteres távon úszók, majd 12-től 13-ig újra a hosszú táv következett. Így nem is kellett volna annyira hajtani, de legalább itt voltam, és várhattam, hogy újra elengedjék a hosszú távot.

A nevezés után egyébként itt is a lábra csatolható chipet kaptuk, mivel ezek a rendezők ugyan azok voltak, akik az öbölátúszást is rendezték. Majd úszósapkát is kaptunk, valamint egy karszalagot, ami ismét a csomagok azonosítására szolgált a csomagmegőrző használatához. Volt még zuhanyzási lehetőség is, aki frissíteni is szeretett volna úszás előtt, az beugorhatott egyet gyorsan.

Közben folyamatosan jöttek már ki a vízből, akik a korábbi rajton indultak, valamint a rövidebb táv teljesítői is érkeztek lassacskán, így már a mi időnk is következett lassan. A táv egyébként Zamárdi-Tihany-Zamárdi viszonylatot jelenti, tehát egy oda-vissza úszásról van szó, és innen is a 2X elnevezés. Így is hirdették a rendezők az eseményt, hogy kétszer lehet átúszni a Balatont.

Amíg várakoztam, addig az elém táruló panorámában gyönyörködhettem, szemben így Tihannyal, és a körülötte elterülő északi parttal. A strand egyébként tömve volt, kánikulai vasárnap volt ugyanis. Szóval az idő is tökéletes egy jó kis úszáshoz. Végül az én időm is eljött, és kezdetét vehette az úszás. Nem voltunk olyan sokan már ezen a második rajton, nem volt nagy a tömeg, így nem is taposták egymást az emberek. A víz meleg volt, így sok frissítést nem is nyújtott úszás közben. Rajt után viszont a partszakasz jellegzetessége miatt sokat kellett gyalogolni, amíg úszható mélységet értünk el. Persze lehet egyből úszással is kezdeni, de azért az embernek ha mélyebbre szalad a keze vagy a lába, akkor azt a fenékbe be is fogja ütni. Szóval jó kis dagasztás után meg is lehetett kezdeni a tempózást. Balra hajók voltak mellettünk, jobbra pedig a bóják, a vissza útvonal a hajók másik oldalán volt kijelölve. A víz minimálisan hullámzott, az ellen nem kellett küzdeni, így a tempózásra is jobban lehetett figyelni. Lehetett mellettünk látni a komkokat, amik a Szántódi rév és a Tihanyi rév között közlekednek, ilyenkor azért csak eszembe jutott a KFT által megénekelt dal is. Nem hiába, a magyaroknak azért sok minden szól a Balatonról. Talán most újra reneszánszát éli ez a tájegység, és akiknek esetleg anyagilag sok lenne valamelyik tengerparton eltölteni pár napot, azok szívesen jönnek ide a mi „tengerünk” partjához pihenni, szórakozni, kikapcsolódni. A messze párába burkolózó Badacsonyt is meg lehetett figyelni, ahhoz is sok emlékem kapcsolódik már, és ezek azért így úszás közben be-be ugranak az embernek. Az évek folyamán sok emléket össze szedtem már azért a környékről, így bárhová nézek mindig eszembe jut valami. Így telik az úszás folyamatosan, és egyre közelít szemben a félsziget. Az apátság innen is uralja a hegy oromzatát, azt nézem én is sokszor. Aztán egyszer csak már annyira alatta úsztam, hogy a hegy folyamatosan ki is takarta. Ekkor már közel volt a fél táv. Folyamatosan rajzolódott ki a strand területe, ahol majd vissza kellett fordulni. Nemsokára már lehetett hallani a speeker hangját is, aki ugyan az a vicces srác volt, aki már az öbölátúszásnál is jelen volt Tihanyban. A stílusa mit sem változott, és jókat nevettem a parthoz közelítve. Persze kellett is a figyelem elterelés, mert ez a partszakasz nagyon rossz fürdőző szempontból. Nagyon iszapos a víz alja, és csak dagaszt az ember a vízben. Én is szeretem hamar lerakni a lábam, hogy minél hamarabb hozzászokjam a járáshoz, ennyi tapasztalatom már van. A lépcsőn kiérve az asztaloknál frissítőt lehetett fogyasztani. Ami azért nagyon jól esett ebben a melegben, meg amúgy se ittam sokat az úszás előtt. 

Rövid tartózkodás után aztán újra a vízben találtam magam. Nem nagyon akartam az időt a parton húzni. Újra megküzdöttem az iszapos talajjal, majd az egyre távolodó beszédet hallgatva tempóztam tovább. Megtudtam, hogy nem messze az úszó folyosótól van a víz fenekén egy lelőtt második világháborús gép, valamint egy vicces kis anekdotát is hallhattam a török hódoltság idejéből is. 

Most már a déli part panorámája tárult elém, és ilyenkor már a kaput is látja az ember, ami alatt majd a célba is megérkezünk. Furcsa ezt egész úton látni, de legalább segít az előre jutásban. Látszik Zamárdi fölött az új kilátó, ahova egyszer azért csak fel kéne ugrani, szétnézni kicsit onnan is a magasból. Látszanak Siófok jellegzetes szállodái, a nemrég felállított óriáskerékkel egyetemben. Másik oldalon az M7 völgyhídja, távolabb Boglár hegyei, és Fonyód is, jellegzetes két hegyével, ahonnan a nyaralás emlékei ugranak be rögtön. De most tolni kell, mert már nincs sok hátra. A lengedező szél is elállt, így a víz is szinte tükör sima. Ilyenkor valahogy félelmetes ez a mozdulatlan víztükör. Van benne valami lenyűgöző, ahogy tükröződik benne az egész égbolt, és csak a néhány úszó zavarja meg a felszínét. Délután már nem indultak olyan sokan. Tihanyban lehetett hallani, hogy reggel egyszerre azért elég sokan érkeztek meg egyszerre. Talán jobb is, hogy ebből a tülekedésből azért sikerült már kimaradnom. Elég volt már a sportszerűtlen sporttársakból. Így itt most nyugodtan tudtam a saját kis tempómat húzni. Lassan elfogytak szemből a másik oldalon úszók is. Lezárták az indulást, így már mindenki a vízben van, vagy már kint belőle, aki ezt a napot erre szánta. Voltak olyanok is, akik persze reggel is úsztak, meg délután is. Azért az is szép teljesítmény azért. Nekem sem sok volt már hátra, már lehetett látni azt a helyet, ahol le tették az emberek a lábukat. Én is éreztem már, hogy jó lenne odaérni, mert azért az éjszakai munka után kezdett már merülni az elem. Persze ez a parton jobban elő jön, a vízben ezt annyira azért nem érezni. Aztán egyszer csak ott volt a part a lábam alatt. Megvan! Ez ugrik be talán egyből. A három úszás most sikerült. Innen már csak ki kell menni. Persze azért ez jó kis séta megint, mert még jó  messze a part. Folyamatosan elhaladtam a hajók mellett, és már sokan voltak a vízben a strandolók is. Telt ház volt ezen a napon is a Balatonnál, így itt is volt tömeg rendesen a parton. Aztán kiértem a lépcsőkhöz, majd a chipet leadva az időeredményem is megtudtam. 

Átvettem az emlékeket, pólót is kaptam, volt még nagy méretben megint, úgy látszik ez csak a nagy úszáson ilyen fogyó dolog. Persze ott a több ezer indulóra nem lehet hogyan számolni. Előző évben is teljesítettem már ezt az úszást, és azért folyamatosan gyarapodik az indulók száma, de most itt először lépte át az indulók száma az ezret. Gondolom ezért is jobb a rövidebb távokat is megrendezni, mert így nagyobb induló szám várható. A célban még lehetett különböző frissítőket is inni, volt kakaóscsiga, és különböző gyümölcsök is. Miután mindent végigjártam, felvettem csomagom is a megőrzőből, és indultam is haza. 

Nagy megelégedés tölti el az embert ilyenkor, jó érzés tudni, hogy mire vagyunk képesek. Engem is ez vitt sokszor előre, és ez segített a teljesítésben. Persze a legelső teljesítés emlékét semmi nem múlja fölül, később már lehet tudni, hogy mire vagyunk képesek, de azért ez is ad egy jó kis lökést az embernek.

Végigsétáltam a parton, ami tömve volt emberekkel, kánikula is volt, meg a nyaralás is a főszezonban volt. Az a jó pár átúszó szinte fel sem tűnik ebben a tömegben. Elugrottam még én is egy fagyiért meg egy kis hideg innivalót is szereztem, ami azért jó frissítés volt. Aztán az állomásra érve jött is a vonat éppen, és utazhattam haza, sok emléktől eltelve. Most már tudok jönni szórakozni is a Balatonhoz, a teljesítményemről számot adtam, jöhet a pihenés.

Összegezve:

Mint írtam itt sem tömeggel, sem semmi más kivetni valóval nem találkoztam. Az ár már szinte a szokásosnak volt mondható itt is, mert az a 6000 forint azért csak soknak tűnik itt is. Vonattal érkezve jó kis bemelegítő séta, mire ide ér az ember, de a túrák után azért ez nem volt annyira nagy kihívás. Addig rá lehet hangolódni az úszásra, míg a rajthoz érni. Persze közösségi oldalakon most is lehetett az öbölátúszásos dolgokról itt is olvasni, ami már végképp unalmas volt. Nem védek senkit, meg senki oldalán nem állok, de az emberek kedvét nem kellene elvenni az úszástól, és ezeken az eseményeken való részvételtől. Engem csak az érdekel, hogy érezzem jól maga, hogy a háttérben ki hogy tekeri ki a másik nyakát, az legyen az ő dolguk.

Pozitív volt viszont itt is minden más. Volt ellátás, panaszra nem is lehet okom. Nagy tömeg nem volt, és a kemény úszókkal sem találkoztam, talán az elsők között már sikeresen teljesítették, így nem kellett a vízben attól tartani, hogy valaki a hátamon akar előre jutni. Itt is jó emlékeket és élményeket szereztem. Ismét egy jó úszáson sikerült túljutni, a Balaton megint adott valamit magából.

A számok.

A 4400 métert 2 óra 27 perc alatt teljesítettem, ami 13 perccel jobb volt az előző évhez képest, és ez 29,9 m/perces átlag. Ebből is látszik mennyit jelent, ha nincsenek azok a nagy hullámok. Persze itt a statisztika azért csalóka, mint írtam itt elég sokat gyalogol az ember oda felé, és visszafelé is.

A három úszás csak számok alapján összegezve 13200 méter, 8 óra és 16 perc. Össz. átlag pedig 26,6 m/perces. Ezt sikerült idén kihozni magamból és a Balatonból.

Ha valaki neki szeretne valamelyik távnak vágni, azt csak biztatni tudom. Mindegyik jó élmény tud lenni. Akár nyaralás közben is meg lehet ejteni, ha időjárás miatt úgy halasztják, vagy épp nem halasztják az eseményeket. Készülni mindenki úgy készüljön rá, hogy azért nagyjából tudja azt mire képes. Én csak annyit tudtam, hogy tudok valamennyire úszni, és van kitartásom. A Balatont szeretem, és ki akartam próbálni magam ebben a dologban is.

Mindent összevetve jól éreztem magam mindegyik eseményen, és köszönöm a rendezőknek, hogy segítséget nyújtottak a szervezéssel abban, hogy ezeket az élményeket megélhessem! Páromnak köszönöm, hogy el tudott kísérni két eseményre is. Ismerőseimnek, barátaimnak köszönöm a biztatást, szurkolást és drukkolást! Jól esett, és úszás közben is eszembe jutott, hogy mennyien gondolnak rám.

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Íródott Tiszadadán, az Úr 2015. esztendejében, Kisasszony havának 11. napján.

A Gyermekvasút nyomában 20

2015. március 15.

Mint minden március 15.-én, idén is megrendezésre került a Budai-hegységben a Gyermekvasút nyomában nevezetű túra. Párszor már sikerült is rajta részt vennem, legutóbb az éjszakai változatán meneteltünk végig, ami augusztus 19.-én éjjel kerül megrendezésre. Szóval mindegyik túra valamelyik állami ünnepünkhöz kapcsolódik.

Emlékezetes hétvége volt ez amúgy is, mert az új törvényeknek köszönhetően ez volt az a vasárnap, amikor már a nagyobb üzletek nem nyithattak ki, valamint a közszolgálati médiában is nagy átalakítások voltak. De nekünk inkább egy kis túrázáshoz volt kedvünk, így a reggeli ébredés után a Budai-hegységet céloztuk meg kikapcsolódás gyanánt.

Az eljutással persze voltak gondok, mert a Déli pályaudvarnál történt támfal megcsúszásnak köszönhetően eléggé kacifántos volt az eljutás. A vonatról Kelenföldön leszállva, még vagy egy jó tíz percet kellett várni a busz indulásáig. Sajnos eléggé sok hír lett megszellőztetve és sok negatív terv látott napvilágot. Értem ez alatt a Déli bezárásáért megindult lobbit. Ha már itt tartunk, akkor pár gondolatot erejéig erre is kitérnék, mert mégis csak egy kisvasúti túrára indultunk, legalábbis ahhoz kapcsolódik sok helyen, és a vasutas vérvonal is erősen mondatja velem a vaspályák fontosságát és létjogosultságát. Sok mindenben hódít manapság a retró, és ez ellen a vasút se legyen már kivétel. Megéltem már én is néhány vonalbezárást, és volt ami eléggé fájón is érintett… A Déli Budapest egyik fejpályaudvara, ami eléggé nagy utasforgalmat bonyolít le. A Déli vasút fontos kiinduló állomása volt, a Dunántúl vasúti vérkeringésének alfája és ómegája is egyben, ha lehet ezt a kifejezést használni. Nem bezárni kell, hanem fejleszteni, és megőrizni szerepét, amit eddig is betöltött.

De visszatérve a túrához, a Délitől még a 21-es busz következett, majd egy kis séta, a Gyermekvasút Széchnyi-hegyi végállomásához, ahol a regisztráció és a rajt is helyet kapott. Az előző évekhez hasonlóan idén is sokan választották ezt a túrát, és a már megszokott hosszú sor kígyózott az állomás épülete előtt. Nekünk is fél órás ácsorgás kellett, mire sikerült nevezni, és a túrát is elkezdhettük. Mikor kijöttünk az épületből, még hosszabb sor állt kint, szóval igen népszerű túráról van szó ebben az esetben. A szervezőknek hála, több asztalnál ment így is a regisztráció, és azért lehetett is szépen haladni, csak akkor is kell idő, mire sorra kerül az ember.

Nekivágtunk hát ketten ennek a kis ünnepi túrának. A sorban állásban kicsit ki is hűltünk, így jól esett már a mozgás. Nem is kellett sokat várni a bemelegítéssel, mert azért szintekben bővelkedik ez a túra rendesen. A játszótér mellett elhaladva, rátértünk a Rege útra, majd arról a Svájci útra. Itt szép lejtővel találkoztunk, a túrafüzetben meg is említik, hogy ha rossz az időjárás, akkor megéri a Rege úton folytatni, mert a meredek lejtős út igen balesetveszélyes tud lenni. Mivel most nem ilyen volt az útviszony, így mi a kijelölt utat választottuk. A Svájci út végén a Széchenyi-emlék út következett, amin el is jutottunk a nevezett emlékműhöz is, ahol első ellenőrző pontunk volt (1 km).

Erre a túrára jellemező a sok ellenőrző pont, a menetlevelünket nem is nagyon kell elrakni, mert a túra fele csak a pakolgatásával telik. A pecsétjeink begyűjtése után ismét a már megénekelt Rege út következett, amin megindultunk a másik irányba visszafelé. A Farkasvölgyi utca sarkán viszont egy gyors balost csináltunk, és megindultunk az erdő felé. Dimbes-dombos kis rész volt ez, majd egy mezőre kiérve azon egyenesen átvágva jutottunk a ZΔ jelzésig, majd azon folytattuk tovább utunkat. Ez az út vezetett le minket a Farkas-völgybe, melyen szerpentinszerűen cikáztunk egyre lejjebb a hegy oldalában. Az egyik fordulónál értük el az Úti-Madonna Kápolnát, ahol ismét egy ellenőrző pont következett (2,4 km).

Még egy kicsit mindig kanyarogtunk egyre lejjebb, hogy aztán egy határozott jobb fordulóval szinte visszafelé a jelzetlen Kázmér úton meginduljunk a völgy másik részén, immár felfelé és kifelé belőle. Ez egy eléggé nyögve nyelős része volt a túránknak. Nehézségét nem más adta, mint az ősszel bekövetkezett ónos eső hatására megtizedelt erdő kidőlt fáin és letört ágain való továbbjutás volt. Sok helyen már igen szépen haladtak az út tisztításával az erdőgazdaság emberei, de azért még így is lesz majd munkájuk bőven, mire egy kicsit már rendbe lehet szedni az erdő képét. Hatalmas nagy fék feküdtek a földre kidőlve, melyeken az utunk is átvezetett. Nagy ágak alatt és között bújva haladhattunk előre. Néhol sor is kialakult, mert annyira lassan lehetett haladni, hogy az emberek utol is érték egymást. Volt ahol az tűnt egyszerűbb megoldásnak, hogy nem a fa alatt átbújva, hanem a tetején átmászva haladjunk tovább. Szóval eléggé lassú és keserves volt a haladás. Hamar bele is lehetett melegedni ebbe a részbe, a felfelé emelkedés is hamar befűti az izmokat, ez a famászás meg egyenesen rátett még egy lapáttal. A völgy egyébként szép látványt nyújtott volna, itt-ott virágzó hóvirágokat lehetett megfigyelni, de azért a kidőlt fák látványa jobban vonzotta tekintetünket. Lassan így értünk fel a hegy tetejéhez, és a vízmosás fenti részén már a lakóházak közé érkeztünk meg. A Kázmér út végén jobbra fordultunk, és már látszott is Normafa megállóhely, ahol következő pecsétünket is begyűjtöttük (4,7km).

Innen a kisvasút nyomvonalát követve indultunk tovább. Tulajdonképpen, a vasút mellett lévő köves úton, lakóházak mellett haladtunk, és mivel a következő állomás (Csillebérc) sem volt messze, így ellenőrző pontunk is rövidesen utunkba került (5,5 km).

Innen szintén a vasút nyomvonalát követve haladtunk tovább. Lassan bekeveredtünk újra az erdőbe, közben nagy kidőlt fák gyökereit tekinthettük meg. A kisebb fáknak csak a tetejüket tépázta meg a jég, de a kitartóbbak állták a sarat egy darabig, de a rájuk nehezedő nagy súlyt már nem tudták elviselni, így a gyökereik nem bírták tovább, és kidőltek. Ezek miatt is állt a vasúti közlekedés egy jó darabig, mert a pályát is meg kellett tisztítani a kidőlt fáktól. Kisvártatva jobbra fordultunk, és az elhagyatott erdei tornapálya elemei mellett elhaladva a Jánoshegyi utat céloztuk meg. A székely kapu alatt elhaladva el is értük az utat, majd azon átkelve a másik oldalon a Z jelzést megkeresve haladtunk tovább a völgybe. Jó kis lejtős szakasz következett. Így haladtunk egyre lejjebb, itt már nagyobb embercsoporttal is találkoztunk, mert a hétvégi nap kivonzotta az embereket Normafához, így errefelé hétvégente ezért nagyobb a tömeg. Disznófőtől nem messze volt következő ellenőrző pontunk, ahol újabb pecsétünket is megkaptuk (7,3 km).

Ha pedig már egyszer ide lesétáltunk, akkor nem volt más hátra, mint hogy fölfelé vettük az irányt, és megküzdhettünk az eddigi lejtővel, csak most fölfelé. A S+ jelzést elérve, arra rákanyarodva haladtunk tovább. Ismét kereszteztük a Jánoshegyi utat, innen már látszott is Virágvölgy állomás (8,2 km).

Innen továbbra is a S+ jelzésen haladtunk. Egyre beljebb kerültünk most újra az erdőbe. Kicsit az embertömeg is elfogyott, így csak egy-két túrázóval találkoztunk. Egy kereszteződéshez érkezvén a Z+ jelzéshez értünk, majd azon folytattuk tovább utunkat lefelé a völgybe. Szépen ereszkedtünk a már jól ismert és számtalanszor bejárt erdei úton lefelé. Nagyon sok túra útvonala érinti ezt az útszakaszt, így elég gyakran megfordultunk már errefelé. Lassacskán a völgy aljára ereszkedve, már látszott a makkosmáriai templom tornya, így nemsokára meg is érkeztünk a mellette fekvő rétre, ahol szokásos ponthely volt, így itt volt újabb ellenőrző pontunk is (9,8 km).

Innen tovább a P jelzés lett a társunk egy jó ideig. Rá is tértünk, és elindultunk újra felfelé az emelkedőben, mert vissza kellett kapaszkodni a hegyen elég szépen. A házak mellé beérve errefelé nem zavarta a szabad kilátást az erdő, így lehetett nézelődni Budakeszi irányába is. Az idő itt már enyhébb volt, így a nap is jobban kikandikált a felhők közül, csak a szél fújt azért a szabad részeken elég rendesen. Rövid szakasz után jelzésünk az erdőbe kanyarodott, így mi is ezt követtük. Szépen behaladtunk az erdőbe, majd változó szakaszok következtek, ami az emelkedőket illeti. Néhány kereszteződés után újra egy jobbos kanyar következett, majd még jobban behaladtunk Virágvölgybe, szerpentines úton érkeztünk meg az aljához. Ezután újra csak fölfelé vitt utunk. Jó kis emelkedős rész volt ez megint, és jól be is fűtött a túrázóknak, így mi sem fáztunk. Fölfelé haladva felettünk a kisvasút motorkocsija kanyargott a fák között, megadva a hangulatot a túránknak. Innen már nem volt messze következő pontunk sem, ámbár addig még egy jó kis emelkedő is hátra volt, de ezt legyőzve érkeztünk meg Jánoshegy állomásra (12,3 km).

Az állomástól tovább meredek lépcsőn vitt utunk, megint csak fölfelé. A P jelzésről persze most sem tértünk le, a lépcső tetején nagy szuszogva az erdei úton folytattuk utunkat. Itt megint csak több emberrel lehetett találkozni, mert nem volt már messze a libegő felső végállomása, és a mellette lévő park sem. A kicsit sáros úton a dagonyákat kerülgetve így jutottunk el ide mi is. Elég sok ember volt már itt, gyerekekkel meg volt rakva a sok erdei játék, sok család jött ide ki, múlatni a vasárnap délelőttöt, és egy kis friss levegővel megtölteni tüdejüket. A park mellet a P jelzés meredeken folytatódik tovább az Erzsébet kilátóig, így mi is erre kanyarodtunk tovább. Persze alternatív útvonalként a kövesutat is lehet választani, ami szintén oda visz. Az újabb meredek lépcsőket legyőzve jutottunk el az Erzsébet kilátóhoz, ahol újabb ellenőrző pontunk is honolt (13,3 km).

Az emelkedők után kimelegedve nem nagyon esett jól az ácsorgás, így mi sem sok időt töltöttünk el itt, indultunk tovább a jelzésen a másik oldalon immár lefelé a hegyről. Szerpentines, megint csak jól ismert szakasz következett. Sok kiálló kővel terítve volt az út előttünk, amire rálépni nem esett azért jól. Jó néhányszor kereszteztük lefelé a Jánoshegyi utat is, így ereszkedtünk egyre lejjebb a hegy oldalában. Az út alján megérkeztünk a forgalmas Budakeszi úthoz, amelyen átkelve lehetett megközelíteni Szépjuhászné állomást, ahol ismét csak pecsétet kaptunk (14,6 km).

Innen a S jelzést követve indultunk tovább. Az átjáróban átkeltünk a kisvasút pályáján, majd a földútra térve azon mentünk tovább. Kis idő múlva jó kis emelkedő következett, amin megint csak szép csendben halad fölfelé az ember. Kövekkel tarkított út volt ez is fölfelé, hol erősebb, hol gyengébben emelkedett az út, de mindig csak kaptatva haladtunk. A Hárs-hegy oldalában így baktattunk egyre feljebb, majd fáktól mentesebb rész következett, és nagyobb sziklák között előre haladva már látszott is a Kaán Károly kilátó, amihez rövidesen megérkezve újabb pecsétet gyűjtöttünk be (15,3 km).

Miután ez is megvolt, továbbra is a S jelzést követve a másik oldalon ereszkedtünk le a hegyről. Szépen lejtett is lefelé utunk, és a sziklákat ezen az oldalon is lehetett kerülgetni. A néhol sárosabb részeken figyelni kellett, nehogy megcsússzon a lábunk. Egy elágazáshoz érve a SΔ jelzéshez érkeztünk, amire ráfordulva fölfelé vettük az irányt, így érkeztünk meg a Kis-Hárs-hegyi kilátóhoz (16,3 km).

A kilátó másik oldalán folytattuk tovább utunk, ami rövidesen az előbbi utunkhoz csatlakozott, és az előző elágazáshoz érve vissza is tértünk a S jelzéshez. Így megint csak ezen folytatjuk utunkat a kilátóhoz történt kis látogatás után. Rövidesen lépcső következett, majd azon leereszkedve átkeltünk a vasúton is. Innen már nem kellett sokat menni, és láthattuk Hárshegy állomást is, oda felkapaszkodva újabb pecséttel lettünk gazdagabbak (17,2 km).

Visszatérve a S jelzéshez tovább folytattuk utunkat lefelé. Rövidesen egy jelzetlen út következett, mi is arra vettük tovább az irányt. Rövidesen a S körséta útba csatlakoztunk, amin megközelítettük a Nagykovácsi utat. Az úttesten átkelve a Nagyréthez érkeztünk, aminek a másik oldalán helyezkedett el újabb ellenőrző pontunk is (18,2 km).

Eddigi haladási irányunknak megfelelően meneteltünk tovább, és a rét széléhez érve az úton el is hagytuk azt. A Villám utcához érve jó kis emelkedős aszfaltos szakasz következett. Azt hiszem ez is egy emlékezetes része a túrának, és sokakban megmarad ez a rész, ha egyszer már jártak erre. Az éjszakai túrán lefelé se sokkal jobb jönni itt. Nagy nehezen azért csak túljutottunk rajta, szép kis csendes tempóban azért minden rész teljesíthető. Az aszfaltút tetején a jelzés ismét az erdőbe tér. Itt lehet választani, hogy nehezebb, vagy kicsit könnyebb szakaszon közelíti e meg a túrázó a következő pontot, aminek a végén a Fazekas-hegy csúcsa van, ellenőrző ponttal egyetemben (18,9 km).

Az eredeti utunkhoz visszatérve ismét a S körséta jelzésen ereszkedünk lefelé, majd a K jelzéshez csatlakozva jutottunk ki teljesen Hűvösvölgybe, a vasút alatt átérve. Innen még az állomás vágányait kellett megközelíteni, ahol a múzeumban volt a következő pecsételő hely (19,6 km).

Az állomást elhagyva ugyan arra kellett menni, mint megközelíteni. A térre visszaérve már csak a közelben lévő otthonhoz kellett elsétálni, ahol túránk célja is helyet foglalt (19,7 km).

Itt megkaptuk okleveleinket, és kitűzőinket. Ezekből van több is, mindenki a túra megtételének megfelelőt kap, attól függően, hogy hányszor teljesítette azt.

A menetlevél egyik alsó sarka kuponként is funkcionál, az ebédlőben ezt vágják le, és így kaptunk mi is ennivalót és innivalót a túra után. Bolognai volt az ellátás és gyümölcslé volt hozzá innivalónak. Miután sikerült mindent elpusztítani szedelőzködtünk is, mert várt már minket a villamos, és a kacifántos hazajutás is. A menetlevél másik sarka a túra napján menetjegyként szolgál, így akinek volt kedve, vagy éppen a hazajutás jobb volt a Széchenyi-hegytől, az vissza is vonatozhatott odáig.

A villamos természetesen csak a Széll Kálmán térig közlekedett, mert ott minden fel volt túrva. A tér másik oldalán lehetett átszállni egy másik villamosra, de mi inkább a sétálást választottuk a Déliig. Onnan aztán buszozás volt Kelenföldig, ahonnan azért már csak sikerült újra vonatra szállni, és szépen lassan hazaérni.

Szép kis vasárnapi túra volt ez. Nem egy nagy táv, szint azért van benne, így ki tudja magát fárasztani az ember. Sokan gyerekekkel vágtak neki, a kisvasút azért vonzza a családokat. Jól éreztük magunkat mi is, a szervezők hozták a szokásos szintet is. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, így semmi akadálya nem volt, hogy aki eljött az ne érezze jól magát.

Köszönet a rendezőknek a túra lebonyolításáért és megtartásáért. Köszönet a túratársnak is az egész napos vidám percekért és a szép napért!

Íródott az úr 2015. évében, Böjtmás (Kikelet) havának 31. napján.

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Reguly Antal emléktúra 35

2015. március 7.

Ezúttal egy kis bakonyi kirándulásra invitálom olvasóimat. Reggeli friss időben, korai ébredés után kocsival közelítettük meg Zirc városát, túránk kiinduló pontját. Útközben telt meg szépen a kocsi, majd öten szálltunk ki belőle, mire megérkeztünk. Párszor már megfordultam én is a Bakonyban, szeretem is, kicsit a szívem csücske is. Ilyen kora tavaszi időben még nem volt szerencsém erre járni, így ismerős utakon, de más körülmények között ismerhettem meg a Bakony ezen arcát.

Túránk névadójáról elnevezett múzeumban volt a regisztráció, amin hamar át is estünk, mert a főváros környéki túrákkal ellentétben itt nem volt jellemző a nagy tömeg, de ez talán nem is lehet negatívumnak felróni, mert ettől volt szép az egész, hogy nem tapostuk egymás sarkát útközben. Az utcára kiérve láttuk, hogy gyönyörű idő ígérkezik, mert az apátság fölött már nagyot nyújtózott a Nap, és nem zavarta egy felhő sem a felőle áradó meleg sugarakat. Így vidáman vágtunk neki az előttünk lévő szakasznak. Csípős volt egyébként a levegő, még mindenkin vastagabb öltözet volt, a hegyek ölelésében megbúvó településre jellemző a hűvös időjárás. A P jelzésre álltunk rá, és folyamatosan rajta haladva jutottunk ki Zircről. Az utolsó házakat is elhagyva lassan kezdtünk az erdőbe egyre jobban behaladni. Viszont még itt volt egyből egy ellenőrző pontunk is, ahol csokival kedveskedtek nekünk a rendezők (2,5 km).

Továbbra is a P jelzésen mentünk előre. Ez a szakasz számomra talán az ország legszebb túraútvonala, itt mindig szeretek túrázni. Ahogy az ember egyre jobban halad a Cuha-völgybe az minden évszakban lenyűgöző látvány. A vasút is ebbe a völgybe van kényszerítve, így arra is van lehetőség, hogy találkozzunk valahol vele útközben, szerencsére a nagy vonalbezárásoknak ez a rész nem esett áldozatul, civil kezdeményezésre sikerült eddig a forgalmat fenntartani. Nem csak gyalogosan lenyűgöző a Cuha-völgy, de vasúti szempontból is az ország egyik legszebb vasútvonala, kár lenne érte, ha feledésbe merülne. De visszatérve utunkhoz is, volt látnivaló bőven. A fák még kopaszon nyújtóztak az ég felé, de már lehetett érezni, hogy valami változik. Az éjszakai fagy is kezdett ereszteni, mert ahol a Nap már a földet nyalogatta, ott bizony el is tűnt a dér a fűről, és a talaj is egyre jobban kezdett ereszteni. Ez persze nem volt minden helyen előny, mert azért ragadt a cipő a sárba, de a nehezebb részek még később jöttek. Itt viszonylag sík részen haladtunk a völgyben, szinteket nem nagyon kellett legyőzni, így lehetett nézelődni. Voltak helyek, ahol nem is tudtunk a kijelölt úton haladni, persze nagy elszántsággal ott is teljesíthető lett volna az út, de volt ahol ésszerűbb volt mellette haladni, mert ott nem volt olyan sár. 

Volt olyan szakasz is, ahol a vasúti töltés sietett a segítségünkre, mert a kijelölt útvonal olyan sáros volt, vagy épp a patak mosta el az olvadás, és eső következtében megnövekedett vízhozam következtében az átkelési lehetőséget. Meglepetés volt számomra, a sok hóvirág is. Itt csak ősszel, és télen sikerült még túráznom, és most rengeteg kis virág borította az utunkat. Sokszor úgy kellett óvatosan keresni a helyet, ahova léphettünk, hogy ne tapossuk le ezeket a kis törékeny virágokat, amik szintén a tavasz első hírnökei voltak. Jó volt látni, hogy az ősszel lehullott avar között már az új élet is ott nyújtózkodik, és hirdette a megújulást. A hegy oldalában persze volt még szártalan kankalin is, persze ha jól keresetem rá a nevére. Kicsit elkalandoztam, de a táj emléke is magával ragadja az embert, de most már haladjunk is tovább. Lassan beérkeztünk Porva-Csesznek vasútállomásra. Itt nem volt pont, de egy kis nézelődésre, és fotózásra itt is megálltunk. Tovább indulva viszont kis séta után a S jelzés kivált a P jelzésből, így arra térve indultunk tovább a Zörög-hegy mellett futó Aranyos-völgyben, ami a nevével ellentétben nem aranyozta be a napunk. Az első emelkedővel tulajdonképpen itt találkoztunk a túrán, így távolság után a szinteket is elkezdtük legyűrni. 

Viszont itt nem volt annyira jellemző a fagy, így sok helyen a kiengedett talaj okozott kis fejtörést is nekünk. A jelzések is furcsán voltak a fák oldalában feltűntetve, így azt utat is keresgélni kellett a nagy dagonyázások közepette. Volt ahol bokáig érő vízben kellett volna előrébb jutni, köszönhetően az Aranyos-pataknak,  így ezeket az akadályokat is kerülgetni kellett. Persze volt ahol le volt deresedve a talaj, így a vizes cipő a fagyott földön tudott meglepetéseket okozni, és csúszkálásban is volt részünk. Kicsit gyötrelmesen értünk át ezen a részen, nem is lehetett úgy haladni, így aztán hamar bele is melegedtünk az előrejutásba. Lassacskán kijutottunk egy erdészeti útra, így ott a sarat le is tudtuk verni a cipőinkről, és kicsit körbe is tudtunk már nézni, figyelmünket már nem csak az előre jutás nehézsége kötötte le. Már lehetett látni mellettünk a fölfelé magasodó cseszneki várat is, mert a település szélét is elértük lassan. Így érkeztünk meg egy csomóponthoz, és itt egy fára kihelyezett ellenőrző kódot lejegyezve igazolhattuk, hogy ezt az ellenőrző pontot is érintettük (13,2 km).

Inne visszafelé indulva a S+ jelzésen mentünk tovább, ami nem sokkal később a S jelzés másik ágába csatlakozott be, így újra azon haladtunk tovább, ami egyben a Dornyay Béla emlékút része is egyben. Most a Zörög-hegy másik oldalán gyalogoltunk. A hegyre nem kellett felmenni, amit annyira azért talán nem is bántunk. Így viszont láthattuk a mögöttünk hagyott Csesznek és Bakonyszentkirály épületeit. Alattunk pedig a szántóföldeknek köszönhetően szép kilátás is nyílt a környező tájra, ami még mindig a napsütésben ragyogott. A másik oldalon a hegyoldalban csupasz törzsű hatalmas fák látványa vonzotta még a tekintetünket. Később figyelni kellett, mert az utunk egy bal kanyart váltott, és ezt követve később a Z jelzés is csatlakozott a miénkhez. Így jutottunk be ismét a Cuha mellé, itt már elég sok jelzés futott együtt. Volt lehetőség, hogy a patakban elhelyezett köveken, vagy kicsit lentebb egy hídon keljünk át rajta, mindenki vérmérsékletétől függően választhatott. Ezután már bent is voltunk Vinyén, ahol a büfénél volt ellenőrző pontunk is, ahol frissítővel vártak minket a rendezők (18,3 km).

Kis pihenő után, tovább indulva a P,S,Z jelzéseken haladtunk. Egy elágazás után viszont nekünk ismét csak a S jelzést kellett követni, így az aszfaltozott utat hátrahagyva egy erdészeti útra jutottunk, és a Hódos-ér mellett haladva jutottunk be ismét a hegyek közé. Ez is egy kis völgy volt, ahol megint csak sok látnivaló volt útközben. A nagy sziklák tövében itt is sok helyen lehetett hóvirágokat látni, és a kis patak is szépen csörgedezett utunk mellett. Itt nem kellett nagy szinteket legyőzni, így lehetett nézelődni és figyelni a mellettünk elhaladó tájat. Elég hosszan kanyarogtunk ebben a völgyben, majd a Kopasz hegy mellé kiérve egy kis tisztás mellett ismét sáros rész következett, itt is sokszor kellett kerülgetni a munkagépek által felvágott sáros úton a rossz részeket, de korántsem volt olyan, mint az Aranyos-völgy. A völgyből kiérve már következő célpontunk épületei is látszottak, de mire odaértünk még itt is kellett egy kicsit küzdenünk a sáros részekkel. Végül csak beértünk Porvára, ahol ellenőrző pontunk is volt, és itt kaptunk kupont is, ami beváltható volt a büfében, ahol a pontunk is elhelyezkedett (27 km).

Itt kis pihenőt iktattunk be, mert jól esett egy kicsit leülni a padokra ebben a szép napsütéses időben. Aki nem ismerte az igazi falusi hangulatot, az viszont kaphatott is belőle egy jó adagot. A hegyek ölelésében megbúvó kis falvaknak ez a vonzereje, szinte megállt az idő, és ha valakinek igénye van rá, és a városi forgatagból ki szeretne szakadni, akkor ide megéri kirándulni egy kicsit, mert teljesen más világ tárul majd itt elé. Pihenőnk végeztével újra a S jelzésen találtuk magunkat, és egyre jobban kezdtük magunk alatt hagyni a kis falut, mert a domboldalon fölfelé vitt az út, amin haladtunk. Itt már nem volt sár, a szántás már magába szívta a vizet, a föld sárga színe is a löszös, homokos talajra utalt. 

A Zsidó-erdő mellé érve hagytuk el a S jelzést, és váltottunk rá a K jelzésre, amin leereszkedve érkeztünk meg Borzavárra. A templom csúcsa már messziről látható volt, és az út is mellette ereszkedett be a faluba. A jelzés teljesen keresztül haladt rajta, így mi is végigmehettünk a falun. Másik végén pedig újra csak fölfelé vitt utunk, mert meg is érkeztünk a Pintér-hegy lábához, és ha már egyszer ott volt, akkor illett is rá fölmenni. Jó kis emelkedőt legyűrve haladtunk egyre feljebb. A nemrég mögöttünk hagyott borzavári templom csúcsa fölött jártunk lassacskán, mert visszatekintgetve még láthattuk a falut az erdő fái között. A Nap még mindig szépen sütött, de már lehetett érezni, hogy átjutott delelőjén, és azért ilyenkor még a sugarai nem olyan erősek, így lehetett érezni, hogy lassacskán már hűl az idő. A hegy megmászása után ezt a másik oldalon jobban is éreztük, mert ahogy aláereszkedtünk a völgybe, ide már nem jutott be a napsütés, és eléggé hűvös volt így a levegő. Igaz, hogy az emelkedőbe jól bele is melegedtünk. Az ösvényen haladva füstöt láthattunk magunk előtt, a K jelzésről szalagozás is arra vezetett minket, így érkeztünk meg a Fiatalító-forráshoz, ahol ellenőrző pontunk is volt (33,4 km).

Ittunk egy jót a forrás vizéből, mert hát sose tudhatja az ember, aztán sokat nem is időztünk, mert ide nem sütött be a Nap, és hamar ránk hűlt a ruha. Meg amúgy sem volt már sok hátra, és haladni is akartunk előre. A K jelzésre visszaállva még kaptunk egy kis saras részt így a vége előtt. Ez már viszont nem volt nagy akadály. Folyamatosan ereszkedtünk alá, és már a fák között ki is lehetett venni az apátság tornyait. Végül a játszótér mellett ki is jutottunk újra a városba és immár újra Zirc utcáin haladva érkeztünk meg lassan a Múzeumba, ahol túránk célja is volt (35,6 km).

Megkaptuk emléklapunkat és kitűzőinket. Az ellátás a szokásos volt, zsíros és vajas kenyér közül lehetett választani, a szokásos feltétekkel. Volt még több fajta szörp is bekeverve.

Jól éreztük magunkat. Nem voltak nagy szintek a túra folyamán. Voltak viszont a sár miatt nehezebb részek, de ezek is legyőzhetőek voltak. Nagyon szép vonalvezetésű túra volt viszont. Kár, hogy a Cuha-völgy legszebb része kimaradt, de azért ott a továbbjutás is kérdéses lehet időnként, mert a megáradt patak bosszúságot is okozhat, ha olyan időszakban keveredünk arra. A szép idő is kedvezett a túrának, és a jó közérzetnek. Egészségesen el is fáradtunk a végére, de az élmények miatt mindenképp megérte.

Kis pihenő után összekaptuk magunkat, és a kocsiba beülve már indultunk is haza, a frissen szerzett emlékektől eltelve. Időközben ránk is sötétedett hazafelé, így egy egész napos kikapcsolódáson voltunk túl.

Köszönet a szervezőknek a túra lebonyolításáért és szervezéséért! Jól éreztük magunkat, és talán ez a legfőbb dolog, amiért valaki rendez egy túrát. Voltak rövidebb távok is, így aki nem akarja bevállalni a 35 kilométert, az választhat rövidebb útvonalat is. Azt hiszem a Bakony eleve már záloga egy szép túrának. Köszönet a túratársaknak is a szép emlékekben való osztozásban és a kitartó menetelésben!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Íródott Tárnokon, az úr 2015. évében, Böjtmás havának 11. napján.

Téli Tihany 20

2015. február 7.

Előző évben is részt vettünk ezen a túrán, és jól éreztük magunkat, így adta is magát a gondolat, hogy idén is részt vegyünk rajta. Most kis csapatunk négy fővel vágott neki a napnak. Tihanyba utazásunk most autóval történt, mert sajnos a vasúti és közúti tömegközlekedést még mindig nem sikerült összehangolni, pedig már évek óta meg volt rá az ígéret… Szóval így végül az autós utazás felére redukálta az eljutási időnket, így nem is annyira friss időben kellett felkelnünk, de azért még így is sötét volt, mikor csörgött az óra. Szóval a kis autókázás után meg is pillanthattuk a Balaton egyik ékét, a tetején díszelgő apátsággal, magasba nyúló tihanyi félszigetet.

Ha már fürdeni nem lehet, legalább télen is kikapcsolódást nyújt ez a környezet. Személy szerint nagyon szeretem a magyar tengert, így mindig jól eső érzéssel tölt el a nagy víztükör látványa. Nyaralás, átúszás, kerékpározás, amit az éven nyújtani szokott, és most a túracipőt is lehet a környezetében koptatni.

Szóval az általános iskolába megérkezve hamar átestünk a rajtolás szokásos menetén, most nem volt akkora tömeg a rajtban, mint előző évben, de így is futószalag szerűen jutottak túl rajtunk a rendezők. Nem hiába, eléggé kedvelt túrának tűnik, a rövidebbnek mondható családi távok sokakat csábíthatnak a teljesítésére.

A rajtból elindulva egyből kaptunk a kezünkbe egy téli fagyit, hogy a folyamatos ellátásról is szó essék. Napsütéses, ámbár hűvös idő ígérkezett a nap folyamán, amit a néha megélénkülő hűvös szél csak tetézett. Jól felöltözve, minimális havon, fagyott talajon vágtunk neki a táv legyőzésének. A Belső-tó partján, kis földúton haladtunk előre, és megcsodálhattuk a soha meg nem unhatatlan tihanyi panorámát. A kevés nádas mögött kacsák úszkáltak a víz tükrén, mert annyira hideg nem volt, hogy befagyjon. A nap is szépen sütött a tájra, jól is esett, hogy a nyílt téren nem csak a szél az, ami az arcunkat nyalogatja. Kis idő után viszont el is kezdődött az emelkedés is a S+ jelzésen nekivágtunk fölfelé a Hármas-hegynek. Ha kicsit fáztunk is, az egyből elmúlt az emelkedőnek köszönhetően, valamint a kocsiban elgémberedett izmaink is egyből üzemi hőfokra jutottak. A kirakott táblácskákat követve viszont hamarosan el is értünk az Átjáró-barlanghoz, ahol első ellenőrző pontunk volt (1,4 km).

Itt túró rudit kaptunk a pecsétünk mellé, majd mehettünk is tovább. A kis jelzett ösvényen bujkálva haladtunk előre. Időnként eléggé jeges részek is voltak, így kellett is figyelni, hogy hová is lépünk, mert hamar pórul is járhatott volna az ember. Haladtunk a jelzésen, az előttünk lévők után, de aztán csak azt vettük észre, hogy mindenki fordul vissza. Egy jó kis tömeges eltévedésbe sikerült belekeverednünk, így mehettünk vissza. Még jó, hogy annyi úttal van szabdalva a félsziget, így hamarosan visszatérhettünk a ZT jelzésre, és már a jó nyomon voltunk. Visszaereszkedtünk így a Belső-tó partjára, majd a nyugati oldala mellett elhaladva érkeztünk meg a Kis-Erdő-hegy lábához. Ha meg már ott volt a hegy, miért is ne vezetett volna fölfelé rá a túra útja. Így mi is nekikezdtünk az emelkedésnek, és a sziget öleléséből egyre jobban emelkedtünk fölfelé, hogy megcsodálhassunk az alattunk elterülő táj látványát. Így már az ember nem is bánja, hogy ilyen emelkedőket kell leküzdenie, mert a látvány az kárpótol a „szenvedésért”. A hegy gerincén kaptattunk fölfelé, következő ellenőrző pontunk is itt volt (3,9 km).

A ZΔ jelzést követve jutottunk le a hegyről, ami megint csak csúszósságáról lesz emlékezets, de szerencsére jól tapadtak azért a cipők. A nap melegítő hatása a jeget kicsit megeresztette, így vizes volt néhány helyen a föld teteje, ezért még csúszósabb volt a talaj. Innen szalagozást kellett követnünk, és így érkeztünk el a Külső-tó széléhez, majd ezt is elkezdtük körbe kerülni. Elég sok vad lehet a környéken, mert a fagyott patanyomok erről árulkodtak, valamint takarmány is volt nekik ide kiszórva, amit elég gyakran jöhetnek látogatni az erdők állatai. Most a tó jobban ki volt áradva, mint előző évben, így nem tudtunk a szekérúton haladni, mert az víz alatt volt, így mellett a hegy lábánál haladva kerültünk egy szakaszon. Ez egy sík, monoton rész volt. A mezőn egyre jobban eresztett a fagy, így jó adag sár ragadt a cipőinkre, ezért egy kis dagonyában is volt részünk, persze a későbbiekben a napsütötte helyekre ez jellemző is maradt. Vízválasztó lehetett valamilyen szempontból a Balaton, mert a déli országrészekben, a napokban elég jó kis havazás volt, ami ezt a környéket már elkerülte. Az Apáti-hegy lábához érkeztünk ekkor, és a romtemplom mellett következő ellenőrző pontunk is helyet kapott (7,1 km). Itt egy kis szusszanót is tartottunk, na nem azért mert, annyira lefárasztott volna minket a mögöttünk lévő szakasz, hanem mert a jó ellátásban részesülve, ezek kiélvezésére mindenképp időt szakítottunk. Aki ott volt, az úgyis tudja, hogy a szervezők mivel kedveskedtek a túrázóknak, így nem is mondanék róla többet, aki tudni akarja, az jövőre vágjon neki.

Mikor mindent elfogyasztottunk, rendbe szedtük magunkat és jöhetett az újabb emelkedő. A S és ZT jelzésen indultunk neki az Apáti templomtól a Csúcs-hegy megtámadásának. Ez jóformán egy folyamatos felfelé vándorlás volt. Szépen haladtunk is, először az Apáti-hegyet érintettük, majd a Nyereg-hegy következett. Az idő tökéletes volt, már eléggé jól sütött a nap, így nem volt olyan hideg érzete az embernek sem, meg a nemrégiben magunkhoz vett fűtőelemek egész jól dolgoztak. Így elég jó iramban lehetett haladni. Egyre jobban kiemelkedtünk ismét a félsziget síkjából és a már sokat megénekelt balatoni panoráma lélegzetelállító szépségével kezdett előttünk, feltárulni. Meg-megállva néztünk mindig szét, mert azt hiszem ez is egy olyan látvány a magyar ember számára, ami örökre beleég az emlékezetébe, ha egyszer látja, és örökké tartó szerelem fogja ez után ehhez a tájhoz kötni. Viszont már a kis fenyves pamaccsal ellátott Csúcs-hegy is előttünk volt már, ahol ismét csak ellenőrző pont is volt (9 km). Túránk legmagasabb állomásához is érkeztünk itt egyben, magasabbra nehéz is lett volna jutni, mivel a félsziget legmagasabb pontja is a Csúcs-hegy egyben. Innen már jobban voltak tagolva a szintek. Idáig folyamatosnak volt mondható a felfelék, és lefelék megoszlása, viszont most jött a hullámvasutazás. Egymást sűrűbben váltó lejtők és emelkedők következtek. 

Az előző évi túránk legnehezebb pontja itt jött el, szerencsére most könnyebben sikerült lejutnunk a hegyről. Kötél volt most is kihúzva a sziklák mellé, amiken eléggé meredeken kellett aláereszkedni, viszont a talaj most nem volt jeges. Így kicsit nyugodtabban lehetett aláereszkedni, és folytatni az utunkat előre. Még mindig a ZT jelzést követve kezdtünk neki a félsziget nyugati oldalának bejárásának. Itt, mint említettem sokszor a szintek legyőzése nyújtott változatosságot utunk folyamán. Voltak latyakos csúszós részek, lépcsők, fa kikerülések. Folyamatosan haladtunk, megmásztuk a Gurbicza-tetőt, majd a Szarkádi-erdőn áthaladva érkeztünk el a Gejzír-mező közepén trónoló hegy Hálóeresztőnek nevezett csúcsához, ahol ellenőrző pontunk is leledzett (12,5 km).

Innen szalagozás vezetett minket a Z jelzéshez, amin megint csak elég hosszú utat kellett majd megtennünk, több ellenőrző pont is fel volt rá fűzve. Itt is kicsit dagonyázva haladtunk, mert eléggé sáros volt már ez a rész. Ahol árnyék volt, ott volt jó haladni, mert azon a részen fagyott volt a talaj. Föl-le haladtunk a különböző geológiai alakzatokon. Felértünk az adótoronyhoz, ami mellett elhaladva kiértünk egy aszfaltozott utcácskába, ami elvezetett minket a rév felől a település belsejébe vezető útra. Ezen is haladtunk kicsit, majd rövid idő utána a jelzés és mi is újra erdei úton találtuk magunkat, de nem is kellett sokat menni, mert újra egy ellenőrző pontba ütköztünk (14,9 km).

Itt almával kedveskedtek a rendezők. Kis szusszanás után lehetett is tovább haladni. Egy jó kis emelkedő következett, amin a Kopasz-hegy tetejéhez juthattunk el, az Akasztó-dombhoz. Ezen a részen kerestem az előző évben látott nagy méretű borotva pengét, de vagy nem vettem észre, vagy azóta már lába kelt, így nem sikerült újra látni. Egyébként az erdőt is igen megritkították ezen a részen, és lehet akkor esett áldozatul. Az Akasztó-domb egyébként már a Félsziget keleti oldalán helyezkedett el, így ennek a résznek a bejárása következett. Elég sokszor viszont láthattuk ezen a részen az Apátság jellegzetes épületét, ez vezetett utunkon. Ilyenkor beugrik egy nyári emlék, ami a Balaton 2x nevű Balaton átúszás volt, aminek a fél távjáig ez a panoráma volt a szemem előtt, és ez vitt előre. Persze akkor nem ilyen hűvös volt az idő, mert itt a magaslaton azért eléggé fújt a szél is, így a napsütés hatására kialakult melegebb hőérzetet eléggé lerombolta, ezért sokat nem is nézelődtünk, hanem haladtunk utunkon előre. Az útvonal mellett egyébként elég sok szép kilátással kecsegtető pont volt, így nyáron egy kirándulás erejéig látogasson el ide nyugodtan mindenki, mert az úthoz közel, rejtve helyezkednek el ezek a helyek, de hamar meg is közelíthetőek. Kis séta után viszont már meg is érkeztünk a Piactérhez, ahol azért nyáron, szombatonként jó kis termelői piac szokott helyet kapni. Itt a kövesutat követve haladt a Z jelzés, és mi is erre vettük irányunkat. Folyamatosan haladtunk lefelé, majd meg is érkeztünk a téli álmát alvó bazársorhoz, a kikötő mellett. Viszont mégis csak volt egy kis élet, mert következő ellenőrző pontunk is itt kapott helyet, és édességgel, valamint forró teával lehetett a fáradtság érzését csillapítani (16,4 km).

A frissítő után haladtunk is tovább. A nyáron oly sűrű forgalmat lebonyolító kerékpárút is igen ki volt halva, ezt csak most mi túrázók népesítettük be. Addig legalábbis, amíg el nem érkeztünk egy kis ösvényhez, ahol jelzésünk is fölfelé kanyarodott. Eléggé meredek szakasz következett most, segített az előrehaladásban a sok lépcső, de legalább ez sem volt most olyan csúszós, mint a tavalyi évben. Így törtünk előre a Barátlakások felé, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (17,7 km).

Ez a szakasz a naptól rejtett oldalán volt most a Félszigetnek, így nem is sokat időztünk az ellenőrző pontokon. Haladtunk tovább előre, és felfelé. Itt kesze-kusza kis ösvény volt a jelzett út. Sok helyen sáros is, mert idővel csak kikerültünk annyira a völgyből, hogy újra napsütéses részek is voltak, amitől a talaj viszont szépen meg s olvadt. A sár meg csak dagadt a cipőink talpán, amit néha sikerült is kicsit leverni róla. Itt is láthattuk, hogy sok helyen megnyírbálták az erdős részeket, mert a kopasz hegyoldalon most jobban el lehetett látni, mint előző évben. Kiemelkedtünk ismét annyira, hogy végig követhettük ez eddig megtett utunkat. Nem olyan nagy ez a Félsziget, de szinte mindent bejártunk, amit lehetett. Most még viszont hátra volt egy jó kis emelkedő, amit le kellett küzdeni. Végül aztán ezen is csak sikerült túljutni, és meg is érkeztünk a Kálváriához, ahol utolsó pecsétünket is megkaptuk (19,2 km).

Innen lesétálva már a településen is találtuk magunkat, és így már nem volt más hátra, mint a célba beérni. Tihany kis utcáin végül ez is sikerült, és az Általános iskolához visszaérve beálltunk mi is a sorba, hogy díjazásunkat átvehessük (20,6 km).

A sor nagy volt, viszont elég hamar sikerült eljutnunk az asztalokig, ahol megkaptuk oklevelünket, és kitűzőinket is. Viszont a mákos tésztáért már nem álltunk be, mert ott aztán már végtelennek tűnő sor kígyózott. Nekünk meg már nem volt kedvünk annyit ácsorogni. Kicsit itt szerencsétlenül jött ki a dolog, mivel a kisebb távok későbbi indulásának köszönhetően sokan egyszerre érnek be a célba, így itt feltorlódnak az emberek. Persze türelemmel ezt is ki lehet várni, de nekünk a leülés most jobban hiányzott, így kimentünk az udvarra kicsit pihenni.

Majd már csak a hazaút váratott magára. Kocsiba ültünk, és indultunk is. Útközben lassan ránk is sötétedett szépen, így el is telt ez a nap, minek végén már a jól megérdemelt pihenés volt csak.

A túra nagyon szép és jó volt. Hozta az előző évi hangulatot. Bízunk benne, hogy amíg meg lesz rendezve, és időnk úgy engedi mindig meg fogjuk látogatni. Vannak még persze télen a Balaton mellett túrák, de Tihanynak, azért mégis csak van egy másmilyen hangulata, és ezen a tájon barangolni mindig jó érzéssel tölt el mindenkit. Az ellátás már szokásosan jónak mondható ettől a szervező csapattól, így nem is kellett most sem csalódnunk. Minden korosztály képviselte magát a jelenlétével. Így látható, hogy a kisebb távokkal a fiatal és idősebb korosztályokat is ide lehet vonzani.

Köszönjük a szervezőknek a sok szépet és jót, amivel most is kedveskedtek a túra résztvevőinek. Jól éreztük magunkat és jól is telt el az a februári nap. Kicsit megint kiszakadtunk legalább a mindennapok szokásos kerékvágásából.

Köszönet a túratársaknak is, akikkel jól telt el ismét ez a túranap. Jó volt újra együtt, még egy szép élménnyel lettünk gazdagabbak.

Íródott Tárnokon, az Úr 2015. évében, Böjtelő havának 13. napján.

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Téli Gyermekvasút 20

2015. január 11.

Kis kihagyás után újra sikerült felvenni a túracipőt, és nekivágni kis hazánk túraútvonalainak. Számunkra ezzel a túrával kezdődött az újév. Előző évben részt vettünk már ezen a túrán, így úgy gondoltuk, hogy idén is megpróbálkozunk vele. A december munka és az ünnepek miatt ki is maradt most, így elégnek is bizonyult ezzel a távval nyitni.

Kis csapatunkba most heten verődtünk össze, voltak új tagok is, és persze régi kis csapatunk tagjai is képviselték társaságunk. Az előző napok esőzései, és a folyamatos túrabejárások képeit nézve már sejthettük, hogy érdekes kis túra elé nézünk.

A Gennaro Verolino általános iskolában volt a túra rajtja. Itt gyűltünk össze. Most nem kellett sorban állnunk, mint az előző évben, mert valószínű sokakat elriaszthatott az elmúlt időszak időjárása, valamint a meteorológia előjelzése a nap folyamán. Mi viszont bedugtuk a fejünk a homokba, és nem figyeltünk semmire, csak arra, hogy újra mehessünk együtt a régi ismerősökkel. A gyors regisztráció és nevezés után már a Hegyhát úton találtuk magunkat, és a Z jelzésen haladtunk. Az Eötvös úton átkelve, Normafánál már ott is volt az első ellenőrző pont, és az első pecsét is egyben (0,6 km).

Kicsit nézelődhettünk még a tiszta időben, az alattunk elterülő városon. Látta már az ember sokszor ezt a panorámát, de azért mindig van benne mit megcsodálni. A Z+ jelzésre váltva pedig elhaladtunk a sí ház mellett, majd az úttesten átkelve a székely kapu alatt is elhaladtunk. Itt egy kis csoportosulás jött össze, és kerülgettük az embereket, mert más kirándulók is ezt a helyet választották gyülekezőnek. Itt kaptunk először csapadékot a nap folyamán. Ez nem nagyon áztatott minket, mert hódara volt. Elég volt az utat is lesni magunk előtt, mert azért sáros és csúszós volt. Eső már nem nagyon hiányzott hozzá, így örültünk, hogy az legalább nem áztatja a talajt. Amúgy is volt látnivaló bőven. Sokszor, sok túrán jártunk már erre, de az ősz végi ónos esőtől megtépázott fák látványa eddig kimaradt az életünkből. A nagy fák sok helyen tövestől voltak kicsavarva, a kisebbeknek pedig a tetejét törte le a ráfagyott víz. Ilyen úton ereszkedtünk folyamatosan lefelé, Makkosmária felé. Lassan a fák közül ki is bontakozott a templom tornya, aminek a tövében lévő réten volt szokásos ellenőrző pontunk is (2,6 km).

Pecsétünket megkapva vághattunk az út további részének a P jelzésen. Itt egyből egy kis emelkedővel melegíthettünk neki az előttünk álló magaslatoknak. Ha már egyszer lejöttünk a hegyről, akkor illik még egyszer fel is menni rá. Folyamatosan emelkedtünk is ki a völgyből, így kilátás nyílt a távolban elterülő Budakeszire is. Az útviszonyok itt már jobbak voltak, nem csúszott úgy, mivel le lehetett fagyva a talaj amúgy is, és falevéllel is jobban volt borítva. Közben a S jelzés is csatlakozott a P jelzéshez, így közös szakaszon haladtunk tovább előre. Időnként lefelé is mentünk, de jellemző volt a folyamatos emelkedés. Ahogy jobban betértünk az erdőbe, így itt enyhébb volt az idő, és a talaj is jobban ki volt engedve, ennek köszönhetően a lefeléken elég csúszós volt a falevelek alatt kiengedett sáros talaj. Volt is csúszkálás rendesen. Időközben a jelzéseink ketté váltak, és immár a S jelzésen mentünk tovább. A fák itt még jobban meg voltak tépázva, legalábbis úgy tűnt, mivel itt sűrűbb volt az erdő. Nem egy helyen kellett átmászni a kidőlt törzsökön, ha épp nem volt eltakarítva az útból. Elég sok fát hasogattak már fel azért, az utakat megtisztítva. De érdekes volt a táj, ilyet nem nagyon lát az ember. A szanatórium betonkerítése mellett fölfelé haladva vissza is nézhettünk az alattunk elterülő tájra, ez sem mutatott szebb látványt, a fák állapotáról. De lassan majd érkezik a tavasz, és az erdő meggyógyítja majd saját magat, igaz biztos kell majd pár év, mire nem lehet majd észrevenni a fákban történt pusztítást. Időközben kereszteztük is a kisvasút sínpárjait, majd még csatlakozott be hozzánk más jelzés is. Mi viszont így is a S jelzést követtük, és a forgalmas Budakeszi úton átkelve meg is érkeztünk Szépjuhászné állomáshoz, ami ellenőrző pont is volt most nekünk (7,3 km).

Innen egy kis pihenő után indultunk tovább. Kis frissítőt volt ez a pont, a szervezők teát, szörpöt, valamint nápolyit szolgáltattak a túrázóknak. A kisvasút vágányain átkelve a Z körséta jelzést kellett követnünk a sok jelzés közül. Itt is hol kisebb, hol nagyobb emelkedővel értünk el a Nagy-Hárs-hegy oldalába, amit meg is kellett kerülnünk. Sok emberrel találkoztunk ezen a részen is, sokan választották kirándulásra ezt a vasárnapi napot. A tömegközlekedéssel jól megközelíthető Szépjuhászné jó kiindulópont mindenkinek. Itt viszonylag sűrűbben jöttek az ellenőrző pontok, mi is megérkeztünk a következőhöz (8,7 km).

Továbbra is a Z körséta jelzést követtük. Folyamatosan haladtunk most az északi részén a hegynek, és így azt a részt is láthattuk magunk körül, amit eddig eltakart a hegy. Kilátás nyílt így a hüvösvölgyi rész felé. Mivel az előző szakaszon eléggé felkaptattunk, így most viszonylag egyenes szakaszon pihentethettük magunkat ezen a szakaszon. Következő ellenőrzőpontunk viszont nem sokat váratott magára (10 km).

Túránk felét teljesítettük is ezzel a szakasszal, most már „csak” vissza kellett mennünk, persze nem ugyan azon az útvonalon. A Z körséta jelzés viszont még mindig jónak mutatkozott számunkra, így azon haladtunk tovább. Először egy kis emelkedőt kellett leküzdeni, de aztán így be is értünk a két hegy közé, és a Hárs nyeregben haladhattunk tovább kis utunkon. Az idő elég szeles volt a magasabb részeken, és az előbbi részen eléggé kaptunk is belőle, így jól esett egy kicsit bekeveredni a hegyek szélvédett részébe. A Nap nem nagyon akart kisütni ránk, de mi annak is örültünk, hogy nem jött olyan idő, amit jósoltak. Kicsit ereszkedni is kezdett utunk, majd a vasút vágányain is átkeltünk, így lassan vissza is érkeztünk Szépjuhászné állomáshoz, ahol megint csak pecsétet kaptunk (11,2 km).

Most újra át kellett kelnünk a Budakeszi úton, viszont most a P jelzést kellett követnünk. Ezt az útvonalat is nem egyszer bejártuk már, és az embernek mindig az a sok szerpentines emelkedő jut róla eszébe, aminek a tetején ott trónol az Erzsébet kilátó. Na most is ez az útvonal várt ránk, persze az előbb emlegetett szél is újra nyalogatni kezdett minket, ahogy egyre jobban haladtunk felfelé, és a beharangozott csapadékokból most a havazás jutott ki nekünk. Nem esett olyan sűrűn, de szép nagy pelyhekben hullott föntről az áldás, vagy épp oldalról, szél úrfi kedélyállapotának megfelelően. Mi viszont töretlenül haladtunk egyre csak följebb. Az erdő látványa itt sem változott. Koronájuktól megfosztott, vagy épp kidőlt fák mindenütt. Az út köves, és csúszós is volt egyben, itt is oda kellett figyelni, hogy hová lép az ember. A Jánoshegyi utat jó párszor sikerült is kereszteznünk, és a szerpentineken is haladtunk szépen felfelé, amikor is már megpillanthattuk az Erzsébet kilátót, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (13 km).

A kilátónál nem nagyon volt kedvünk bámészkodni, mert a szél elég szépen muzsikált, és elég volt az előbbi kis kaptatón is túllenni már. Innen ereszkedéssel folytattuk utunk, a P és ZΔ jelzésen. Már csak kalandból is a lépcsőket választottuk a kövesút helyett, így jutottunk le a libegő felső végállomásáig. Majd a ZΔ jelzésre ráállva ereszkedtünk tovább az alattunk elterülő völgybe, és megtekinthettük hátralévő utunk célpontjait is. A kilátás most jobb volt mint eddig, mert a fák nem takarták ki úgy a kilátást. Igaz nem csak a leveleik hiányoztak, hanem felső koronájuk sem volt teljesen meg. Ennyi volt az ürömben az öröm. Az előrehaladást viszont sok helyen akadályozták a kidőlt fák. Ezeken a szakaszokon nem sikerült még úgy megtisztítani az utakat. Így jutottunk el a Pozsonyi-hegy környékéhez, ahol ellenőrző pontunk is volt (14,1 km). 

A Jánoshegyi utat viszont most is kereszteztük párszor, ahogy haladtunk lefelé, itt viszont, eleve ez volt nekünk kijelölve szalagokkal, mert a jelzett úton nem lehetett a kidőlt fáktól haladni. Igaz a kövesút sem volt sokkal jobb, mert itt is ösvény volt már taposva a fák között. A fenyők leszakadt ágain kellett haladni előre, sok illóanyag szabadult ki a tűlevelekből a rajtuk taposó túrázók nyomán, fenyőillattal árasztva be ezt az útszakaszt. Nagy kidőlt fák törzsei mellett, alatt kellett elhaladni, bujkálni. Kicsit be is lassította az erre járókat. Itt már viszont nem hó esett, hanem eső. Szóval a nap folyamán elég sok halmazállapotával találkozhattunk a föntről érkező áldásnak. Lassan elhaladtunk a libegő pályája alatt is, voltak azért rajta utasok. Aztán újra a ZΔ jelzésre váltottunk, és a Tündér sziklát is érintettük. Itt vissza nézhettünk fölfelé, hogy honnan ereszkedtünk le, valamint a Széchenyi-hegy tetejét is láthattuk magunk előtt, ahová még vissza kell majd kaptatnunk. A jelzésről lassan elértük a Disznófő utat, majd a hegy lábához érkeztünk, és egy kis kaptató után ott is volt a Disznófő forrás mellet ellenőrző pontunk (15,9 km).

Most a forrás nem volt nyitva, mint előző évben, így ezt most nem tekintettük meg. Viszont szép kis emelkedőbe kezdtünk meg a csúszós úton felfelé. Itt már nem esett, így is elég volt a felfelé jutás. Egy ideig a Z jelzésen haladtunk, majd alternatív útvonal volt kijelölve számunkra a Mátyás király úton. Elhaladtunk a Kossuth-emlékmű háta mögött, aztán szalagozást követve ugrottunk neki a hegy oldalának. Szép kis emelkedő jutott így a végére a túrának. Egyre jobban várta már az ember, hogy feljusson a tetejére. Jó csúszós volt a füves hegyoldal, ami szintén nehezítette az előre haladásunkat. Viszont egyszer ennek is vége lett, így jutottunk fel ismét Normafához. Utunk is már vízszintesre váltott, és meg is érkeztünk utolsó ellenőrző pontunkhoz, ami nem is olyan rég még az első volt ezen a túrán (17,4 km).

Nem volt már sok hátra, újra átkeltünk az Eötvös úton, majd a hegyhát út következett, és meg is érkeztünk az általános iskolába, ahol a túránk célja volt (18 km).

A célban megkaptuk kitűzőinket, okleveleinket. Lehetett kalóriát pótolni a szokásosnak mondható zsíros kenyérrel, valamint folyadékot is szörp, és forró tea formájában.

Jó túra volt ismét. Kellett már egy kis kimozdulás, így jól esett újra az erdőbe vetni magunkat. Nem volt akkora tömeg, mint előző évben, de mint már mondta, az időjárás, valamint az erdő helyzete sokakat riaszthatott el a kirándulástól. Az előző nap is amolyan bepótolós szombat volt, így ezt az egy pihenőnapot valószínű sokan nem akarták beáldozni. Jó volt újra találkozni a rég nem látott barátokkal is. A szervezők jól teljesítettek, az előzetes bejárás alkalmával időben változatták meg a túra útvonalát, a nehezen járható szakaszok elkerülésével. 

Köszönet illeti így a szervező társaságot! Szórólapon adtak tájékoztatást, az év folyamán általuk megrendezett kisvasutakat érintő túrákról, aki teheti próbálja ki magát más tájegységeken is.

Köszönet társaságunk tagjainak is, hogy ezen az érdekes látnivalókkal bővelkedő túrán részesei voltak a jó hangulatnak és a közös kikapcsolódásnak!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Íródott Tárnokon, az Úr 2015. esztendejében, Vízöntő havának 14. napján.