2014.
május 11.
Biatorbágyra
csalogatott minket elkövetkező túránk. Ez az a hét, ami után Ivett nevét
megismerhettük az időjárásunk alakulását befolyásoló ciklonként emlegetve. Ez a
vasárnapi reggel sem kecsegtetett semmi jóval. Délutánra már esőt jósoltak, de
reggel az internetet böngészgetve már lehetett látni, hogy az egész Dunántúlon
esik. Azért így ketten nekivágtunk kis csapatunkból a távnak, mit sem törődve
az időjárás előrejelzéssel.
Vonattal
érkeztünk meg Biatorbágyra, útközben már Budaörsnél csapkodta is az eső a vonat
ablakait, így nem sok jóra számíthattunk a későbbiekben. Az állomáson
leszállva, az aluljárón eljutottunk egy közeli kis utcába, ahol a rajtunk is
volt. A rendezőkkel egy vonattal utaztunk, így vártunk kicsit, amíg kipakolnak,
majd neveztünk, és indultunk is.
A
rajtot elhagyva, már esett is az eső, mindenféle illúziót lerombolva, ami
reményt adhatott nekünk, hogy esetleg szárazon megússzuk ezt a mai napot. A ZΔ
jelzésen haladtunk, átkeltünk az 1-es főúton, majd az autópálya alatt is.
Esővel áztatott kavicsos úton haladtunk előre a település oldalában. Rövidesen
egy út szélénél a jelzés a Kálvária-hegy oldalában az erdőben haladt tovább, és
mi is ezt követtük, a fákról lecsorgó esővel a nyakunkban. Az időjárás így a
fényképezésnek sem nagyon kedvezett, így azokkal most nem nagyon szolgálhatok,
csak a túra fele környékén sikerült a gépet is elővenni, mert akkor már nem
esett az eső. Tulajdonképpen nem is kellett már sokat menni, ez a rész is
inkább az eső miatt tűnt hosszabbnak, de egyszer csak már meg is érkeztünk a
Fő-kút forráshoz, túránk első ellenőrző pontjához (3,2 km).
A
forrástól továbbra is a ZΔ nyomán haladt utunk is, és kaptattunk tovább felfelé
a hegy oldalában. Ez száraz körülmények között nem is lett volna olyan rossz
talán, de a nyomvonal már tiszta sár volt, és sokan csúszkáltunk visszafelé,
ahol egy meredek helyen vitt fel az út. Lassan ezt is sikerült leküzdeni, és
már enyhébb részen haladhattunk előre. Persze föntről az áldás az nem nagyon
akart alábbhagyni, így ebbe belenyugodva meneteltünk. A tájra körbenézve nem is
lehetett semmi jobbat várni, mert mindenütt lógtak a felhők lefelé. Páty szélső
utcáit is érintettük ezen a szakaszon, majd innen kiérve sikerült is rossz felé
kanyarodni, de ezzel nem mi voltunk az egyetlenek, de nagyot azért nem
rontottunk, mert az erdei út később ismét csatlakozott a jelzett utunkhoz, így
csak egy kicsivel sikerült többet menni. Másztunk még ezen a részen vadkerítést
is, itt is azért oda kellett figyelni a lépcső fokaira, mert elázva azért a fa
is csúszós volt. Szépen haladtunk is előre, majd átkeltünk a Telki felé vezető
úton is, itt egy tábla jelezte, hogy a kilátóig mennyi út van még hátra, mert
tudtuk, hogy következő pecsétünket ott kapjuk majd meg. A Sisakvirág tanösvény
is volt ez az út egyben, és lehetett is olvasgatni, amiket az utunk melletti
táblán írnak róla, de ehhez nem sok kedve volt az embernek így bőrig ázva. Az
út szerencsére itt már nem olyan mocsaras volt, hanem olyan zúzott köves, így a
sárdagasztással itt már nem kellett küzdeni. Így jutottunk el túránk
névadójához is, a Fekete-hegyekhez, s ezen a gerincen kaptattunk felfelé a szépen emelkedő utunkon is. Elértük a Tarnai pihenőt, ahol pár képet sikerült is
csinálni a környékről, itt állt el az eső, legalábbis ezen a részen már nem
esett, ahogy kiértünk ide az erdőből. A fák között csalóka volt, mert a
levelekről azért még pergett a víz. Mikor végeztünk, kaptattunk is tovább
fölfelé a hegyoldalban, és így jutottunk el a Csergezán kilátóig, ahol
következő pecsétünket is begyűjtöttük (10,8 km).
A
Budai-hegység legmagasabb csúcsának megmászása után nem lehetett már mást
csinálni, mint leereszkedni róla, így visszafelé indultunk a ZΔ jelzésen, míg
el nem értük a PΔ és Z+ találkozását, mert innentől erre vitt tovább utunk.
Tulajdonképpen nem is figyelt az ember a tájra, csak gyűrtük a kilométereket,
és arra koncentráltunk, hogy de jó lesz majd egyszer hazaérni, és
megszárítkozni. Később kivált a Z+, így már csak az önálló PΔ jelzésen
haladtunk tovább. Elhaladtunk a Kopasz-erdő-tető mellett, és átkeltünk a
Vörös-pocsolyás-háton. Ezen a részen az erdőben egy kis ösvényen vitt a
jelzés, és a vizes fák között igen csak nagy szórakozást jelentett az
előrejutás. Megérkezvén a P jelzésre, majd azon balra fordulva haladtunk tovább
lefelé. Itt is oda kellett figyelni a jól felázott útra, mert tudott ám a sár
csúszni rendesen. Elhaladtunk a Vörös pocsolya mellett is, aminek ez az eső
igazán jót tett, mert gondoskodott róla, hogy a nevét így továbbra is
viselhesse. A Kecske-hát mellett is rendületlenül vitt minket utunk lefelé,
majd érintettük egy rövid szakaszon a cserkészpark felé vezető műutat, de arról
hamar le is tértünk, és gondoskodtunk róla, hogy a cipőnkről lekopott sár utánpótlást
kapjon. Leérkeztünk a Petneházy-tanya karámjai mellé, és itt egy rövid ideig
lehetett is látni a fölöttünk magasodó Erzsébet kilátót is, körülötte az
alacsonyan szálló felhők szinte körül ölelték a hegyet. Átkeltünk a kövesúton,
majd be is vetettük magunkat újra az erdőbe, és a Fekete-fej megmászása következett.
Ez sem volt egy leányálom az adott körülmények között. Felfelé is elég volt
kaptatni, a lefelé ereszkedésről már nem is beszélve. Jó kis csúszós út volt
ez, kiálló sunyi kis kövekkel, amin hamar meg tudott a cipő iramodni, és akkor
nincs megállás. Nagyon oda kellett figyelni, hogy ne történjen baj, és ez a
tartás a lábat nem is kíméli. Elég fárasztó volt így lejutni, de végül ez is
ment, és a Szépjuhászné úthoz elérve, majd egy darabon követve haladtunk.
Átkelvén rajta a P+ jelzést követtük. Nem sok emberrel találkoztunk azért
útközben. Gondolom sokakat visszavetett a várható idő, vagy épp már reggel
gondolták meg magukat, esetleg később indultak. A lényeg, hogy itt pár emberrel
haladtunk csak együtt időnként. Rövidesen megérkeztünk a Nagykovácsi út mellett
lévő parkolóhoz, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (20,8 km).
Itt
külön vált az útvonalunk, mert több táv is volt, meg még körtúrát is rendeztek,
így figyelni kellett, hogy merre megyünk tovább. A mi utunk a S körséta út
volt. Rövidesen átkeltünk a kisvasút vágányain, és lassacskán ismét emelkedésbe
kezdett utunk. Szinte minden távra jutott egy kis emelkedős rész, így legalább
nem fáztunk az elázott ruhában. Elértünk egy kereszteződéshez, ahonnan a Mária
utat követtük tovább, így haladtunk el a Tótasszony oltár mellett. Ezután utunk
jobbra kanyarodott, és jó kis emelkedő következett. Eljutottunk a S jelzéshez,
majd a kisvasút vágányain ismét átkelve kapaszkodtunk tovább, amíg el nem
értünk a SΔ jelzéshez, amin eljutottunk a Kis-Hárshegyi kilátóhoz, következő
ellenőrző pontunkhoz (22,7 km).
A
kilátó másik oldalán szalagozással jelzett kis ösvények mentén indultunk
lefelé. Így tekeregtünk a hegyoldalban, míg el nem értük a Z jelzést.
Tovább ezen vitt utunk. Egy darabig haladtunk a Budakeszi úton, majd azon
átkelve a hegy oldalában fölfelé kaptatva haladtunk tovább. Szépen emelkedtünk
ismét, mert még erre a szakaszra is jutott egy kis szint a túránkon.
Elhaladtunk a libegő pályája alatt, majd a Tündér szikla következett. Kicsit még haladtunk a Z jelzésen, majd egy
elágazásnál szalagozás következett. Ezen az ösvényen értünk el a Zugligeti
utat, amin túránk hátralévő kis részét kellett megtenni. Ami sarat tudtunk, azt
itt levertük a cipőnkről, de a helyzet így is elég siralmas volt, már ami a
kinézetünket illeti. Rövidesen megérkeztünk az általános iskolához, ahol a
célunk is helyet foglalt, és megkaptuk a járandóságunkat is, oklevél és kitűző
formájában. Volt még zsíroskenyér is, meg hozzá többféle szörpből is lehetett
választani (25,7 km).
Nem
sokat időztünk itt, a buszok negyed óránként jártak, és a vizes ruhától minél
előbb meg akartunk szabadulni. Elpakoltunk, ettünk, aztán irány a buszmegálló.
Innen a Széll Kálmán tér következett, ahol aztán elég szép látványt
nyújthattunk ilyen jó sárosan és elázva a többi ember között. Kis villamosozás
volt még hátra, meg egy megálló vonattal, és jöhetett a jó meleg vizes zuhany.
Talán
első olyan túrám volt, ahol már a rajtnál eldőlt, hogy ázni fogunk, de ennek
ellenére is nekivágtunk a távnak. Kicsit ez le is hangolta az embert, meg sok
helyen nem is figyeltük úgy a tájat, de azért sikerült túl lenni rajta. Nem
volt egy rossz túra, jártunk olyan helyen, ahol eddig még nem, és még egy
élménnyel lettünk gazdagabbak. Az ellátás jó volt, út közben is kaptunk a
pontokon frissítőt, vagy éppen csokit. Kisebb távok is választhatók voltak, de
a rossz időjárás sok embert visszariaszthatott a teljesítéstől, mi végül nem
bántuk meg, hogy nekivágtunk.
Köszönet
a szervezőknek a túra lebonyolításáért és megszervezéséért! Ahol nem jelzett
úton kellett menni, az a rész is jól ki volt szalagozva. Köszönet illeti még a
túratársat is, aki szintén hősiesen végigcsinálta ezt az esős napot, és társaságot
nyújtott az út folyamán!
Sporttársi
üdvözlettel!
Ádám Attila
Budapest,
2014. május 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése