Téli Tihany 20

 2018.02.03.

Korai indulással, és persze ébredéssel kezdődött ez a nap. A túratársakat az állomáson felvéve indultunk neki ennek a korai reggelnek. Az éj sötétje még épp elkezdte átadni magát a nappal világosságának, és a hőmérséklet is hűvös volt. Az éjszakai eső már tovább állt, de az utak még vizesek voltak. Az időjárás jelentés esőt jósolt, de nem is nagyon foglalkoztunk vele, hisz mindannyiunkat inkább már a túrázás utáni vágy hajtott, így már csak azt vártuk, hogy minél hamarabb odaérkezzünk Tihanyba, következő túránk helyszínére.

Nekem már az ötödik Téli Tihany következett, így már tudtam, mire is vállalkozok, és mi várható a nap folyamán. Elég hamar sikerült is leérnünk Tihanyba, ekkor már sokan várakoztak a rajtban, a kocsit is máshova sikerült lerakni, mert már elég sokan parkoltak a környéken. Gyorsan össze is kaptuk magunkat, és indultunk is a sátor felé, ahol túránk rajtja várt minket. Előneveztünk a túrára, így már csak a rajtszámunkat kellett megadni a túra kezdetén. Viszont kicsit várakozni is kellett, mire oda sikerült jutni az asztalokhoz, mert már elég szép sor volt előttünk. Sikerült végül aztán a túrafüzeteinket is megkapni, igaz itt is volt kis fennakadás, de sikerült a dolgok végére járni, aztán még egy túró rudit is kaptunk ellátmány képpen, így aztán indulhattunk is az előttünk álló útnak.

Ismét az újabb útvonal volt számunkra kijelölve, amit már előző évben is sikerült bejárni, így lehetett tudni, hogy mi is vár ránk. A rajt sátort elhagyva az Aranyház utcán indultunk el, majd a Kossuth Lajos utcában folytattuk kis ideig utunk, mert hamarosan a piachoz elérve, és a Z jelzésre rátérve már meg is találtuk első ellenőrző pontunk (0,7 km).

Továbbra is a Z jelzésen vitt felfelé utunk, az Akasztó-domb tetejéig. Folyamatosan emelkedett itt utunk, így hamar sikerült is belemelegedni a túrába, és ha valaki még fázott is az elején, az már ezt az érzést itt maga mögött is hagyta. Lassacskán fel is értünk a domb tetejére, s megcsodálhattuk a megunhatatlan, szép kilátást nyújtó balatoni panorámát. Körbe tekinthettünk az apátság jellegzetes épületétől kezdődően a füredi öblön keresztül a szántódi révig bezárólag. Most elég kietlen volt a táj, a kora februári időben, de a szépsége így is lenyűgözte az arra járókat. Az Akasztó-dombról lefelé is a Z jelzésen vitt utunk, újra átkeltünk a Kossuth Lajos utca folytatását képező Cserhegy úton, és újra emelkedésbe kezdtünk, a Kerek-hegy irányába. Elhaladtunk a jellegzetes antennák mellett, majd lefelé vettük az erdei úton az irányt, hogy megközelítsük az Átjáró barlangot, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (2,4 km).

Itt egy mozgó geoláda is helyett kapott, így azt is sikerült érinteni. A ponton még PEZ cukorkát is kaptunk, ez is már hagyományosnak mondható, ezen a túrán. A Hármas-hegyet megkerülve folytattuk utunk, itt a szikla tetején szép képeket lehetett készíteni a környező tájról, a félsziget belsejéről. Ezután a ZT jelzésen vitt tovább utunk, és haladtunk a Gejzír-mezők felé. Az út most szerencsére annyira nem volt sáros, mint amit már azért sikerült tapasztalni. Az éjszakai hideg sem fagyasztotta meg az utunkat, így annyira csúszós sem volt, tehát viszonylag rendesen sikerült haladnunk előre, a még téli álmát alvó erdőben. Mikor a S jelzést elértük, azon folytattuk tovább utunk, és kezdtünk ereszkedni lefelé, az Újlaki templom mellett elhaladva, aminek már csak a torzója mutatja, hogy valamikor szebb napokat is látott már. Itt elég meredeken vitt le utunk, és kötél is volt kihúzva a környező fákhoz, hogy az aláereszkedésünket segítse. Így értünk le a környező épületekhez, majd a tó partján haladtunk egészen a horgásztanyákig, ahol újra ellenőrző pont keresztezte utunk (5,4 km).

Itt mindenki vérmérsékletétől függően frissítőt vehetett magához, és némi sós rágcsát is. A frissítő elég finom volt, és egy barát öbtögette a poharunkba a nedűt, így már bátrabban vághattunk neki az előttünk álló szakasznak. A horgásztanyák mellett ólálkodó cicusról sem maradtunk le kis pihenőnk alkalmával, majd indultunk is tovább, hogy a Szarkádi-erdő alatt elhaladva, kis bekötő útra találjunk, ami meredeken vitt fel minket újra a S jelzéshez. Ezen az úton haladtunk tovább előre, itt azért az előző napi esőnek köszönhetően néhol jó kis sarat kellett dagasztanunk, és az út szélén haladtunk tovább, mert ez azért viszonylag jobb állapotot mutatott, így nem volt olyan nehézkes az előre jutás. Az erdei iskolához érve kicsit aszfaltot is érhetett a lábunk, de pár lépés után újra bevetettük magunk a fák közé, majd kaptattunk fölfelé a Gurbicza-tetőig. Innen először lefelé vitt minket utunk, ami persze itt is sárosnak bizonyult, majd miután szépen aláereszkedtünk, újra jó kis kaptató következett. Itt az emelkedős szakaszokon pihenés gyanánt szerencsére jó néhány kilátó övezi az utat, így kis fújtatást beiktatva körbe tekinthettünk az elénk táruló panorámán. Leírni nem is nagyon lehet, akik jártak már ott, tudják, hogy milyen felejthetetlen tájban lehet itt gyönyörködni. Mi viszont sokat azért nem időztünk, folytattuk utunkat fölfelé a Csúcs-hegy irányába. Kisvártatva el is értük túránk legmagasabb pontját, és a Nyereg-hegy irányába elkezdtünk lassacskán ereszkedni. A Nyereg-hegyről leérkezve, az Apáti-hegy irányába vitt utunk, azt először alulról kerültük, majd föl is mentünk rá, az itt található kilátónál volt következő ellenőrző pontunk (9,6 km).

A kilátóból sok szép fotó készítése után távoztunk, megtekinthettük a mögöttünk álló részeket, és az előttünk lévő útvonalat is. A túrázók kis hangya sora jól mutatta nekünk, hogy merre is fogunk majd még haladni. Nem is vártunk tovább, elkezdtünk ereszkedni lefelé a S és ZT közös szakaszán. eléggé sáros, a túrázók által már jól felvágott útszakasz következett, amin folyamatosan ereszkedtünk lefelé, így sokszor jól meg kellett nézni, hogy merre is akarjuk venni az irányt, nehogy baj történjen. A hegyről az Apáti templomnál jöttünk le, és itt megint csak egy ellenőrző pontot találtunk (11 km). Előző évben Sajkodon keresztül vitt le ide utunk, valószínű, akkor az útviszonyok miatt volt erre szükség.

Az ellenőrző ponton választható csoki szelettel frissíthettünk magunkon, majd szalagozás mentén jöhetett a következő szakasz. Kis emelkedő után lejtős rész következett, hogy a Külső-tó széléhez érkezzünk. Előző években itt ment mindenki rövidebb utat választva, most viszont egy része be volt szántva a területnek, így mindenki szépen kanyargott az előre kijelölt úton. A Külső-tó környezete is meseszép tájnak bizonyul mindig az évek folyamán, és nagy öröm ilyenkor újra ezeket a részeket megtekinteni. Az erdős részeken erős vadszag is terjeng a levegőben, így látszik, hogy a növényvilág flóráján kívül, az állatvilág faunája is képviselteti magát. Az út szélén a viszonylag lazább talajon sok helyen lehetett is látni túrás nyomokat is, az erdei állatok táplálék keresésére utalva. A hegy másik oldalán birkanyájat is láttunk, látszik, hogy ami az erdei állatoknak is jó volt, az a szelídített haszonállatoknak is jó lehet. A tó mellet az erdőben viszont nekünk nehezebb lett kicsit, mert a régi utat már pár éve elöntötte a víz, így a lejtős részen eléggé sáros volt az út, és megint csak vigyázni kellett, hogy hova is lépünk. A tó másik oldalán, a szőlő ültetvények közé érve viszont nem javult a helyzet. Igaz volt már ezen a részen nagy dagonyához szerencsénk, attól most azért szelídebb volt a helyzet, de azért most is csak sikerült jó néhány helyen dagasztani a sarat. És hogy azért a helyzet ne legyen annyira jó, itt a nyílt részen eléggé csípős, hideg szelet is kaptunk, úgyhogy lehetett küzdeni az elemekkel ezen a szakaszon. A ZΔ mentén vitt itt már utunk, így jutottunk el a Belső-tó széléhez, majd köves útra váltva, azon egyet fordulva már ott is voltunk következő ellenőrző pontunknál, az Apátsági pincénél (14,1 km).

Ha már pince, akkor forralt borral, és pálinkával vártak minket a szervezők, amit mi nem is hagytunk ki, így legalább kis bátorságot is öntöttünk magunkba az előttünk álló útszakasz előtt. Itt is egy régi barát vállalta a csaplári szerepet, vele is sikerült újra pár szót váltani. Kis pihenő után már újra az úton is találtuk magunkat, ami neki is rontott egészségesen a hegy oldalának, hogy minél hamarabb a ZT és ZΔ közös szakaszán találjuk magunkat. Persze ez azért nem ment olyan könnyen, mert jó kis emelkedőt kellett leküzdeni, de azért csak följutottunk, és kezdtük koptatni a Kis-erdő-tető gerincét. Itt a csúcs közelében újra ellenőrző pont következett (14,5 km).

Miután megkaptuk pecsétjeinket, folytattuk is utunk tovább a ZT jelzésen, és leereszkedtünk a hegy oldalán. Itt is szép kilátás nyílik az apátság épületére, valamint a környéken húzódó hegyvonulatra. Itt egy két hegy eléggé sűrű párába burkolózott. Legalábbis először párának tűnt, de kisvártatva ez a pára minket is utolért, és kiderült, hogy nem más, mint hódara, olyan volt az egész, mintha kis hungarocell darabokkal bombáztak volna minket. Így keltünk át az úttesten, ahol reggel jöttünk befelé Tihanyra, és a túloldalt el is kezdtünk kaptatni fölfelé a csipkebokrokkal övezett kis ösvényen. Ez is elég meredek kis szakasz, de jó hangulata volt az egésznek ebben a hóesésben. Folyamatosan kaptattunk fölfelé a hegy oldalában, és nem győztük a környező tájat nézni, mert olyan különleges volt ebben a havazásban. Sok helyet, amit nem rég még jól láttunk, most már ki se lehetett venni. A kilátó is az Apáti-hegy tetején, most már teljes homályba burkolózott és csak a sziluettjét lehetett kivenni a távolban. Így értünk fel a hegy tetejéhez, és a másik oldalon pedig folyamatosan ereszkedtünk lefelé, a Barát lakások irányába. Itt máskor szép kilátás nyílik a tó tükrére, most viszont csak a nagy fehérség övezett minket. Az erdőben kicsit alábbhagyott a havazás intenzitása, mert a fák azért jól felfogták a lehulló csapadékot. Ezen a részen kezdett a hópelyhek állapota meg is változni, és nem kis fagyott golyócskák hullottak a nyakunkba, hanem szép nagy hópihék. Viszont most nem is erre koncentráltunk már, hanem a lejutásra, mert itt eléggé csúszós rész várt minket, és a fákat kerülgetve, jól megfontoltan kellett megválasztani utunk, hogy kikerüljük a még veszélyesebb részeket. Nagy nehezen viszont le is értünk, és most már a Balaton partján caplatva csodálhattuk meg a tájat ebben a jó kis hóesésben. Egy évvel ezelőtt itt a befagyott tavon fotózgattunk, most viszont lehulló csapadék tette ilyen különlegessé ezt a helyet. Nagyon hangulatos volt így az előre haladás. A Napsugár strand mellett elhaladva jutottunk el a hajóállomásig, ahol ismét ellenőrző pont következett (17,4 km).

Itt újra lehetett frissíteni meleg teával, és almával. Mi kis pihenő után neki is indultunk az előttünk álló emelkedős szakasznak. Itt a ZΔ jelzés a Váralja utcán indul felfelé, és mi is ezt követtük. Szakadt a hó, mi pedig fújtattunk ezen a szerpentines emelkedőn. Kedvünket, ha szegte is a túra vége felé ez a fölfelé törtetés, a látvány és a hangulat viszont kárpótolt mindenért. A házak mellett álló behavazott örökzöldek amolyan kis karácsonyi hangulatot is kölcsönöztek ennek a résznek. Jó pár forduló után viszont kijutottunk a Visszhang utcához, és megcsodálhattuk innen is az apátság épületét, ilyen körülmények között úgysem volt még alkalmam nekem se látni. Innen már csak egy kis emelkedő volt hátra, és a Kálvária-domb tetején utolsó ellenőrző pontunk is eljött (18,4 km).

A Kálváriától leereszkedtünk a stációk mellett. Itt már tiszta fehér volt minden, a hirtelen nagy mennyiségben lehullott csapadéknak köszönhetően. Mikor a rádióban bemondták, a csapadék valószínűségét, nem is sejtettük, hogy majd havazás formájában lesz hozzá szerencsénk. A domb aljától már a szalagozást kellett csak követnünk. Kijutottunk az apátság mellé, azt ismét sikerült lefotózni, így hóesésben még amúgy sem volt meg. Majd a környező utcákon egyre lejjebb ereszkedve már túránk célja is előttünk volt, és a rendezvény sátorba sikerült is rendben beérkezni (19,7 km).

Itt már nem volt akkora tumultus, mint a reggeli órákban, mert a túrázók már jól eloszlottak. Mi is sorba álltunk, és megkaptuk okleveleinket, valamint lehetett választani, hogy valaki kitűzőt, avagy hűtőmágnest szeretne emlékbe. Lehetett még Turista magazint is elhozni, mert még abból is volt bőven.

Aztán már csak a vendéglátás része volt hátra a dolognak. Az az iskola épületében volt. Itt kis sorban állás következett még, de korántsem volt akkora a tumultus, mint az előző években. Aztán sikerült is a virsliket megkapni, valamint teát is kaptunk mellé. Viszont leülni már nem is nagyon volt hova. Most, hogy a szervezők külön sátrat biztosítottak a túra leszervezésének, így az iskola épülete teljesen felszabadult, de helyet így sem lehetett találni. Persze sokan, akik már végeztek az evéssel, úgy gondolták, hogy teadélutánt rendeznek maguknak, és nagy traccsparty közepette itt vitatták meg a napi dolgokat, ezzel viszont a később érkezetteknek már nem volt helye, hol elfogyasztani az ennivalót. Így nekünk sem volt más választás, mint ahogy még sokaknak, akik akkor érkeztek, és vagy állva ettek, vagy gondolom visszasétáltak a hideg kocsihoz falatozni. Persze addig az asztalnál ülők mit sem törődtek velük, ők jól érezték ott magukat, pedig evésről addig már szó sem volt náluk. Na de hát mindegy, ilyenek az emberek, még ha túráznak és szeretik a természetet, nagy csodát akkor sem kell tőlük várni.

Mi is végeztünk lassan az evéssel, és összekaptuk cuccainkat, aztán mentünk is a kocsihoz. Itt a vizes, sáros cipőktől sikerült is megszabadulni, aztán indultunk is hazafelé, a jól megérdemelt pihenés irányába.

Szokásosan jó túrán voltunk túl. A Téli Tihany legalább hű is maradt a nevéhez, így telet is kaptunk, nem csak Tihanyt, ami plusz még egy élmény volt mindannyiunknak. Jól éreztük magunkat az egész túra folyamán, jó hangulatban telt el az egész nap. Régi ismerőssel is sikerült összetalálkozni. A rövidebb távok megint csak csábították azokat is, akik a gyerekekkel együtt akartak volna kimozdulni, viszont egy húszast nem vállaltak volna be.

Köszönet a rendezőknek a túra lebonyolításáért és a sok ellátmányért, amivel túra közben is megörvendeztettek minket! Köszönet a túratársaknak is az egész napi teljesítményért, és a sok vidám, önfeledett percért!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Íródott Tárnokon, az Úr 2018. évében, Böjtelő (Jégbontó) havának, 5. napján.

Budai Sarazó 23

2017.11.19

Eltelt a nyár, és most lett egy szabad szombat, amikor kis csapatunk újra össze tudott jönni egy kis év végi túrára. Történ év közben sok minden, és a szabad időnk is véges volt, így ez is egy túrákban szegény évre sikeredett, így örültünk, hogy újra találkozhattunk régi ismerőseinkkel.

Kocsival közelítettük meg reggel Szépjuhászné vasútállomást, ahol túránk bázisa is volt egyben. Itt beneveztünk gyorsan. Mivel a túra kezdetén értünk ide, nagy sorra nem kellett számítanunk, és indulhattunk is vándorutunkra. Kis csapatunk hat fővel képviseltette magát, aztán út közben bővültünk még egy fővel.

Borongós reggel várt ránk, az utak még vizesek voltak, és az erdő is még csak most kezdett ébredezni, de a túrázók hamar betöltötték a téli álomban szendergő tájat. Mi a P sávon indulnunk az állomás épületétől balra, és fölfelé a hegyre. Az útátjárón átkelve, rövidesen újra egy elágazáshoz keveredtünk, itt újra balra kellett fordulni, és a Nagy-Hárs-hegy oldalában elkezdtük a fölfelé haladást. Néhol elég meredek útvonalon visz az út, így hamar bele is lehet melegedni a túrába. Előző napokban eléggé csapadékos volt az idő, így lehetett rá számítani, hogy a túra hű lesz a nevéhez, és néhány helyen majd nehéz dolgunk lesz, de szerencsére ilyen problémával nem kellett küzdenünk, mert annyira nem volt vészes a talaj utunk későbbi szakaszain sem. Reggel mi is borongós időben érkeztünk, és a nap még mindig nem mutatta meg magát, de szerencsére az eső sem esett. A hegy másik oldalához elérve, egy kereszteződésnél lefelé vettük irányunk, és elkezdtük az ereszkedést, a néhol köves, és keskeny nyomvonallal vezető úton. A Szépjuhászné úthoz megérkezvén, azon átkeltünk, majd a másik oldalon továbbra is a P jelzésen elkezdtünk fölfelé kaptatni a Fekete-fej csúcsáig. Ez is jó kis emelkedővel tűzdelt szakasz, teljesen a csúcsig. Aztán persze ott sem javul a helyzet, mert lefelé ugyan olyan izgalmas a haladás, mint fölfele. Itt az erdőből kiérve, a lovarda sarkánál volt első ellenőrző pontunk, ahol egy kódot kellett felírni a túrafüzet megfelelő helyére (3,1 km).

Tovább indultunk az úton, még ugyan úgy a P jelzés mentén. Ez egy hosszabb szakasz volt, folyamatosan fölfelé haladva. Erdei utakon vitt most az utunk, és sok élményt lehetett itt megosztani a többiekkel, mivel idő volt bőven, és a jelzést is csak itt-ott kellett figyelni, mert egyértelmű volt, hogy merre is tovább. Először a Kecske-hát mellett haladtunk el, majd egy kereszteződésnél a kisebb távon indulók elkanyarodtak, de mi továbbra is a P sávon haladtunk előre. Következett a Vörös-Pocsolya-hát is, aztán a névadó természeti képződménnyel is találkoztunk, a Vörös pocsolyával. Így haladtunk előre, majd kis idő után már lefelé vitt az utunk, így lassan kezdtük az ereszkedést Nagykovácsi széléhez, majd a településre beérve, azon áthaladva a másik oldalon kezdtük a kaptatónkat a Zsíros-hegy felé, immár a Z jelzésen haladva. A település felső részéhez érve a Fenyveskerthez címzett helyi vendéglátó helyiségben egy kis lélekmelegítőt is sikerült beszerezni, mert azért az idő elég hűvös volt. Kis pihenőnk után már indultunk is tovább, és kisvártatva már következő ellenőrző pontunkat is elértük, a Muflon-itatónál (12 km).

Az frissítő pontot elhagyva immár a K jelzésen haladtunk tovább. Nagykovácsi szélén vezetett el folyamatosan utunk.  Miután elhagytuk a települést is, kacskaringós utunk tovább a Remete-hegy felé vezetett. Ezt a részt is már jól ismertük, szép panorámájáról, és annál is nehezebb terepéről. Jöttünk itt már fölfelé is, de a lefelé ereszkedés még nehezebb. A csúszós kavicsos, sziklás úton lefelé ereszkedve, az ember mindig csak egy jóképű lábtörést tud vizualizálni maga elé. Sok nézelődésre itt nem is volt idő, mert csak az útra koncentrált az ember. Viszont lassacskán csak sikerült leérnünk a Remete-szurdokba. Következő ellenőrző pontunkat is itt találtuk meg (17,2 km).

Felirat hozzáadása

Utunkat a K jelzésen folytattuk, így értünk be Máriaremetére, ahol újra aszfaltozott úton koptattuk a kilométereket, és a sarat is a cipőink talpáról. Ez elég hosszú idő volt, amíg a lakott részen keresztül jutottunk. A K jelzést is elhagytuk, majd a S kör következett, így közelítettük meg a Nagykovácsi utat. A forgalmas részen átkellve egy nagy csomóponthoz értünk, ahol több jelzés is összefut, itt mi a P+ jelzést választottuk. Itt viszonylag sík részen, de már szemerkélő esőben haladtunk a kövesút melletti turistaúton. Lassacskán elértük újra a P jelzést, csak most a másik irányba, fölfelé kezdtük meg a kaptatót a Nagy-Hárs-hegy irányába, a kövekkel jól megrakott úton. Most már azért jobban kellett figyelni, mert a sziklák így az eső hatására jóval csúszósabbak voltak, és nem akartuk magunkat a túránk vége felé összetörni. A P sávon így megkerültük visszafelé is a hegyet, majd a másik oldalon megkezdtük ereszkedésünket a vasútállomás felé. Kisvártatva meg is érkeztünk a célba is, és megkaptuk emléklapunkat és kitűzőinket is (23,2 km).

Miután végeztünk az emléktárgyaink átvételével, jöhetett az evés-ivás. Rendezőink elég választékos feltétekkel kenték meg a kenyeret, így a szokásos zsíros kenyér helyett, most volt nutellás, vajkrémes, kenőmájasos, szóval mindenki vehetett szájíze szerint. Útközben is volt ellátás az ellenőrző pontokon, így ki voltunk szolgálva rendesen. Jól sikerült kis túra volt, régi ismerőseinkkel is jó volt újra találkozni, és a végefelé szitáló eső se vette el a kedvünk. Rövidebb távon is lehetett indulni, így aki a 23 kilométert soknak tartotta, kisebb távon is megméretetthette magát. De tulajdon képen a nehezebb részeket az is tartalmazta, a hosszabb inkább tényleg csak a kilométereket gyarapította.

Köszönet a rendezőknek a szervezésért és a túra lebonyolításáért, jól éreztük magunkat. Köszönet a túratársaknak is a vidám percekért és a jó társaságért!

Kicsit megkésve vetettem „papírra” soraimat is, de a december kicsit sűrű volt számomra is, így most sikerült időt szakítanom ehhez a hálás feladathoz.

Minden túratársnak és olvasómnak Boldog Új Évet, és kilométerekben gazdag, valamint balesetmentes túrákat kívánok!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Íródott: Tárnokon, az Úr 2018. évének Boldogasszony, (Fergeteg) havának második napján.

Téli Tihany 20

2017.02.04

Már nagyon rég sikerült egy kis túrázást beiktatni, így most összejött az elhatározás, és újra célba vehettük a Balatont, és annak egyik ékkövét, Tihanyt. Az évek folyamán megszerettük ezt a túrát, a nagy víz imádata amúgy is sokat számított, hogy ebben a tájegységben próbáljuk ki magunkat, és még sosem csalódtunk itt, így nem is volt kérdés, hogy idén is el kell ide jutnunk.

Reggeli korán kelés után vágtuk be magunkat a kocsiba, és már robogtunk is, hogy a rajt nyitására odaérjünk, mert az időt nem akartuk húzni. Sokan még nem voltak ekkor a környéken, de már látszott a mozgolódás. Érkeztek folyamatosan az emberek, és telt meg lassacskán a parkoló.

Most a szokásostól eltérően a rendezők egy sátrat állítottak fel, a tumultus elkerülése végett, és volt online nevezés is. Így elvileg még gyorsabbnak kellett volna lennie a folyamatnak, de persze voltak azért fennakadások is. Azért sokat nem álltunk a sorban, így már meg is kaphattuk füzeteinket, és neki is vághattunk a félsziget bejárásának.

Hárman trappoltunk végig a túrán, de harmadik társunk inkább csak kirándulni, és fotózni jött, így ő nem is nevezett be. A reggeli hűvös idő már azért nem olyan volt, mint egy-két héttel korábban, így mi se annyira vastag ruhákba öltöztünk, persze ez az enyhébb idő azért azt is sejtette, hogy ahol a fagy engedett, ott azért meggyűlik majd a bajunk a sárral. A rendezők felhívták figyelmünk is, hogy néhány helyen majd terelésre számítsunk.

Az előző évben bevezetett új vonalon kellett egyébként haladni. Nekem akkor is tetszett, és most sem csalódtam benne, igazából minden helyre eljut itt is a túrázó, talán csak a révet nem ejtjük útba, de ott igazán annyira nem is lett volna semmi izgalmas, turistaút sem vezet arra. A rajtból elindulva így a piac felé vettük utunk, az út egyből emelkedett, így lehetett melegíteni az izmainkat. A Z jelzést elérve azon haladtunk tovább. Az akasztó domb oldalában baktattunk ekkor, balra szép kilátás nyílt a füredi öbölre, és a párába burkolódzó északi partra. Mivel az első pont a domb tetején volt, így azt hamar el is értük (0,7 km).

Továbbra is a Z jelzést követtük, így kezdtünk ereszkedni a domb nyugati oldalán lefelé. A reggel felvett ruhadarabokból itt már sikerült megszabadulni pár dologtól, mert a felfelé kaptató elég jól bemelegített minket. A napsütéses idő is lassan kezdett majd kialakulni, a felhőzet szép lassan elkezdett felszakadozni. Persze az útviszonyok itt már megmutatták, hogy mire is számíthatunk. Jó kis felvágott saras rész volt ez lefelé, alatta fagyott talajjal, így aztán minden adott volt, hogy szánkó és sífelszerelés nélkül is nagyokat csúszhasson az ember. Ez később gondolom csak még rosszabb lett, mivel az elején indultunk, így valószínű, hogy csak romlott a helyzet. Egyik ismerőssel találkoztunk is a rajtban, ő a szervezők táborát boldogította, és mondta, hogy előző nap bejárta, így sok jóra ne is számítsunk a nap folyamán, mert hol sár, hol jég nehezíti meg majd az előre haladásunk. A dombról leérve átkeltünk a Cserhegy úton -ami a révhez vezet-, és a másik oldalon elkezdtünk fölfelé kapaszkodni a Kerek-hegy oldalában. Itt az aszfaltos rész eddig is jeges volt az évek folyamán, most sem volt jobb a helyzet. Itt talán nem volt ónos eső, mint az az előző napokban előfordult az ország területén, de enélkül is szépen le volt fagyva az út, gondolom az olvadt hó lehetett így lejegesedve. Az aszfaltos részről beértünk az erdőbe, és a turistaút sem festett jobban. Folyamatosan figyelve kellett haladni, mert pórul is járhatott az aki nem a jó kis jeges ösvényt figyelte. Fönt érintettük az antennákat, majd a másik oldalon lefelé vettük az irányt. Egy elágazásnál a Z+ jelzésre váltottunk, ami el is vezetett minket az Átjáró barlanghoz, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (2,4 km).

Itt szép kis kanyarokat leírva lehetett tovább menni. A jelzések is szépen összefutnak ezen a részen, mi is a S+ és ZT közös szakaszán haladtunk tovább. A környező sziklákról – Hármas hegy-, szép kilátás nyílik a félszigetre. Itt az út nem volt annyira csúszós, de azért oda kellett figyelni így is. Főleg az alsóbb részeken, mert a sár ott már jó nagy méreteket öltött. A kitaposott ösvény szélén kellett menni, mert a dagonyába semmi értelme nem volt trappolni. Ahogy itt az erdőben haladtam – többiek hátra maradtak fotózni és nézelődni-, a Cser-hegy oldalában lefelé, egyszer csak nagy csörtetésre lettem figyelmes. Oldalra néztem, és egy nagy testű állatot pillantottam meg a fák között egy pillanatra. Gondoltam, hogy egy lovas lehet, mert azért túrákon szoktunk ilyet látni. Aztán kiderült, hogy nem ló, hanem egy kisebb szarvas csorda volt. Rontottak lefelé a hegy oldalában, nem is olyan messze előttünk keresztezték az utunkat. Biztos a túrázók zavarták meg a mindennapjaikat, aztán most ijedtükben vágtattak át az erdőn. Lenyűgöző volt a látvány, hogy azok a nagy testű állatok így rohannak át mindenen keresztül, még szerencse, hogy akkor épp nem volt senki az útjukban. Én is csak földbe gyökerezett lábakkal figyeltem őket, ahogy tovarohantak a fák között. Nem sokkal ez után egy elágazás következett, innen már a ZT jelzésen kellett tovább menni, majd lehetett szépen ereszkedni lefelé, hogy elérjük a Z jelzést. Persze az erdőben azért voltak érdekes szakaszok, mert volt, ahol az úton megolvadt a hó, majd szépen vissza is fagyott. Később ami csapadék volt, az meg nem tudott elfolyni, így a jeges, vizes úton kellett haladni. Persze az út szélén jobb volt a haladás, itt csak a fákat kellett legfeljebb kerülgetni. Lejjebb haladva, már lehetett látni a Balatont, persze amikor volt idő nézelődni, mert az út eléggé sáros volt. Ez a napsütéses oldala volt a hegynek, így a fagy is rég eresztett már, ezért aztán nem volt egyszerű a haladás. A Z jelzést elérve még tovább ereszkedtünk, érintettük az Újlaki templomot, aminek már csak a romjai vannak meg. Innen már nem kellett sokat ereszkedni és le is értünk a nyaralókhoz, majd az útra rákanyarodva a tó partján a horgásztanyák felé vettük az irányt. Itt már szépen sütött a nap, így is érkeztünk meg következő ellenőrző pontunkhoz, ahol meleg teával és pogácsával vártak minket a rendezők (5,4 km).

Sokat azért itt sem időztünk, és az úton mentünk is tovább. Rövidesen viszont elkezdtünk újra felfelé menni a hegy oldalában, hogy újra a ZT jelzést elérjük, ami egyben a Lóczy Lajos gejzírösvény. Itt is volt azért sáros rész, de talán mivel többet sütött már a nap korábban, így azért kicsit szikkadtabb is volt a talaj. Persze most a jó kis emelkedő fárasztotta az erre járó túrázókat. Később a befektetett fáradtság is meghozta a gyümölcsét, mert nagyon szép kilátásunk nyílt a Balaton nyugati részére, mostanság amúgy sem sok lehetőség van a fagyott Balatont megcsodálni, így ez is fokozta az élmény nagyságát. Ez egy elég hosszú út volt, érintettük a Gurbicza-tetőt, majd a másik oldalon haladtunk is tovább a Csúcs-hegy irányába. Nagyon szép napsütéses idő volt, és mint már említettem, a körben elterülő panoráma is mesésen szép körítés volt a túrázáshoz. A Csúcs-hegyet érintve, itt most nem volt ellenőrző pont, így haladhattunk is tovább. Emlékszem, hogy azért itt voltak meredek részek néhány éve, amikor jól le volt fagyva, és kötél segítségével kellett alá ereszkedni, most szerencsére ilyen problémák nem adódtak, elég volt az is ami amúgy is volt. A csúcsot megkerülve a másik oldalon ereszkedtünk tovább a Nyereg-hegy irányába. Innen már Aszófő felé volt nagyon szép kilátásunk. A Nyereg-hegyen gerincén tovább haladva jutottunk el az Apáti-hegyhez. Itt volt következő ellenőrző pontunk is (9,6 km).

Megkaptuk pecsétjeinket, de aztán nem indultunk tovább, hanem a felújított kilátót tekintettük meg. Amúgy is elég sokan választották ezt az opciót. Ennyi kis kitérő belefér, amúgy is nagyon szép kilátás nyílt a félszigetre. Jól lehetett látni a túránk rajtját is, ahol már nagyon sok kocsi ácsorgott, folyamatosan érkeztek utánunk is az emberek. A várható rosszabb útviszonyok, azért annyi embert nem ijesztettek el, hogy részt vegyenek ezen a jó kis túrán. Miután jól kibámészkodtuk magunkat, nekiindultunk mi is, hogy fogyjanak azok a kilométerek, mert azért még volt mit bejárni. Nem a megszokott útvonalon kellett most lejutni a hegyről, hanem a SΔ jelzést követve Sajkodon keresztül jutottunk le, majd szalagozást követve értünk el a főút mellé, ahol ismét egy ellenőrző pont várt minket pecséttel, és csokival (11 km).

Ez után haladtunk el az Apáti templom mellett, majd kis emelkedő után jutottunk el a Külső tó széléhez. Itt még viszonylag rendesen lehetett haladni, majd aztán ahol az erdőt is elértük következhetett a dagonyázás. Pár éve még lent ment az út a tó partján, de nemrégiben megemelkedett a vízszint, így az erdőben a fák között vezet manapság már az ösvény, itt meg a jó kis sáros, csúszós hegyoldalban kell kapaszkodni. Aztán a sáros rész később csak még rosszabb lett. A szőlős között vezető út nagyon rossz volt. Mindenki csak azon volt, hogy minél hamarabb túljusson ezen a részen. A sarat felesleges is volt leverni a cipőről, mert a következő lépésnél kétszer annyit vett fel az ember. Nagy küzdelmek árán így jutottunk tovább. Végül nehezen el is jutottunk az Apátsági pincéhez, ahol következő ellenőrző pontunk is volt, itt volt forralt bor, tea, és még pálinkát is kaphatott, aki szeretett volna (14,1 km).

Nem sokat időztünk végül itt sem. A szőlők között elkezdtük megmászni a hegyet. A ZΔ jelzést elérve aztán az vezetett minket fölfelé a Kis-erdő tetőre. A kilátást gondolom már említenem sem kell, hogy milyen volt. Kis szusszanásnyi időkre megállva lehetett nézelődni. A csúcson átbukva a másik oldalon ereszkedve ismét csak ellenőrző pont következett (14,5 km).

A pontot elhagyva még tovább ereszkedtünk. Kis pihenőhelyek is ki vannak alakítva itt a hegy lábánál, volt is, aki ki is használta az alkalmat egy kis frissítésre. A Kossuth Lajos utat is elértük, majd a másik oldalán folytattuk tovább utunk, itt újra fölfelé kellett kaptatni az Óvár-hegy oldalában a ZT jelzésen. Szerencsére itt az út már nem volt olyan sáros, így ez nem akadályozott legalább minket az előre haladásban. Amikor persze elértük fönt a házakat, és a tetőt, kezdődhetett az ereszkedés lefelé. Itt aztán voltak gondok. Eleve le kellett térni az útról, és szalagozást kellett követni. Gondolom a barátlakások felé sár lehetett, de ez sem volt semmi, ami most ránk várt. Itt aztán belassult mindenki. Össze-vissza kellett csapást keresnünk lefelé, mert ami ösvényt itt is kijártak, azon rettenet nagy sár volt, vagy épp még elég meredek is, így nagyon óvatosan kellett megválasztani, azt is, hogy hova lépünk. Jó hűvös volt itt a hegy árnyékos oldalában, és furcsa is, hogy ennyire meg tudott ereszteni a föld. Szóval keserves volt így a továbbjutás, de egyszer ennek is csak vége szakadt, és sikerült lejutni az úthoz, a Balaton mellé. Itt aztán mindenki verte a cipőjéről, ami ráragadt, akinek nem volt szerencséje, az a ruhájáról is. Jó volt egy kicsit itt fújtatni, aztán kicsit ruházkodni is kellett, mert a Nap is közben elbújt a felhők közé, így kicsit hűvösebb is lett az idő. Miután végeztünk, folytattuk az utunk. Rövidesen elértük azt a pontot, ahol a jelzésen amúgy is leértünk volna, így már ismét jelzett úton mentünk tovább. Innen már amúgy sem volt messze a kikötő, ahol következő ellenőrző pontunkat is megtaláltuk (17,4).

Kaptunk forró teát, meg sósat is, és amíg ezeket elfogyasztottuk legalább gyönyörködhettünk kicsit a megunhatatlan balatoni kilátásban. Kis pihenőnk után a ZΔ jelzés felé vettük az irányt, és az utcákon kanyarogva így jutottunk egyre feljebb. A Visszhang utcánál értük el az Echot, innen már nem volt olyan emelkedő, így kicsit szelídebb terepviszonyok között értünk el utolsó ellenőrző pontunkhoz, a Kálvária domb tetején (18,4 km).

A domb oldalában, a stációkat bemutató domborművek mentén ereszkedtünk aztán tovább, és követtük a szalagozást. Eljutottunk természetesen az Apátsághoz is, ami jóformán a félsziget jelképe, és ha már itt jár az ember, ezt a részt sosem szabad kihagyni, és természetesen a panoráma is mesésen szép, bármelyik évszakban is vetődjön erre az ember. Aztán már csak a S+ jelzést kellett csak követnünk lefelé, és így közeledtünk egyre jobban a felállított sátor felé, ami most már a célt jelentette számunkra (19,8 km).

Megkaptuk emléklapjainkat és kitűzőinket, amik most nem a már megszokott típusúak voltak. Aztán az általános iskola felé vettük az irányt, mert az elmaradhatatlan mákos tészta még várt minket. Ennyiből jó volt, hogy a két helyszín külön volt bontva, mert az évek folyamán ami ott várt minket azt már nem kívánta az ember. Hamar sorra is kerültünk, nem kellett sokat ácsorogni sem. Bent sem sokan voltak, szépen haladtak mindenütt az emberek. Annyian most nem is indultak a túrán. Olyan sok idős embert sem láttunk, mint az elmúlt években, gondolom azért ezzel a sárral nem akartak annyian megküzdeni, mert azért várható volt valami ilyesmi az elmúlt időszak csapadékos időjárása után.

Miután itt is végeztünk, összekaptuk magunk, és egy cipőcsere után indultunk is haza. Persze előtte még a révhez lementünk, megnézni a befagyott vizet, és a félsziget keleti oldalán a szabad strandnál még egy kicsit a jégre is rámentünk csúszkálni egyet. Aztán már csak a hazaút, és a jól megérdemelt pihenés várt minket.

Szokásosan jó túra volt ez, persze lehet, hogy a Balaton iránti elfogultság is mondatja ezt velem. Természetesen sárra, meg hóval, faggyal más túrán is találkoztunk már. Az időjárás változatossága egy teljesítmény túrára mindig befolyással van, de ha jövőre is ilyen lenne az idő, és a körülmények, mi akkor is el fogunk jönni, ha tehetjük. A szervezők is szokásosan kitettek magukért, majdnem minden ponton kaptunk valamit, a színes túrafüzet is jól ábrázolta az útvonalat, szalagok is jól vezettek minket, ahol épp nem a jelzett úton kellett menni, és a kitűző is nagyon szépre sikeredett. Több táv közül lehetett ismét választani, ezzel a húszassal tényleg mindent meg lehet tekinteni, amit érdemes a félszigeten. Sokan jöttek ismét gyerekekkel a rövidebb távokra is, egy jó kis családi kirándulást is lehetett így belőle keríteni.

Köszönet a szervezőknek az ismételt jó és már szokásosnak mondható túráért. Jók voltak a változtatások az előző évekhez képest, így azért néhány felesleges bosszúságtól meg is kíméltek minket.

Köszönet a túratársaknak is az egész napos jó hangulatért és a vidám percekért!

Íródott Tárnokon, az Úr 2017. évében, Böjt elő havának 10. napján

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Gerecse 50

2016. április 16.

Már öt alkalommal sikerült a Gerecse 50-et teljesítenem, és most is elhatároztuk, hogy nekivágunk ennek a népszerű túrának. Reggel korai indulással közelítettük meg Tatabányát, hogy időben neki tudjunk indulni.

A startban hamar végeztünk a nevezéssel, még a nagyobb tömeget sikerült  így elkerülni A nevezés most eleve egy nagyobb helyre lett áttéve, legalábbis nekem új volt ez a megszokottól, de látszott, hogy a szervezők készültek, így talán később is gördülékenyebben ment ez a ceremónia, és viszonylag kevesebb sorban állással is neki lehetett vágni a túrának. Mi most hárman jöttünk össze a kis csapatunkból, így vágtunk neki ennek a napnak.

 Az ötvenes távot teljesítőknek a fehér körrel jelzett utat kellett csak követni, így egyéb turista jelzéseket nem kellett figyelni. Mi is így indultunk neki, és ezen a túrán már megszokottan, nagyobb csoportokban, sorokban rendeződve araszoltak a túrázók előre. Az idő kicsit csípős volt, reggel, de jó időt jósoltak a meteorológusok, így most nem kellett tartani csapadékos időjárástól, mert azért az évek folyamán nekem is volt párszor részem, itt egy jó kis bőrigázásban. Tatabányáról a megszokott út vezetett minket, majd az autópálya alatt áthaladva kicsit változott az útvonal, az eddig megszokottakhoz, és az első ellenőrző pontot, János forrást másik oldalról kerülve értük el (3,6 km).

Gyors pecsét után indultunk is tovább. A nap itt már kezdett egyre magasabbra hágni, és kezdte áldásos tevékenységét. A kezdeti hűvös időt itt már azért felváltotta a meleg, és idáig már mi is jól bemelegedtünk, az izommunkának köszönhetően, így hamar túltettük magunkat a reggeli hűvös időjáráson. A réteges öltözködés ezen a túrán amúgy is ajánlott, hisz szinte egész napos elfoglaltság, és a reggeli hűvös idő ilyenkor már hamar elmúlik, és ha később sem lehet esőre, vagy borult időre számítani, akkor a túrázó annyira úgysem fog fázni, hogy nagyon fel kelljen öltözni. Mi is még jobban fűtésre kapcsoltunk, és bevetettük magunkat a Farkas-völgybe, és egyre jobban kezdtünk emelkedni a szerpentines útszakaszon fölfelé. Nagyjából mindig ezen a részen jártam eddig, amikor a Nap kezd fölemelkedni, és szemet kápráztató fényjátékkal tör egyre magasabbra a mesés látnivalóval kecsegtető hegyoldal tetején. A fák ágai közt átkandikáló fénysugarak mindig bámulatba tudnak ejteni. Persze aztán az emelkedős szakasz sokszor el is vette a figyelmem, mert az előre haladásra koncentráltam. Az edzettség hiánya, és a sok kihagyás megtette a hatását, és éreztem, hogy itt most jobban ki kell majd tartani a későbbiekben is, mert már ez a rész is kicsit nehezen ment fölfelé, pedig aztán annyira nem vészes az emelkedés. Később mikor már kiértünk a völgyből, kicsit azért lehetett fújni előre haladás közben, és az Öreg - Kovács hegy oldalában haladva szép kilátás nyílt a tatai rész felé, ahol persze a fák közül ki lehetett kandikálni. Így jutottunk el a következő ellenőrző ponthoz (11,1 km).

Innen kis emelkedős szakasszal folytatódott utunk, ahogy megkerültük az Öreg - Kovács hegyet. Majd ereszkedésbe is kezdtünk, és egyre jobban haladtunk ki a fák közül, így értük el a közutat. Túránk ezután aszfaltozott úton folytatódott, és szántóföldek, mentén közelítettük meg Tardost. A településre beérve mindenütt lehetett látni, hogy a tavaszi munkák folynak, az emberek szinte már fel se figyeltek a túrázók nagy vonulására, hiszen már megszokhatták, hogy így áprilisban mindig jó páran rászánják magukat, hogy teljesítik ezt a túrát. Egy kis kocsmánál jobbra fordult utunk, persze néhányan lecövekeltek itt, egy kis frissítőt beszerezni. Az úton mikor befordultunk már lehetett látni Tardos jellegzetes templomát, ami mellett szépen el is haladtunk, és itt már lehetett is látni következő ellenőrző pontunk is, aminél most szép kis sor alakult már ki a pecsétekre várva. Viszonylag rövid sorban állás után sikerült nekünk is beszerezni a pecsétet, és így teljesítettük a harmadik ellenőrző pontot (16,3 km).

Itt már szépen sütött a nap, és lehetett ledobni a ruházatból. Amúgy is jó kis emelkedős szakasz várt ránk ez után a kicsit lazább rész után, hisz sokat ereszkedtünk lefelé, amíg a faluba beértünk. Tardost szép lassan kezdtük magunk mögött hagyni, eleinte itt is aszfalt úton, majd kiérve poros út következett, és mikor elment egy-egy autó is mellettünk, akik még a közeli házakhoz tartottak, jól fel is verték ezt a száraz port, így lehetett is nyelni rendesen. De ez a rész sem tartott sokáig, hisz egyre jobban közelítettük meg az erdőt, és utunkon így vetettük be magunkat a fák közé. Jól is esett az árnyékos részre beérni, hisz a szikrázó napsütést így enyhítették a fényt felfogó levelek, és nem kellett már hunyorognunk sem, ha látni akartunk valamit. Így érkeztünk meg a Gerecséhez, túránk névadójához. Az utunk egyre csak feljebb vitt, ahogy oldalról folyamatosan kerültük meg a hegyet. A fák között itt is szép kilátás nyílt a környező tájra. Ahogy egyre feljebb keveredünk, már lehetett is érezni az ehhez a túrához hozzátartozó hagymás illatot, amit ezen a részen burjánzó medvehagymának lehetett köszönni. Eleinte csak egy-egy tövet lehetett látni a növényből, kisvártatva viszont már beterítette a talajt. Nagyjából itt értük el ennek az útszakasznak a tetejét, és indultunk meg lassan lefelé, majd rövidesen a Kis – Gerecse oldalában jó sziklás, de annál szebb kis útvonalon ereszkedtünk egyre lejjebb. Bizony volt, amikor itt jó sáros részek is nehezítették az előre haladásunkat, most viszont ezzel nem kellett bajlódni, hisz a jó időjárásban könnyebben haladtunk lefelé. Fák közé vezetett utunk, amin viszont már nem kellett sokat megtenni, amikor kiértünk egy tisztás rétre, ahol ellenőrző pontunk volt található (22,7 km).

Akinek fogytán volt a vize, itt lajtos kocsiból tudta pótolni. Szép kis sor állt a jármű körül is. Amúgy is nagyobb tumultus szokott ezen a részen lenni, hisz sokan választják ezt a helyet pihenőül, az eddigi megpróbáltatások után. Poros kis úton folytattuk mi is tovább túránk. Rövidesen egy nagyobb irtáshoz értünk, ami mellett elkerülve kezdett utunk ismét emelkedni. Furcsa volt látni ezen a részen is, hogy évek folyamán hogyan újul meg az erdő. Hisz itt is elhaladtam már párszor, és emlékeztem, hogy ez az rész hogyan is nézett ki előtte. Viszont nem volt minden ilyen vidám, hisz a közelben egy erdészeti gép is dolgozott, és munkája végeztével most másik helyre tartott és jól fel is verte az útról a port, sokunk bosszúságára. A melegben amúgy is csak felfelé haladtunk, itt nem nagyon voltak árnyékot nyújtó fák, így kicsit ez is jobban megviselt, mint szokott. Viszont ez az emelkedős rész sem sokáig tartott, hisz a Kis – Gerecsét megkerülve már a másik oldalon folyamos ereszkedésbe kezdtünk. A fák között egyre csak lejjebb vitt utunk, így gyűjtöttük szépen a kilométereket. Lassacskán viszont meg is érkeztünk ezáltal következő ellenőrző pontunkhoz is, Héregre (27,4 km).

Itt a temető melletti réten kaptuk meg pecsétjeinket, és kis pihenőt be is iktattunk, mert azért tudtuk, hogy mi vár majd ránk a következő időszakban. A Nap szépen sütött, így jó volt kifeküdni a zöld fűre. Fogyóban lévő vízkészletünket is itt egészítettük ki, majd egy kis szerelvény igazítás után neki is vágtunk a következő szakasznak. Egy röpke emelkedős szakasz következett, majd viszonylag sík terepre váltottunk, így közelítettük meg a Bánya hegyet. Ez a rész aztán jó kis embert próbáló szokott lenni, és most sem kellett benne csalódni. Jó volt, hogy nem volt sár, az út így nem volt csúszós, ez legalább nem nehezítette az amúgy is nehéz előre haladást. Először egy kisebb emelkedős szakasz tette próbára az embert, majd nem messze tőle egy jóval meredekebb emelkedőn kellett felkaptatni. Bár csak ott is ilyen gyorsan menne az előre haladás, mint ahogy itt lejegyzi az ember. De ez ott nem így volt, meg-megállva sikerült csak teljesíteni, kis pihenőket beiktatva. Tudtam, hogy nem lesz könnyű feljutni, és vigyáztam is, hogy azért maradjon szusz a végéig. El tud csendesedni a túrázók tömege ezen a részem, néha azok meglepett hangjait lehetett csak hallani, akik először vannak ezen a túrán, mert nekik aztán tényleg újdonság is ez az ember próbáló emelkedő. Lassan viszont én is csak a tetejére értem. Sok megkönnyebbült arccal találkozik már itt az ember, mert a túra talán legnehezebb része már utánunk van. Következő ellenőrző pontunk viszont itt a magasban volt, rövid szakasz volt ez, de néha egy örökkévalóságnak tűnik azért (29,5 km).

Nem sokat pihentünk aztán, hanem folytattuk utunk tovább. Itt egész hosszú szakasz volt előttünk, ami folyamatos ereszkedés volt szinte. A hegy oldalában egyre csak lejjebb ereszkedtünk. Hosszú és monoton rész ez így, ami megint csak embert próbáló azért valahol. Folyamatos kacskaringózás, és ereszkedés a fák között. Persze látnivaló van bőven, hisz a tavaszi erdőnek is megvannak a szépségei. Sok helyen az őszi avar még a földön, a fák viszont már elkezdték leveleiket újra bontogatni. A napsütést már néha-néha viszont egy gomolyfelhő is megzavarta, később viszont már jobban el is borult, de szerencsére csapadék ebből nem esett, így szárazon tudtuk az utat folytatni. Erős szelet jósoltak viszont, amit azért a tisztás részre kiérve tapasztaltunk is, mivel a fák és a hegy már nem fogta úgy fel a légáramlatokat. Szántóföld mellé érve viszont kis emelkedős rész is jutott azért nekünk. Megfáradt lábainkat újabb megpróbáltatásnak kitéve. A domb másik oldalán viszont már lehetett látni az utat, ami mellett mindig frissítő pontot állítanak fel a rendezők. Odaérve zsíros kenyeret és szódát kínáltak a megfáradt túrázóknak. Itt nem sokat időztünk, folytattuk tovább utunk. Az erdőbe újra betértünk és továbbra is lefelé haladva araszoltunk előre. Itt már azért éreztem, hogy egyre jobban fáradok. Itt belegondolni, hogy még mennyi van a végéig, sokszor kilátástalan helyzetbe hozza az embert. A Pés – kő- hegy oldalában haladtunk ezen a szakaszon. Volt ahol zúzott kövekkel volt az út felszórva, gondolom az esőzések nyomán ezzel könnyítették meg az erdészeti gépek dolgát, hogy az úton nem süllyedtek el, viszont nekünk annál nehezebb volt a dolgunk, hisz a cipőn keresztül azért nyomta rendesen a kialakult vízhólyagokat. Korábbi szakaszon is találkoztunk már ilyen úttal, de ott még annyira nem volt zavaró. mint ezen a helyen. Nagy nehezen, viszont csak megérkeztünk következő ellenőrző pontunkhoz is (40 km).

Itt azért pihenni kellett újra egy kicsit, hisz újra emelkedős szakasz elébe néztünk. Vízkészletem is már fogytán volt, de nem volt ami rávegyen, hogy beálljak én is a hosszú sorba, ami a lajtos kocsi előtt várakozott. Más túrán egy ilyen rész még szinte nem is foglalkoztatna minket, de azért már fáradtan nem pattog úgy az ember. Az út elkezdett szépen emelkedni, és szerpentinszerűen haladtunk egyre feljebb. Lassú és nehéz előre jutás volt ez már számomra. Az út mellett kivágott, és sorba rendezett fatörzsek azért félúton pihenőül is szolgáltak. Jól is esett, mert utána sikerült annyi erőt gyűjteni, hogy újra nekivágjak az emelkedő másik részének is. Lassan így sikerült ezt a szakaszt legyőzni, és a következő ellenőrző pontot is elértük (42,2 km).

Ha már egyszer viszont feljöttünk, akkor le is kellene menni a hegyoldalról, így ezután jó kis lejtős szakasz következett utunk folyamán. Nem kímélte a térdeinket ez a rész, mondjuk itt már talán mindegy, hogy mi történik, az úgyse lesz jó már az embernek. Az ereszkedés sem volt jobb, mint a fölfelé kaptatás. Itt már azért sok embert lehetett látni, akiknek nem annyira természetes a járása, mi sem lógtunk ki a sorból. Tüskés bokrok is szegélyezték utunk néhány helyen, az amúgy is egy személyesnek mondható ösvényen, így néha ki is álltunk, hogy ne tartsuk fel azokat, akik gyorsabban tudtak haladni. Az autópálya hangjai viszont egyre erősebbek lettek, reményt adva ezzel nekünk is, hogy azért lassacskán megtaláljuk következő pontunkat is. Persze addig még volt egy kis megpróbáltatásunk is, mert a bozótosból kiérve meredek emelkedős aszfaltos rész következett, aminek a tetején következő ellenőrző pontunk is megtaláltuk (44,7 km).

Megkaptuk menetleveleinkbe a pecsétet, majd indulhattunk is tovább az aszfalton. Lassan emelkedett az út, de ez már nagyon keserves előrehaladás volt. Erőmmel teljesen elkészülve, de mindig csak küzdve haladtam lassacskán az úton. Így emelkedtünk ezen a részen egyre jobban a város fölé. Kanyargós utunkon nem nagyon lehetett kivenni, hogy hol lesz már a vége, amit nagyon vártunk már. Viszont itt is kellett kis pihenőt beiktatni, mivel egy jól időzítve eldurranó vízhólyag meg tudja kicsit tréfálni még az embert. Nagy nehézségek árán azért csak körvonalazódott a Panoráma út vége, ahol az esőbeállónál megkaptuk utolsó pecsétünket is, mert már csak a célig kellett eljutni (44,7 km).

Innen azért nem volt gyors a tovább indulás. Kellett egy kis szusszanásnyi idő, erőm is már nagyon a végét járta, és a közeli lajtos kocsit is meg kellett még ostromolni egy kis friss víz beszerzéséért. Aztán rászántuk magunkat annak a pár száz lépcsőnek a teljesítésére. Nekivágtunk lefelé. A korláton megtámaszkodva azért sikerült enyhíteni a vízhólyagok által meggyötört lábam fájdalmát. Sok furcsa járású emberrel találkozni már ezen a részen, de úgy láttam, hogy azért volt, aki rosszabb helyzetben is volt tőlünk. Végül csak sikerült leérni a lépcsőkről. Kis lankás szakasz jött még, ami sem térdnek, sem talpnak nem esett már jól. Átmentünk az autópálya alatt, majd a főutat is elhagytuk, s a lakótelepi házak között már csak a célba kellett visszaérni. Esti időszak volt már ez a városban, hisz lassan majd már kezdett is sötétedni, a Napnak sem volt már sok tennivalója az égen. Döcögve azért szépen el is értünk újra a túránk rajtjához, ami nekünk most már a célt jelentette, és átvehettük okleveleinket, valamint kitűzőinket (49 km).

A 12 órás szintidőt sikerült túllépni, de önmagunkat leküzdve a fájdalom és a fáradtságon magunkat túltéve csak sikerült a kitartásunknak köszönhetően befejezni a túrát. Nagy megpróbáltatás volt ez, így két hónap kihagyás után, de örömmel töltött el minket, hogy azért nem adtuk fel, és sikeresen bejártuk ezt az útvonalat. A 35. rendezés volt ez, nekem pedig a 6. teljesítésem. Már hagyományosan sok résztvevő indult, és a célban akkor kapta meg a kupát az a túratárs is, aki eddig mind a 35 túrán elindult eddig, azért az sem rossz teljesítmény. Mi még elmajszoltuk a rudit, amit a célban kaptunk, aztán kis pihenő után indulhattunk is haza.

Mint már említettem közkedvelt túra ez sokak számára. Az utóbbi időben kisebb távokat is kialakítottak a rendezők, ennek köszönhetően talán még többen szánják rá magukat a Gerecse megismerésére. Sokan nem jönnek el, a nagy tömeg miatt, és sokszor ennek hangot is adnak. Én nem hiszem, hogy ezt annyira reklámozni kellene. Én is voltam már olyan túrán ahol vagy 2-300 ember indult, és annak is megvan a varázsa. Ha valaki elmegy egy túrára, annak megvan az indoka, hogy miért is azt választja, és azért nem hiszem, hogy le kellene szólni egy túrát, csak azért mert sokan vannak, mint ahogy egy kisebb létszámú túrát sem néz le az ember. A rendezők jól hajtották itt végre a dolgukat, úgy gondolom, hogy azért gördülékenyen ment a nevezés, ekkora tömegnél nyílván ez nem könnyű feladat. Mi jól éreztük magunkat, jól el is fáradtunk, de tudtuk mire vállalkozunk, és jó érzéssel tölti el az embert, hogy sikerült végig csinálni.

Köszönet a rendezőknek, a túra már szokásosnak mondható minőségű megszervezésében, és az egész rendezvény lebonyolításáért!

Köszönet a túratársaknak is az egész napos kitartásért és a nehéz pillanatok átvészeléséért!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Íródott Tárnokon, az Úr 2016. esztendejében, Pünkösd (Ígéret) havának, 6. napján.

Téli Tihany 20

2016.02.06.

Reggel időben keltünk szokásosan, hogy időben a túránk rajtjában lehessünk. Egyik társunk vonattal érkezett, őt még az állomáson felszedtük, és hárman így vettük célba Tihanyt. Kocsival két óra alatt oda is értünk. Még parkolóhelyet is sikerült találni, így egy gyors szerelvény igazításon átesve indultunk is nevezni.

A korábbi évek tapasztalatából kiindulva nem is lepődtünk meg, hogy az iskola előtt már sor kígyózott. közkedvelt túra ez, ahogy már észrevettük, és a jó időjárás ígérete még több embert vehetett rá, hogy nekivágjon ennek a mai napnak. 

Szóval kivártuk szépen a sorunk, majd sikerült is nevezni, és neki is indulhattunk ennek a mai túrának.

Az idő még kicsit csípős volt, de egy felhő sem volt az égen, így jó időnek nézhettünk elébe. A rajtban már egyből kaptunk rudit, amit még gyorsan el lehetett majszolni. Mikor a nevezésnél sorban álltunk, már felhívták a túrázók figyelmét, hogy az útvonal változott az előző évekhez képest, így ne rutinból induljon neki az ember. Az iskolát elhagyva így balra kellett fordulni és a szalagozást követve a piac felé vettük az irányt. Itt már az árusok ki is pakolásztak, és a korán kelők már vásárolgathattak is, feltéve, ha a 8 óra utáni időpontot korainak vesszük. A piac másik oldalán a Z sávot követtük. Így kezdtünk szépen emelkedni az Akasztó domb felé. Máskor túránk vége felé szoktunk erre járni, így most legalább a reggeli képét is megtekinthettük a füredi térségnek, és mivel csak minimális szél volt, és a látótávolság is nagy volt, így szinte az egész keleti része belátható volt a Balatonnak. Persze azért, hogy ne csak a jóról szólhasson az ember, meg kell említeni, hogy jó néhány rudis csomagoló papírral találkozhattunk már útközben… A rendezők eleve felhívják a figyelmet, hogy nem akarnak felesleges hulladékot generálni, ezért mindenki vigyen magával bögrét is, hogy az ellenőrző pontokon osztogatott frissítőkből kaphasson. Aztán meg szembe találjuk magunkat a túrázók által szétdobált szeméttel. Ezt másra nem is lehetne fogni, mert ilyen ellátást csak mi kaptunk… Lassacskán viszont felértünk a domb tetejére, ahol első ellenőrző pontunk is volt (0,7 km), ahol persze kuka is volt, ha valaki a közben felgyülemlett szemetétől szeretett volna megszabadulni…

A dombról lefelé a Z jelzés mentén indultunk tovább. Itt egy darabig, az eddig megszokottól eltérően vissza útirányban haladtunk. Leérkezve a kövesúton áthaladtunk, majd szembe nekivágtunk a másik domb oldalának, hogy a jellegzetes antennákat megközelítve azok mellett is elhaladjunk. Az antennák után nem sokkal letértünk a Z+ jelzésre, majd az útjelző táblákat és a szalagozást is követve az Átjáró-kúp felé vettük az irányt. Ide megékezve az Átjáró-barlangnál következő ellenőrző pontunkat is megtaláltuk (2,4 km). Itt egy mozgó geoláda is helyet kapott, ahol egy gyors logolás is belefért az időbe. 

Az ellenőrző ponton kapott pez cukorkát bontogatva nekivágtunk a következő szakasznak. Néhol kidőlt fák akadályozták, vagy inkább csak lassították az embert az előre haladásban. Előző évekhez képest viszont jól haladtunk ezen a részen. Az éjszakai fagy szépen eresztett ki, ahol a nap érte a talajt. Így a felső rész már kezdett csúszós lenni, de ez nem hasonlítható össze azzal a faggyal, amivel előző években már találkoztunk. Az Aranyház-gejzírkúpra felmászva sokan fotózgatták a tájat, ennyi kis kitérőt megérte beiktatni, mert nem csak arról szól ez a túra, hogy rohanjunk rajta végig, küzdve az órával, hanem azért egész jól be lehet járni a félszigetet is, és mindenhonnan gyönyörű látványt nyújt jellegzetes tihanyi kilátásával a Balaton ezen része. A S+ jelzésen haladtunk most már lefelé a félsziget déli csücskét megcélozva. Különböző geológiai képződmények mentén haladtunk így egyre lejjebb. A ZT jelzésre váltottunk, majd kis idő múlva a S jelzésen haladhattunk tovább. Ez új szakasza volt ennek a túrának, ezt a részt még nem jártuk be eddig. Az Újlaki templom mellett értünk el a part közelébe, lépcsőkön lefelé haladva a Szörf iskola mellett találtuk magunkat. Itt az utat kellett követni, szalagozásunk erre vezetett. Szemben a másik oldalon jól látszott az autópálya jellegzetes hídja, és a szántódi dombok vonulata. Szép napsütéses idő volt már ekkor. A víz szikrázóan verte vissza a Nap sugarait. A part menti nádasban különös hangversenyt adtak a jégtáblák, ahogy a hullámzás hatására egymáshoz verődtek. Így közelítettük meg következő ellenőrző pontunk a horgász tanyáknál, ahol forralt bor, forró tea, és pogácsa is várt minket (5,4 km).

Kis pihenő után indultunk is tovább. A sík terep nem sokáig tartott, mert rövidesen lépcsők mentén vitt minket szalaggal kijelölt utunk. Következő pontunk legmagasabb helyén helyezkedett el Tihanynak, így fogyasztani is kellett a magasságot. Ezen a szakaszon már jobban lehetett találkozni sáros részekkel, hiszen a Nap itt már egy jó ideje tudta cirógatni sugaraival a fagyott talajt, ami ezt azzal hálálta meg, hogy fel is engedett, és a sok sár az erre járó túrázók cipőjébe kapaszkodhatott. A ZT jelzést újra elértük, és ezen haladtunk tovább. A Lóczy Lajos gejzírösvényen folytattuk így utunk. Máskor ezt a részt is a másik irányból szoktuk bejárni. Ez teljesen végig vonul a félsziget nyugati oldalán, gyönyörű kilátást nyújtva a Balaton ezen részére is. Lehetett is nézelődni elég jól, mert az időjárás nem nagyon akart elromlani, a pára sem volt olyan sok, így még a Badacsony jellegzetes vonulatát is lehetett látni a távolban. Különös képet mutat ilyenkor a tó, pár hónap és nyüzsög majd a part a sok pihenni, vagy épp szórakozni szándékozó emberektől, ám most még téli álmát alussza a környék. Haladtunk is előre a sok nézelődés közepette, hol fel, hol lefelé tartott utunk, de azért sokkal többet mentünk felfelé. Így érkeztünk el a Csúcs-hegyhez, majd a már jól ismert emelkedőn is sikerült lassacskán följutni a tetejére. Máskor itt kötelek segítségével szoktunk leereszkedni, most viszont erre sem volt szükség a feljutáshoz. Nem tudom, mi lett volna, ha olyan jó kis lefagyott rész lett volna ez, mint amit már azért sikerült itt tapasztalni. A Csúcs-hegy tetején fújtattunk egy picit, aztán a másik oldalon elkezdtük az ereszkedést. Ez a szakasz nagyon látványos, sok néznivalóval, nagyon jó kilátó pontokkal rendelkezik, sokan fényképezték ezt a szakaszt és a környező tájat is. A ZT aztán egy elágazáshoz érkezett, és itt az útjelző táblát követve kisvártatva a következő ellenőrző pontot is megtaláltuk (9,7 km).

Az Apáthi-hegy kilátó pontja volt ez. A nevét sem véletlenül kapta, mert gyönyörű kilátás nyílt az alattunk elterülő tájra. A Külső-tó jellegzetes nádassal benőtt felülete, kicsit odébb a Belső-tó, majd mögötte a szemet vonzó apátság jellegzetes alakja, amit keretbe foglalt a Balaton ragyogóan tükröződő felszíne. Innen lehetett látni a kígyózó sort magunk előtt, ahogy az emberek az úton egyre csak haladnak előre. Lehetett látni a rajt környékén a sok autót, mint az sejthető volt, nagyon sokan választották ezt a mai napot túrázásra.

Nem sokat időztünk aztán, bár a látvány igen marasztalta az embert, de hát nem csak nézelődni jöttünk ide. Most visszafelé indultunk a jó sáros úton, mert a fagy már régen kiengedett, és sokan is jártak már előttünk ezen a részen, így jól fel is vágták az utat, lehetett dagonyázni. Az útkereszteződésnél megint csak a ZT jelzés következett, ami mentén folyamatosan ereszkedtünk lefelé, hogy mi is elérjük az előbb látott útvonalat. Előtte viszont a hegy lábánál a templomhoz megérkezve újabb ellenőrző pont volt, amint ezt már előző túrákon is megszokhattuk, most viszont az ellátás más volt, mint az itt megszokott, hiszen a forralt borozás már megvolt a horgásztanyáknál, így itt almával kedveskedtek nekünk a rendezők (11 km).

Innen csak kis emelkedőkkel, lejtőkkel tarkított szakaszon meneteltünk tovább. Nagy ívben megkerültük a Külső-tó víztükrét, ami inkább nádas volt. A gémeskút is vízben állt a szélén, nem hiába magas volt most a Balaton vízállása. Valószínű, hogy azért az is kihat erre a részre is. Lehet látni olyan térképet is a Balatonról, amikor még olyan magas volt a víz állása, hogy nem félsziget volt ez a hely, hanem sziget. Nyílván a Külső-tó ekkor közös vízfelületet alkotott a Balatonnal. Egy helyen az előző évhez hasonlóan a fák közé mentünk fel, ott vitt minket a szalagozás, mert lentebb már a víz állta utunk. Itt lehetett érezni vadak szagát, és patáik nyoma is elég sűrűn szabdalta fel a földet. Valószínű ezen a helyen etetik őket, vagy épp inni járnak erre a vidékre. Persze itt is lehetett látni eldobált sörös-, és konzervdobozokat is. Ezt már viszont nem a túrázók hagyták ott, mert azért látszott rajta, hogy az idő már kicsit kikezdte. Még jó, hogy természet védelmi területen jártunk, mi lett volna, ha csak amolyan mindennapi erdei tájba botlunk… A szalaggal jelzett utunk a szőlők megkerülése után a Z∆ jelzésbe futott, és immár itt haladtunk tovább. Ez a rész is jó sáros volt, traktorok nyomaiban lépkedtünk szántás és szőlőtőkék határolta területek között. Nemsokára köves útra értünk és egy forduló után következő ellenőrző ponthoz értünk, ami a Nagy pincénél foglalt helyet (14,1 km).

Itt aztán jó sokan verődtek össze. Itt már a két kisebb táv útvonala is össze kapcsolódott, ezért is lettek olyan sokan. Nem sokat várakoztunk, a szerelésből is lehetett levenni, mert emelkedős szakasz következett, és ha nagyon kimelegszik benne az ember, akkor már nem esik olyan jól az emelkedő. A Nap is kitartóan szórta fényét, ebben a kora februári időpontban. Neki is vágtunk a hegy oldalának, jó kis emelkedős szakasz vitt minket fölfelé. Itt is jellemzően szőlőtőkék övezték utunkat. Jól bele is melegedtünk az emelkedőbe, de azért nemsokára következett az újabb ellenőrző pont a Kis-erdő-tető ( 14,5 km).

Itt szusszantunk egyet, és nekivágtunk a következő szakasznak, aminek az első része azért szépen kirajzolódott előttünk, mert itt is sorban lehetett látni az embereket ahogy sorjáztak az úton. Kis lejtős szakasz következett, amikor is átvágtunk a kövesúton, innen újra felfelé vettük az irányt. A hegy oldalában szinte egyszemélyes gyalogúton haladtunk a ZT jelzésen, ami körbevitt minket az Óvár-hegyen. Elég nagy volt itt a tumultus, az emberek egyesével álltak egymás mögött, és szép óvatos tempóban araszoltak előre, így mindenki ebben a tempóban haladt folyamatosan. A hegy északi részéhez érve lépcsőn, majd egy jó sáros, és ezáltal csúszós szakaszon haladtunk lefelé. Aztán elfordultunk jobbra, így a hegy takarásában meneteltünk tovább. Ez a része hideg volt a túrának, mert a Napot jól ki is takarta, így észre lehetett venni, hogy mennyit hűlt az idő. Így közelítettük meg a Barátlakásokat, most itt nem volt ellenőrző pont. Ott is sokan fényképezték az ember eme nyomát a természetes tájban. Sok kutyás túrázó is összeverődött ezen a részen, aztán mindig csak azt hallgattuk, hogy valami trappol mögöttünk, aztán rohangáltak az állatok fel és alá. A hegy másik oldalához érve már nem voltunk olyan magasan, de ami még hátra volt, azt egy meredek rész legyőzésével sikerült magunk mögött hagyni. Itt is sokan várakoztak, hogy le tudjanak jutni a hegy oldalából, így erre kényszerültünk mi is, de aztán csak sorra kerültünk, aztán hamarosan már lent is voltunk. Itt az úton átkelve megint csak a szép kilátásban gyönyörködhettünk. A füredi öböltől egészen körbe Siófokig el lehetett látni, és mindenütt az a nagy kék víz terült el. Beugrott egyből az emlékkép, a nyári öböl átúszásról, hogy milyen jó meleg is volt akkor, és a víz is mennyire jó volt az idő tájban. Most a part mellett kristály tiszta volt a víz, így láthattuk a tó fenekét. Nem voltak most fürdőzők, és szél által keltett nagy hullámok, amik megzavarják a víz tükrét. De már csak pár hónap, és kezdődik újra a szezon és itt is lesz a következő balatoni nyár. De most a Téli Tihanyon voltunk, így aztán mehettünk is tovább. A kikötő felé vettük az irányt, ahol következő ellenőrző pontunk is volt (17,5 km).

Itt kaptunk ropit és nápolyit, kis frissítőül az előttünk lévő szakasz előtt. Kellett is, mert a partot elhagyva először lépcsőzés következett, majd szerpentines úton haladtunk újra felfelé. Ez megint csak egy nagy zarándoklat volt, sok ember verődött itt össze. Szép házak között jutottunk így egyre magasabbra a Z∆ jelzést követve. Amikor a tetőhöz értünk, a Tihanyi Echohoz jutottunk. Egyből beugrott az Ötvös Csöpi jelenet, amikor „Matula bácsi” testesíti meg a tihanyi visszhangot, és visszhangozza a német turisták által kiabált mondatokat... Innen tovább haladtunk a jelzések által kijelölt úton, és így érkeztünk meg a Kálváriához, túránk utolsó ellenőrző pontjához (18,5 km).

A Kálváriától a domb oldalán indultunk el lefelé, majd az apátság épületéhez jutottunk. Itt újra megszemléltük a panorámát, mert valahogy ezzel sosem lehet betelni. Az apátság épületéről is elkészíthettük az ezredik fotónkat, mert hát mindig más ez a rész valahogy, és haladtunk újra lefelé, immár céltudatosan az általános iskola felé. Ide megérkezve aztán jöhetett az újabb sorban állás. Nagyon sokan verődtek itt már össze, a sor vége majd az udvar közepén volt, de ahogy lassacskán haladtunk előre, a sor egyre csak nőtt, és már majdnem az udvar másik végén volt a tömeg, mire mi az épületbe araszoltunk. A lépcsőkön állva egy másik sor is kialakult, ők az ennivalóért álltak sorban. Aztán mi is csak sorra kerültünk, vagy egy fél órát állhattunk, mire megkaphattuk kitűzőinket és emléklapjainkat (19,8 km). Sok türelmetlen ember volt a sorban, de korábbi évek tapasztalata, hogy sokan gyűlnek össze a végére, a kisebb távon később indulók is csak ekkor érnek már be, így nem lehet mit tenni. Ha rosszabb lett volna az idő, biztos nem jönnek ennyien, de ezzel meg nem lehet számolni. Szóval türelmesnek kell lenni, ha sokan indulnak, ez ezzel jár.

Az ellátás még virsli volt és kenyér, de mi ezt már nem vártuk meg, ennyit nem akartunk megint sorban állni.

Megcéloztuk a kocsit, aztán lassacskán indultunk haza. Újra a két órás autókázás következett, ebben a szép időben az is élvezetes volt, a sok emléket pedig jól elraktároztuk.

Jól éreztük magunkat egész nap. A szép idő, a táj, és a vidám társaság hozzájárult ahhoz, hogy nagyon jó emlékekkel lettünk újra gazdagabbak. A sorban állás minket annyira nem viselt meg, ha türelmetlenkedik az ember, azzal nem jut előre. Az ellátás is jó volt, mondhatni ettől a gárdától már a megszokott minőség. Bosszúságot számomra csak a szemetelő emberek okoztak, mert nem hiszem, hogy olyan nagy fáradtság lett volna azt a kis szemetet, amit termelnek valamelyik kukába beledobni, de úgy látszik ez nagy elvárás a mai világban.

A kisebb távokon is sokan indultak, családok, idősebbek is szép számmal képviseltették magukat.

Köszönet a rendezőknek az újabb jó túráért és a kitartó lebonyolításért! Nem lehetett könnyű ennyi embernek az igényeit kielégíteni. Jó és szép volt ez a más fajta útvonal, talán még jobban is tetszett, mint az eddig itt megszokott. Páros és páratlan években lehetne mindig így variálni, és hol így, hol úgy kellene teljesíteni, mert jó volt azért új részeket is bejárni, valamint az eddigi részeket is máshogy megközelíteni.

Köszönet illeti a túratársakat is, akikkel együtt élhettük át ezt a balatoni túrát, és ezt a szép napot!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Íródott Tiszadadán, az Úr 2016. esztendejében, Böjtelő (Jégbontó) havának 9. napján.