2014.
március 29.
Enyhe
reggelen hívott minket ismét a természet, hogy nekivágjunk ennek a túrának.
Korai kelés után nem sokkal már úton is voltunk, mert időben kellett indulni,
hogy még emberi időben is haza érhessünk. Ketten vágtunk neki a mai napnak kis
csapatunkból. Mi is már kicsit rég húztunk túracipőt a lábunkra, és vártuk is
már, hogy újra az erdőben róhassuk a kilométereket.
Kelenföldre
kisétálva az előző nap átadott 4-es metrón találtuk magunkat, és
nézelődhettünk, hogy a nagy nehezen, de elkészült alkalmatosságon tegyünk meg
néhány megállót, és szállhattunk át villamosra, hogy túránk rajtjába
juthassunk.
Hűvösvölgyben
a kisvasút állomása alatt volt a rajt. Sokan nem voltak, vagy éppen gyorsan
haladt a sor, így hamar sikerült is a regisztráción túlesni, és az enyhe időben
indulhattunk is neki a távnak. Az idő mint említettem enyhe volt, a szél azért
fújdogált, az évszaktól elvárhatóan, s a nap is sütögetett, így a kedvünk is jó
volt. Kabát már nem kellett, és a vastagabb pulóver is hamar a táskában találta
magát. A kisvasúttól elindulva a K jelzésen indult utunk, amit jó pár ellenőrző
ponton keresztül követtünk is. A K jelzésen így jutottunk el Nagyrétig, majd
mellette visszakanyarodva a Villám utcát keresztezve jutottunk be
remetevárosba. Itt szép házak mellett haladt utunk, így lehetett nézelődni a
környező „olcsó” házak nyújtotta kilátásban. Jó darabig kanyarogtunk itt a K
jelzést követve, majd a Labdarózsa utcán felkaptatva jutottunk ki a
Máriaremetei Kegytemplom mellé, s megcsodálhattuk ezt a szép építményt. Jártunk
már itt túrák alakalmával, de még mindig megcsodálom ezt a szép helyet, a
templom és a hozzá tartozó park jó kis pihenőhelyül is szolgálhat a
zarándokoknak. De mi nem időztünk itt semmit, haladtunk tovább, s immár
Máriaremetéről kifelé haladva Remeteszőlős felé vezetett utunk. Itt a szurdok
bejáratánál volt első ellenőrző pontunk (4,9 km). 
Innen
a K jelzés bevezetett a szurdokba, és a városi részt magunk után hagyva a
madárcsicsergéstől zengő zöldülő erdőben találtuk magunkat. A fák immár
elkezdték rügyeiket fakasztani, és az aljnövényzet is kezdett szépen zöldülni,
s a korai virágok is kezdték vidám színeikkel színesíteni az erdő zöldülő
színeit. De a nyugodt nézelődésnek hamar vége szakadt, mert ha már itt volt
előttünk a Remete-hegy, akkor miért is ne kellett volna megmászni. A jelzés
szinte egyenesen nekivezetett minket a csúcsnak, mit sem törődve a túrázó lelki
nyugalmával. Szép komótosan kaptattunk a többi túratárssal fölfelé, s
lassacskán kiemelkedtünk az addig bejárt útvonalunk fölé, és a pihenőknél
gyönyörködhettünk a környező hegyek, és alattunk elterülő város nyújtotta
panorámában. Innen újra nyugodtabb út következett, elhaladtunk a Kerek-hegy
mellett, majd a Zsíros-hegy következett. Ezen a részen értünk Nagykovácsi
szélső házaihoz, de a belső részre nem kellett bemennünk. Egy elágazás után a
Nagy-szénást vettük célba, de még mielőtt feljutottunk volna a tetejére kaptunk
pecsétet a menetlevelünkbe, mert itt is volt egy ellenőrző pont (13,2 km).
Kis
frissítés után következett a csúcstámadás is, s rövidesen a Nagy-szénás
tetejéről gyönyörködhettünk az alattunk elterülő tájban. Az idő kicsit párás
volt, de azért így is szép volt a kilátás. Innen egy kis ereszkedés
következett, majd a Bükkös-kúti-árokba bekeveredve egy hosszabb szakasz következett,
amin haladva jutottunk el Piliscsabáig. Itt az épülő esztergomi vasútvonalat
keresztezve folytatódott tovább utunk. Az egyik kis utcán az állomással szembe
kaptatóba kezdtünk, majd egy másik kis utcácskán egészen Klotildligetig
haladtunk, ahol a Liget bisztrónál meg is álltunk, mert ez volt következő
ellenőrző pontunk (23,8 km).
A
rövidebb 20 km-es táv itt ért véget, és a 25 km-es táv innen indult. Nekünk
viszont egy közbenső állomást jelentett csak. Kis pihenő után viszont tovább is
álltunk innen, és vetettük be magunkat újra az erdőbe. Itt a P+ jelzést követve
haladtunk, mert a K jelzést immár magunk mögött hagytuk. Kaptatók itt is
akadtak újra, és azokon feltrappolva szépen fogyasztottuk a szinteket is. Ez a
második szakasz a túrán abban rendesen bővelkedett, így kijutott belőle még sok. A P és S jelzést elérve ezeken folytatódott tovább utunk. Sok helyen
vadkerítés mellett haladtunk, de utunk nem kifejezetten erdei volt, hanem
amolyan murvás földút. Ezen folyamatosan kanyarogva jutottunk ki Pilisszántó
határába. Itt lehetőség volt a kijelölt utat más irányban is folytatni, mert a
javasolt útvonal elkerüli a települést, de lehetőséget is adott arra, hogy ott
folytassuk utunk. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, mert egy kis frissítő
mindenképp jól esett volna, és azt sikerült is szerezni az egyik
vendéglátóipari egységben. Miután ezzel is végeztünk nem várhattunk tovább,
haladnunk kellett, és a főutcán kaptattunk szépen felfelé az aszfalt úton. Jó
kis napsütéses idő volt, a hőmérséklet is szépen emelkedett, így jól esett az a
kis hideg folyadék, amit sikerült szereznünk. Itt újra csatlakoztunk az
eredetileg kijelölt útvonalhoz, és az aszfaltozott utat még egy kicsit követve
haladtunk, majd egy helyen az erdőbe kanyarodott a jelzés, és mi is utána. Itt is
jó kis kaptató következett, a melegben ez már nem is esett olyan jól az
embernek. De aztán csak sikerült ezen is túljutnunk, és az előző aszfaltozott
utat is kereszteztük, és a másik oldalon az erdészeti úton haladtunk tovább.
Itt még kanyarogtunk egy kicsit a Z jelzésen, aztán így jutottunk el a
Som-hegyi turistaházhoz, ahol ellenőrző pont is volt (33 km).
A pecséten kívül itt, ahogy mondták amolyan „hajrá” levessel vártak minket a
szervezők. Sajna ami nekem jutott, az már kicsit kihűlt, de azért jól esett egy
kicsit leülni, aztán enni is valamit. Volt ott még más innivaló is, amit
lehetett kóstolgatni, kinek mi tetszett. Miután itt is végeztünk nem várhattunk
tovább, folytatni kellett utunkat. Beértünk Pilisszentkeresztre, majd az Emma
presszó volt kijelölve célnak, ahol is a P jelzést követve kellett haladnunk
tovább. Az útvonal leírás itt viccesen csak annyit említ, hogy így kell
eljutnunk Dobogókőre. Ez olvasva nem is hangzott olyan rosszul, csak azért ezt
mikor az embernek teljesíteni kell már nem megy olyan könnyen a dolog. Azért
oda feljutni nem volt egyszerű dolog. Igaz, hogy tényleg a P jelzést kellett
követni, de ez azért egy elég emelkedős szakasz volt. Túránk eddigi leg
nehezebb szakasza következett. Szinte végig csak emelkedett utunk, s így ez a
túra utolsó harmadában már annyira nem esett jól. Csak a hegyet láttuk végig
magunk előtt, s így kaptattunk egyre feljebb a kijelölt úton. Nehéz, embert
próbáló kis szakasz volt ez, de egy idő után az emberek sűrűsödése jelezte,
hogy egyre közelebb kerülünk a csúcshoz. Egyébként szép útvonal volt ez az
erdőben, és amikor lehetett a nagy lihegések közepette, akkor a környező tájat
is meg lehetett figyelni. A zaj egyre erősödött, és a végén egyszer csak fent
találtuk magunkat a parkolónál. Főtt a gulyás a bográcsokba, sütötték a
csülköket grillen, s árultak a kirándulóknak minden szépet és jót, mi
szem-szájnak ingere. Mi viszont nem „szórakozni” jöttünk ide, így megkerestük a
Turista múzeumot, ahol következő pecsétünket kellett megkapnunk (39,3 km).
Innen
még egy kicsit elmentünk a múzeum mögé, a kilátásban gyönyörködni, és egy pár
képet készíteni a Dunakanyarról, majd folytattuk is utunk tovább a P jelzésen.
Itt még volt útközben egy ellenőrző pontunk, amiből mozgó pont lett végül, mert
a pontőr szembe jött velünk, így kaptuk meg utolsó pecsétünket a cél előtt
(43,1 km).
Innen
több lehetőség is volt a lejutásra, mi a P jelzést választottuk, ami egyébként
is a téry út volt. Persze ezt is könnyebb leírni, mint végigcsinálni, mert az
előttünk lévő 5-6 km-es szakasz elég meredekre sikeredett. Látszott is alattunk
Dömös, ahol a célunk is volt, és azért elég is volt oda lenézni, nem hogy
legyalogolni. De nem volt mit tenni, menni kellet. A nap is kezdett már
veszteni erejéből, és az idő sem volt már olyan meleg. Egy hirtelen ereszkedés
következett az Ilona pihenő után, majd folyamatos volt a lefelé haladás. Eléggé
megviselte már ez a fáradt vándort, nem volt olyan gyors már a tempónk.
Vadkerítés mászás is a szórakoztatásunkat szolgálta, a többi rögös, sziklás útról
nem is beszélve. Néhol szerpentin szerűen haladtunk lefelé, de sokszor ez is
eléggé meredekre sikeredett. Amilyen megpróbáltatások vártak minket Dobogókőre
felfelé, most ugyan ilyen volt itt a lejutás is Dömösre. Célunk viszont
lassacskán mégis csak közeledett. Egy mély bevágás után már látszottak a
település szélső házai is, de a templom tornya még mindig alattunk volt, ami
mellett a célunk is volt. Macskaköves úton jutottunk le, majd a főút is lassan
csak elérkezett. Az általunk elérni kívánt busz a megállóban várakozott, mert a
többiek még sorban álltak így is a jegyvásárlásban. Nekünk sem kellett több. A
célba beérve gyorsan megkaptuk utolsó pecsétünket is (48,8 km). Kaptunk még
oklevelet is, a sikeres teljesítés díjául, de kitűzőt sajnos nem, mert az
elfogyott, s a címünket megadva kaptunk rá ígéretet, hogy majd ezt is pótolják
a szervezők.
Ekkor
már nem volt más hátra, mint kirohanni a buszhoz, mert még mindig nem indult
el, és sikerült is rá jegyet venni, arról nem is beszélve, hogy fel is sikerült
rá férni. Jó 20 perces késéssel indult el a megállóból a jármű, de ez volt a
szerencsénk is, mert így sikerült elérni. A következő járatra másfél órát
kellett volna várni, és így fáradtan már nem sok kedve lett volna az embernek.
Már sötét volt, mire így el is indultunk, s a Duna másik oldalán szépen
megvilágítva terültek el a települések. Az út viszont nagyon lassan telt,
nagyon sok utas lett végül, sok megállóban álltunk meg, és elég nehézkesen telt
így az idő. Nem ez volt az első ilyen túra, hogy tömegnyomorban kellett
hazajutnunk. Talán a szervezők máskor gondolhatnának rá, hogy a volán
társaságot értesítsék, egy esetlegesen nagyobb számú emberáradat érkezésére.
Nem körtúra révén várható ilyenkor az egyoldalú utasforgalom. Hűvösvölgybe csak
ki-ki jut az ember, de innen, mikor óránként vannak csak a buszok, eléggé össze
tudnak érni az emberek. Voltak megállók, ahol már az utasok nem is fértek fel a
buszra. Szombat este lévén a fiatalok buliba is igyekeztek, de a jó izzadt
társasághoz már nem nagyon sikerült felérniük. Nagy nehezen végül csak
átkeveredtünk a Megyeri hídon, aztán elérkezett Újpest is, ahonnan már a
metrózás várt minket, itt már nem kellett a nagy tömegtől tartani, mert a
szerelvényre ennyi ember már kényelmesebben elfért. Aztán már csak egy
átszállás várt minket a reggel is meglátogatott 4-es metróra, és lassacskán
csak eljött a várva-várt pihenés is.
Szép
túra volt, néhol embert próbáló részekkel. Az időjárás is kedvezett nekünk, jó
meleg idő volt, nem lehetett rá panaszunk. Ár-érték arányban talán többet várt
volna el az ember a szervezőktől, de hát úgy látszik, ennyire futotta. Az első
része a túrának talán családbarátabb, a második szakasz viszont a rendszeres
túrázóknak ajánlott talán. Igaz a 25 km ezekkel a szintekkel talán
elviselhetőbb, ha csak ezt csinálja valaki, de a nagy táv is teljesíthető
persze. A végén is jó lenne, ha lenne lehetőség viszonylag kisebb tömegben az
utazásra, talán a szervezők ilyenkor gondolkodhatnának a különböző
társaságoknak az értesítéséről a nagyobb utas szám kialakulásáról. Persze lehet
ez is megvolt, csak a másik oldal nem törődött már vele. Ezt nem tudhatjuk.
Mindenesetre
köszönet a szervezőknek a túra lebonyolításáért! Köszönet a túratársnak is az
egész napos kitartásért és a hősies helytállásért is a nehezebb pillanatokban!
Sporttársi üdvözlettel!
Ádám Attila
Íródott:
Tiszadadán, az Úr 2014. esztendejében, Szent György (Szelek) havának 5. napján
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése