Rádpuszta 30

2013. január 26.

A korai kelés után irány Kelenföld. Lassan jön a vonat, és a budapesti szekcióból pár ember már reggel összeverődött erre a kis utazásra. Szép lassan araszoltunk is a vonattal, „elhagyjuk Zamárdi felsőt”, és még egy jó pár települést is, mire leszálltunk Balatonlelle-felsőn. Az állomástól nem is messze már ott is volt a túra kezdőpontja a Rudi Tanya nevezetű étterem. Szép volt még menet közben a siófoki kivilágított víztorony is, meg persze az ébredező téli Balaton is szép kilátással kecsegtetett minket.

A rajthelyen szokásosan beregisztráltunk, és kis csapatban összeverődve kezdtük meg a túrát. Balatonlelle kis utcáin vezetett először az utunk. A nyáron pezsgő életet produkáló kis településen csak néhány kutya zavarta meg a csendet, s a néhány házból kinéző helyi lakosok nézegették a túrázók ilyen kora reggeli vonulását. Balatonlelléről a szalagozást követve jutottunk ki, egy mezőn keresztül átvágva, s a fagyott hóban törtetve haladtunk előre. Most az elnyúló település déli részéhez kanyarodtunk be, s itt is az utcákat járva, a kihalt hétvégi házak között bandukolva haladtunk tovább. Az idő hideg volt, fagyott is, s az égen is felhő terült szét. Tipikus januári hideg idő volt, de nem az a farkas ordító hideg. Az útról letérve az új S, régi P jelzésen haladtunk tovább. Innen egyenesen délre vezetett utunk, a kishegy megmászásával, ami a túrán egyetlen magaslatának volt mondható. A gémes kút mellett elhaladva, valamint a löszfal mellett kaptattunk fel a kápolna előtt, s meg is érkeztünk első ellenőrző pontunkhoz (7,7 km).

Innen a jelzést követve haladunk tovább a kishegyi parkerdőbe. A szekérúton eleinte törni kellett a havat, felfelé kaptatva, de azért sikerült haladni előre. Oda kellett figyelni, hova lép az ember, mert itt-ott a hó alatt befagyott víztócsák is voltak, amik azért recsegtek, amikor rálépett az ember, egy jó kis elázást vetítve elő, a figyelmetleneknek. Itt a csapat kezdett szétesedezni, mert mindenki más tempóban tudta az utat teljesíteni. Később már a hegy tetején, a kocsiúton keréknyomok is voltak, és ebben azért könnyebb is volt a haladás, de a lefagyott jégbordákra oda kellett figyelni, mert egy rossz lépés, és lehetett feltápászkodni. Az erdőben a szalagozás mentén kifordultunk, majd szőlőültetvények mellett haladva ereszkedtünk folyamatosan lefelé. Ez elég hosszú és monoton útszakasz volt, szórakozást csak a téli táj látványa nyújtott. A havas szekérútról aztán egy jó idő után letérve, s az aszfaltozott utat követve lassan elért a túra Látrány határához. A faluban a templomok mellett elhaladva jutottam ki a főútra, s itt már nem messze volt a következő ellenőrző pont a Füzes Büfé (13,6 km).

Itt többen választották a pihenést, de nekem nem sok kedvem volt itt ücsörögni, meg a korábbi vonatot megcélozva haladtam előre. Az utat visszafelé kellett kezdeni, s követni kellett a főutat a falu széléig, s itt kellett lefordulni egy földútra, amin egy darabon el volt takarítva a hó, de a falu határától már csak a keréknyomok nyújtottak segítséget a tovább haladásban. Itt egy nagyobb mezőn kelt át az ember, az út mellett villanypásztorokat követve, s a távolban a vadászidény elmaradhatatlan akusztikája kísérte az utat. Lassacskán a Tetves patak hídjához ért az út, s itt oda kellett figyelni, hogy merre is megy az ember, mert ezt a helyet még a túra egyszer érintette, mert itt csinált az út egy nagy kört, de a leírásból egy kis figyelemmel könnyen kivehető volt a további útvonal. Egyenesen neki kellett vágni a főútnak, s azon átkelve a mellette párhuzamosan futó utat kellett követni Rádpuszta felé. Itt is törni kellett a lefagyott havat, de azért lehetett szépen haladni. Elég sok helyen megfagyott vízzel találkoztam, s itt szépen kerülgette is ki ezt mindenki. Lassacskán ezen is sikerült túljutni, s az aszfaltozott úton nem kellett sokat menni Rádpuszta széléig, ahol egy Árpád kori romtemplom előtt volt a következő ellenőrző pont (19,2 km). Itt lehette választani, hogy ásványvizet, vagy egy jó kis snapszot iszik e az ember. Azért kíváncsi vagyok, hogy a vízből mennyi is fogyhatott…

Innen vissza kellett fordulni az aszfaltozott útra, s az első lehetőségnél megint csak át kellett haladni visszafelé azon a nevezetes 67-es úton. Ekkor egy töltésen haladt az út tovább. Most egy nagy karéjt leírva kellett megközelíteni a Tetves patak hídját, s átkelni rajta a patak másik oldalára, s ott folytatni az utat. Ez a rész már végig síknak volt mondható. Nehézséget csak a hóban való haladás jelenthetett. A töltésről lefordulva bejutottam az irmapusztai halastavak közé. Itt a nagy víztározókat középen elválasztó töltése kellett róni a kilométereket. A tavak itt-ott be voltak fagyva, de elég nagy részén a víz szabad volt, s rajta hattyúk és kacsák eveztek. Már kezdett szépen kisütni a nap, s a sík részen a szél is feltámadt. A fagy is kezdett ereszteni, így már a tiszta helyeken a sár is nehezítette a továbbjutást. A halastavak mellett kikeveredve volt a következő ellenőrző pont (25,1 km).

Innen egy földutat kellett követni, ami szalagozással volt jelölve. Itt is a sár már elég szép volt, a nap azért szépen nyalogatta a felszínt, így ragadt is a cipő talpa. Az M7-es felett most visszafelé is át kellett kelni egy vadak számára és persze mezőgazdasági gépek számára épített felüljárón. Az első átkelés nem volt ilyen látványosnak mondható, mert akkor nekünk sík volt az út, és az autópálya volt alattunk besüllyesztve. Szóval a szekérutat követve lassan elértem Balatonlelle déli részét, ahol már reggel is kanyarogtunk, csak itt most már a másik irányba fordulva kellett visszafelé haladni a cél felé. A mezőn átvágva a szekérúton lassan bejutottam a településre, ami most már azért szépen fel is ébredt, de azért sokkal nagyobb mozgolódás így sem volt, de a párhuzamosan futó főúton azért volt forgalom. A lellei kis séta után már ott is volt a Rudi Tanya, ami egyben a cél is volt (29,4 km). A célban a szokásos emléklap és kitűző átvétele után mindenki ehetett a nagyon finom és - ebben a hideg időben végigbandukolt túra után - nagyon is jól eső babgulyásból. Lehetett választani forró tea, és forralt bor közül is, valamint lehetett még kapni házi szalámit is, ami igen ínycsiklandóan kellette magát, ahogy a vendéglő udvarán fel volt aggatva.

Már nem volt azért sok idő a vonat indulásáig, mert az Felsőn nem állt meg, így el kellett volna sétálni Balatonlellére, de szerencsémre Misi segítségemre sietett, s így kényelmesen sikerült is a tervezett vonattal hazajutni. Út közben a nap is szépen ereszkedett alá, s belegondoltam, hogy akik a 60 km-es távon indultak, azok még rendesen dagasztják az utat valahol. Nekik nem lehetett könnyű azért az útjuk.

Jó és szép túra volt. Olyanoknak főleg ajánlani tudom, aki inkább egy hosszabb sétára vágyik, mint nagy szintekkel tűzdelt túrákra. Igaz a nehézséget a hó és sár így is gazdagította, szóval attól függetlenül fárasztónak mondható volt.

Köszönet a szervezőknek a lebonyolításért és a szervezésért! Jó hangulatban, vidáman telt a nap!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Budapest, 2013. január 26.