A Gyermekvasút nyomában 20

2015. március 15.

Mint minden március 15.-én, idén is megrendezésre került a Budai-hegységben a Gyermekvasút nyomában nevezetű túra. Párszor már sikerült is rajta részt vennem, legutóbb az éjszakai változatán meneteltünk végig, ami augusztus 19.-én éjjel kerül megrendezésre. Szóval mindegyik túra valamelyik állami ünnepünkhöz kapcsolódik.

Emlékezetes hétvége volt ez amúgy is, mert az új törvényeknek köszönhetően ez volt az a vasárnap, amikor már a nagyobb üzletek nem nyithattak ki, valamint a közszolgálati médiában is nagy átalakítások voltak. De nekünk inkább egy kis túrázáshoz volt kedvünk, így a reggeli ébredés után a Budai-hegységet céloztuk meg kikapcsolódás gyanánt.

Az eljutással persze voltak gondok, mert a Déli pályaudvarnál történt támfal megcsúszásnak köszönhetően eléggé kacifántos volt az eljutás. A vonatról Kelenföldön leszállva, még vagy egy jó tíz percet kellett várni a busz indulásáig. Sajnos eléggé sok hír lett megszellőztetve és sok negatív terv látott napvilágot. Értem ez alatt a Déli bezárásáért megindult lobbit. Ha már itt tartunk, akkor pár gondolatot erejéig erre is kitérnék, mert mégis csak egy kisvasúti túrára indultunk, legalábbis ahhoz kapcsolódik sok helyen, és a vasutas vérvonal is erősen mondatja velem a vaspályák fontosságát és létjogosultságát. Sok mindenben hódít manapság a retró, és ez ellen a vasút se legyen már kivétel. Megéltem már én is néhány vonalbezárást, és volt ami eléggé fájón is érintett… A Déli Budapest egyik fejpályaudvara, ami eléggé nagy utasforgalmat bonyolít le. A Déli vasút fontos kiinduló állomása volt, a Dunántúl vasúti vérkeringésének alfája és ómegája is egyben, ha lehet ezt a kifejezést használni. Nem bezárni kell, hanem fejleszteni, és megőrizni szerepét, amit eddig is betöltött.

De visszatérve a túrához, a Délitől még a 21-es busz következett, majd egy kis séta, a Gyermekvasút Széchnyi-hegyi végállomásához, ahol a regisztráció és a rajt is helyet kapott. Az előző évekhez hasonlóan idén is sokan választották ezt a túrát, és a már megszokott hosszú sor kígyózott az állomás épülete előtt. Nekünk is fél órás ácsorgás kellett, mire sikerült nevezni, és a túrát is elkezdhettük. Mikor kijöttünk az épületből, még hosszabb sor állt kint, szóval igen népszerű túráról van szó ebben az esetben. A szervezőknek hála, több asztalnál ment így is a regisztráció, és azért lehetett is szépen haladni, csak akkor is kell idő, mire sorra kerül az ember.

Nekivágtunk hát ketten ennek a kis ünnepi túrának. A sorban állásban kicsit ki is hűltünk, így jól esett már a mozgás. Nem is kellett sokat várni a bemelegítéssel, mert azért szintekben bővelkedik ez a túra rendesen. A játszótér mellett elhaladva, rátértünk a Rege útra, majd arról a Svájci útra. Itt szép lejtővel találkoztunk, a túrafüzetben meg is említik, hogy ha rossz az időjárás, akkor megéri a Rege úton folytatni, mert a meredek lejtős út igen balesetveszélyes tud lenni. Mivel most nem ilyen volt az útviszony, így mi a kijelölt utat választottuk. A Svájci út végén a Széchenyi-emlék út következett, amin el is jutottunk a nevezett emlékműhöz is, ahol első ellenőrző pontunk volt (1 km).

Erre a túrára jellemező a sok ellenőrző pont, a menetlevelünket nem is nagyon kell elrakni, mert a túra fele csak a pakolgatásával telik. A pecsétjeink begyűjtése után ismét a már megénekelt Rege út következett, amin megindultunk a másik irányba visszafelé. A Farkasvölgyi utca sarkán viszont egy gyors balost csináltunk, és megindultunk az erdő felé. Dimbes-dombos kis rész volt ez, majd egy mezőre kiérve azon egyenesen átvágva jutottunk a ZΔ jelzésig, majd azon folytattuk tovább utunkat. Ez az út vezetett le minket a Farkas-völgybe, melyen szerpentinszerűen cikáztunk egyre lejjebb a hegy oldalában. Az egyik fordulónál értük el az Úti-Madonna Kápolnát, ahol ismét egy ellenőrző pont következett (2,4 km).

Még egy kicsit mindig kanyarogtunk egyre lejjebb, hogy aztán egy határozott jobb fordulóval szinte visszafelé a jelzetlen Kázmér úton meginduljunk a völgy másik részén, immár felfelé és kifelé belőle. Ez egy eléggé nyögve nyelős része volt a túránknak. Nehézségét nem más adta, mint az ősszel bekövetkezett ónos eső hatására megtizedelt erdő kidőlt fáin és letört ágain való továbbjutás volt. Sok helyen már igen szépen haladtak az út tisztításával az erdőgazdaság emberei, de azért még így is lesz majd munkájuk bőven, mire egy kicsit már rendbe lehet szedni az erdő képét. Hatalmas nagy fék feküdtek a földre kidőlve, melyeken az utunk is átvezetett. Nagy ágak alatt és között bújva haladhattunk előre. Néhol sor is kialakult, mert annyira lassan lehetett haladni, hogy az emberek utol is érték egymást. Volt ahol az tűnt egyszerűbb megoldásnak, hogy nem a fa alatt átbújva, hanem a tetején átmászva haladjunk tovább. Szóval eléggé lassú és keserves volt a haladás. Hamar bele is lehetett melegedni ebbe a részbe, a felfelé emelkedés is hamar befűti az izmokat, ez a famászás meg egyenesen rátett még egy lapáttal. A völgy egyébként szép látványt nyújtott volna, itt-ott virágzó hóvirágokat lehetett megfigyelni, de azért a kidőlt fák látványa jobban vonzotta tekintetünket. Lassan így értünk fel a hegy tetejéhez, és a vízmosás fenti részén már a lakóházak közé érkeztünk meg. A Kázmér út végén jobbra fordultunk, és már látszott is Normafa megállóhely, ahol következő pecsétünket is begyűjtöttük (4,7km).

Innen a kisvasút nyomvonalát követve indultunk tovább. Tulajdonképpen, a vasút mellett lévő köves úton, lakóházak mellett haladtunk, és mivel a következő állomás (Csillebérc) sem volt messze, így ellenőrző pontunk is rövidesen utunkba került (5,5 km).

Innen szintén a vasút nyomvonalát követve haladtunk tovább. Lassan bekeveredtünk újra az erdőbe, közben nagy kidőlt fák gyökereit tekinthettük meg. A kisebb fáknak csak a tetejüket tépázta meg a jég, de a kitartóbbak állták a sarat egy darabig, de a rájuk nehezedő nagy súlyt már nem tudták elviselni, így a gyökereik nem bírták tovább, és kidőltek. Ezek miatt is állt a vasúti közlekedés egy jó darabig, mert a pályát is meg kellett tisztítani a kidőlt fáktól. Kisvártatva jobbra fordultunk, és az elhagyatott erdei tornapálya elemei mellett elhaladva a Jánoshegyi utat céloztuk meg. A székely kapu alatt elhaladva el is értük az utat, majd azon átkelve a másik oldalon a Z jelzést megkeresve haladtunk tovább a völgybe. Jó kis lejtős szakasz következett. Így haladtunk egyre lejjebb, itt már nagyobb embercsoporttal is találkoztunk, mert a hétvégi nap kivonzotta az embereket Normafához, így errefelé hétvégente ezért nagyobb a tömeg. Disznófőtől nem messze volt következő ellenőrző pontunk, ahol újabb pecsétünket is megkaptuk (7,3 km).

Ha pedig már egyszer ide lesétáltunk, akkor nem volt más hátra, mint hogy fölfelé vettük az irányt, és megküzdhettünk az eddigi lejtővel, csak most fölfelé. A S+ jelzést elérve, arra rákanyarodva haladtunk tovább. Ismét kereszteztük a Jánoshegyi utat, innen már látszott is Virágvölgy állomás (8,2 km).

Innen továbbra is a S+ jelzésen haladtunk. Egyre beljebb kerültünk most újra az erdőbe. Kicsit az embertömeg is elfogyott, így csak egy-két túrázóval találkoztunk. Egy kereszteződéshez érkezvén a Z+ jelzéshez értünk, majd azon folytattuk tovább utunkat lefelé a völgybe. Szépen ereszkedtünk a már jól ismert és számtalanszor bejárt erdei úton lefelé. Nagyon sok túra útvonala érinti ezt az útszakaszt, így elég gyakran megfordultunk már errefelé. Lassacskán a völgy aljára ereszkedve, már látszott a makkosmáriai templom tornya, így nemsokára meg is érkeztünk a mellette fekvő rétre, ahol szokásos ponthely volt, így itt volt újabb ellenőrző pontunk is (9,8 km).

Innen tovább a P jelzés lett a társunk egy jó ideig. Rá is tértünk, és elindultunk újra felfelé az emelkedőben, mert vissza kellett kapaszkodni a hegyen elég szépen. A házak mellé beérve errefelé nem zavarta a szabad kilátást az erdő, így lehetett nézelődni Budakeszi irányába is. Az idő itt már enyhébb volt, így a nap is jobban kikandikált a felhők közül, csak a szél fújt azért a szabad részeken elég rendesen. Rövid szakasz után jelzésünk az erdőbe kanyarodott, így mi is ezt követtük. Szépen behaladtunk az erdőbe, majd változó szakaszok következtek, ami az emelkedőket illeti. Néhány kereszteződés után újra egy jobbos kanyar következett, majd még jobban behaladtunk Virágvölgybe, szerpentines úton érkeztünk meg az aljához. Ezután újra csak fölfelé vitt utunk. Jó kis emelkedős rész volt ez megint, és jól be is fűtött a túrázóknak, így mi sem fáztunk. Fölfelé haladva felettünk a kisvasút motorkocsija kanyargott a fák között, megadva a hangulatot a túránknak. Innen már nem volt messze következő pontunk sem, ámbár addig még egy jó kis emelkedő is hátra volt, de ezt legyőzve érkeztünk meg Jánoshegy állomásra (12,3 km).

Az állomástól tovább meredek lépcsőn vitt utunk, megint csak fölfelé. A P jelzésről persze most sem tértünk le, a lépcső tetején nagy szuszogva az erdei úton folytattuk utunkat. Itt megint csak több emberrel lehetett találkozni, mert nem volt már messze a libegő felső végállomása, és a mellette lévő park sem. A kicsit sáros úton a dagonyákat kerülgetve így jutottunk el ide mi is. Elég sok ember volt már itt, gyerekekkel meg volt rakva a sok erdei játék, sok család jött ide ki, múlatni a vasárnap délelőttöt, és egy kis friss levegővel megtölteni tüdejüket. A park mellet a P jelzés meredeken folytatódik tovább az Erzsébet kilátóig, így mi is erre kanyarodtunk tovább. Persze alternatív útvonalként a kövesutat is lehet választani, ami szintén oda visz. Az újabb meredek lépcsőket legyőzve jutottunk el az Erzsébet kilátóhoz, ahol újabb ellenőrző pontunk is honolt (13,3 km).

Az emelkedők után kimelegedve nem nagyon esett jól az ácsorgás, így mi sem sok időt töltöttünk el itt, indultunk tovább a jelzésen a másik oldalon immár lefelé a hegyről. Szerpentines, megint csak jól ismert szakasz következett. Sok kiálló kővel terítve volt az út előttünk, amire rálépni nem esett azért jól. Jó néhányszor kereszteztük lefelé a Jánoshegyi utat is, így ereszkedtünk egyre lejjebb a hegy oldalában. Az út alján megérkeztünk a forgalmas Budakeszi úthoz, amelyen átkelve lehetett megközelíteni Szépjuhászné állomást, ahol ismét csak pecsétet kaptunk (14,6 km).

Innen a S jelzést követve indultunk tovább. Az átjáróban átkeltünk a kisvasút pályáján, majd a földútra térve azon mentünk tovább. Kis idő múlva jó kis emelkedő következett, amin megint csak szép csendben halad fölfelé az ember. Kövekkel tarkított út volt ez is fölfelé, hol erősebb, hol gyengébben emelkedett az út, de mindig csak kaptatva haladtunk. A Hárs-hegy oldalában így baktattunk egyre feljebb, majd fáktól mentesebb rész következett, és nagyobb sziklák között előre haladva már látszott is a Kaán Károly kilátó, amihez rövidesen megérkezve újabb pecsétet gyűjtöttünk be (15,3 km).

Miután ez is megvolt, továbbra is a S jelzést követve a másik oldalon ereszkedtünk le a hegyről. Szépen lejtett is lefelé utunk, és a sziklákat ezen az oldalon is lehetett kerülgetni. A néhol sárosabb részeken figyelni kellett, nehogy megcsússzon a lábunk. Egy elágazáshoz érve a SΔ jelzéshez érkeztünk, amire ráfordulva fölfelé vettük az irányt, így érkeztünk meg a Kis-Hárs-hegyi kilátóhoz (16,3 km).

A kilátó másik oldalán folytattuk tovább utunk, ami rövidesen az előbbi utunkhoz csatlakozott, és az előző elágazáshoz érve vissza is tértünk a S jelzéshez. Így megint csak ezen folytatjuk utunkat a kilátóhoz történt kis látogatás után. Rövidesen lépcső következett, majd azon leereszkedve átkeltünk a vasúton is. Innen már nem kellett sokat menni, és láthattuk Hárshegy állomást is, oda felkapaszkodva újabb pecséttel lettünk gazdagabbak (17,2 km).

Visszatérve a S jelzéshez tovább folytattuk utunkat lefelé. Rövidesen egy jelzetlen út következett, mi is arra vettük tovább az irányt. Rövidesen a S körséta útba csatlakoztunk, amin megközelítettük a Nagykovácsi utat. Az úttesten átkelve a Nagyréthez érkeztünk, aminek a másik oldalán helyezkedett el újabb ellenőrző pontunk is (18,2 km).

Eddigi haladási irányunknak megfelelően meneteltünk tovább, és a rét széléhez érve az úton el is hagytuk azt. A Villám utcához érve jó kis emelkedős aszfaltos szakasz következett. Azt hiszem ez is egy emlékezetes része a túrának, és sokakban megmarad ez a rész, ha egyszer már jártak erre. Az éjszakai túrán lefelé se sokkal jobb jönni itt. Nagy nehezen azért csak túljutottunk rajta, szép kis csendes tempóban azért minden rész teljesíthető. Az aszfaltút tetején a jelzés ismét az erdőbe tér. Itt lehet választani, hogy nehezebb, vagy kicsit könnyebb szakaszon közelíti e meg a túrázó a következő pontot, aminek a végén a Fazekas-hegy csúcsa van, ellenőrző ponttal egyetemben (18,9 km).

Az eredeti utunkhoz visszatérve ismét a S körséta jelzésen ereszkedünk lefelé, majd a K jelzéshez csatlakozva jutottunk ki teljesen Hűvösvölgybe, a vasút alatt átérve. Innen még az állomás vágányait kellett megközelíteni, ahol a múzeumban volt a következő pecsételő hely (19,6 km).

Az állomást elhagyva ugyan arra kellett menni, mint megközelíteni. A térre visszaérve már csak a közelben lévő otthonhoz kellett elsétálni, ahol túránk célja is helyet foglalt (19,7 km).

Itt megkaptuk okleveleinket, és kitűzőinket. Ezekből van több is, mindenki a túra megtételének megfelelőt kap, attól függően, hogy hányszor teljesítette azt.

A menetlevél egyik alsó sarka kuponként is funkcionál, az ebédlőben ezt vágják le, és így kaptunk mi is ennivalót és innivalót a túra után. Bolognai volt az ellátás és gyümölcslé volt hozzá innivalónak. Miután sikerült mindent elpusztítani szedelőzködtünk is, mert várt már minket a villamos, és a kacifántos hazajutás is. A menetlevél másik sarka a túra napján menetjegyként szolgál, így akinek volt kedve, vagy éppen a hazajutás jobb volt a Széchenyi-hegytől, az vissza is vonatozhatott odáig.

A villamos természetesen csak a Széll Kálmán térig közlekedett, mert ott minden fel volt túrva. A tér másik oldalán lehetett átszállni egy másik villamosra, de mi inkább a sétálást választottuk a Déliig. Onnan aztán buszozás volt Kelenföldig, ahonnan azért már csak sikerült újra vonatra szállni, és szépen lassan hazaérni.

Szép kis vasárnapi túra volt ez. Nem egy nagy táv, szint azért van benne, így ki tudja magát fárasztani az ember. Sokan gyerekekkel vágtak neki, a kisvasút azért vonzza a családokat. Jól éreztük magunkat mi is, a szervezők hozták a szokásos szintet is. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, így semmi akadálya nem volt, hogy aki eljött az ne érezze jól magát.

Köszönet a rendezőknek a túra lebonyolításáért és megtartásáért. Köszönet a túratársnak is az egész napos vidám percekért és a szép napért!

Íródott az úr 2015. évében, Böjtmás (Kikelet) havának 31. napján.

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Reguly Antal emléktúra 35

2015. március 7.

Ezúttal egy kis bakonyi kirándulásra invitálom olvasóimat. Reggeli friss időben, korai ébredés után kocsival közelítettük meg Zirc városát, túránk kiinduló pontját. Útközben telt meg szépen a kocsi, majd öten szálltunk ki belőle, mire megérkeztünk. Párszor már megfordultam én is a Bakonyban, szeretem is, kicsit a szívem csücske is. Ilyen kora tavaszi időben még nem volt szerencsém erre járni, így ismerős utakon, de más körülmények között ismerhettem meg a Bakony ezen arcát.

Túránk névadójáról elnevezett múzeumban volt a regisztráció, amin hamar át is estünk, mert a főváros környéki túrákkal ellentétben itt nem volt jellemző a nagy tömeg, de ez talán nem is lehet negatívumnak felróni, mert ettől volt szép az egész, hogy nem tapostuk egymás sarkát útközben. Az utcára kiérve láttuk, hogy gyönyörű idő ígérkezik, mert az apátság fölött már nagyot nyújtózott a Nap, és nem zavarta egy felhő sem a felőle áradó meleg sugarakat. Így vidáman vágtunk neki az előttünk lévő szakasznak. Csípős volt egyébként a levegő, még mindenkin vastagabb öltözet volt, a hegyek ölelésében megbúvó településre jellemző a hűvös időjárás. A P jelzésre álltunk rá, és folyamatosan rajta haladva jutottunk ki Zircről. Az utolsó házakat is elhagyva lassan kezdtünk az erdőbe egyre jobban behaladni. Viszont még itt volt egyből egy ellenőrző pontunk is, ahol csokival kedveskedtek nekünk a rendezők (2,5 km).

Továbbra is a P jelzésen mentünk előre. Ez a szakasz számomra talán az ország legszebb túraútvonala, itt mindig szeretek túrázni. Ahogy az ember egyre jobban halad a Cuha-völgybe az minden évszakban lenyűgöző látvány. A vasút is ebbe a völgybe van kényszerítve, így arra is van lehetőség, hogy találkozzunk valahol vele útközben, szerencsére a nagy vonalbezárásoknak ez a rész nem esett áldozatul, civil kezdeményezésre sikerült eddig a forgalmat fenntartani. Nem csak gyalogosan lenyűgöző a Cuha-völgy, de vasúti szempontból is az ország egyik legszebb vasútvonala, kár lenne érte, ha feledésbe merülne. De visszatérve utunkhoz is, volt látnivaló bőven. A fák még kopaszon nyújtóztak az ég felé, de már lehetett érezni, hogy valami változik. Az éjszakai fagy is kezdett ereszteni, mert ahol a Nap már a földet nyalogatta, ott bizony el is tűnt a dér a fűről, és a talaj is egyre jobban kezdett ereszteni. Ez persze nem volt minden helyen előny, mert azért ragadt a cipő a sárba, de a nehezebb részek még később jöttek. Itt viszonylag sík részen haladtunk a völgyben, szinteket nem nagyon kellett legyőzni, így lehetett nézelődni. Voltak helyek, ahol nem is tudtunk a kijelölt úton haladni, persze nagy elszántsággal ott is teljesíthető lett volna az út, de volt ahol ésszerűbb volt mellette haladni, mert ott nem volt olyan sár. 

Volt olyan szakasz is, ahol a vasúti töltés sietett a segítségünkre, mert a kijelölt útvonal olyan sáros volt, vagy épp a patak mosta el az olvadás, és eső következtében megnövekedett vízhozam következtében az átkelési lehetőséget. Meglepetés volt számomra, a sok hóvirág is. Itt csak ősszel, és télen sikerült még túráznom, és most rengeteg kis virág borította az utunkat. Sokszor úgy kellett óvatosan keresni a helyet, ahova léphettünk, hogy ne tapossuk le ezeket a kis törékeny virágokat, amik szintén a tavasz első hírnökei voltak. Jó volt látni, hogy az ősszel lehullott avar között már az új élet is ott nyújtózkodik, és hirdette a megújulást. A hegy oldalában persze volt még szártalan kankalin is, persze ha jól keresetem rá a nevére. Kicsit elkalandoztam, de a táj emléke is magával ragadja az embert, de most már haladjunk is tovább. Lassan beérkeztünk Porva-Csesznek vasútállomásra. Itt nem volt pont, de egy kis nézelődésre, és fotózásra itt is megálltunk. Tovább indulva viszont kis séta után a S jelzés kivált a P jelzésből, így arra térve indultunk tovább a Zörög-hegy mellett futó Aranyos-völgyben, ami a nevével ellentétben nem aranyozta be a napunk. Az első emelkedővel tulajdonképpen itt találkoztunk a túrán, így távolság után a szinteket is elkezdtük legyűrni. 

Viszont itt nem volt annyira jellemző a fagy, így sok helyen a kiengedett talaj okozott kis fejtörést is nekünk. A jelzések is furcsán voltak a fák oldalában feltűntetve, így azt utat is keresgélni kellett a nagy dagonyázások közepette. Volt ahol bokáig érő vízben kellett volna előrébb jutni, köszönhetően az Aranyos-pataknak,  így ezeket az akadályokat is kerülgetni kellett. Persze volt ahol le volt deresedve a talaj, így a vizes cipő a fagyott földön tudott meglepetéseket okozni, és csúszkálásban is volt részünk. Kicsit gyötrelmesen értünk át ezen a részen, nem is lehetett úgy haladni, így aztán hamar bele is melegedtünk az előrejutásba. Lassacskán kijutottunk egy erdészeti útra, így ott a sarat le is tudtuk verni a cipőinkről, és kicsit körbe is tudtunk már nézni, figyelmünket már nem csak az előre jutás nehézsége kötötte le. Már lehetett látni mellettünk a fölfelé magasodó cseszneki várat is, mert a település szélét is elértük lassan. Így érkeztünk meg egy csomóponthoz, és itt egy fára kihelyezett ellenőrző kódot lejegyezve igazolhattuk, hogy ezt az ellenőrző pontot is érintettük (13,2 km).

Inne visszafelé indulva a S+ jelzésen mentünk tovább, ami nem sokkal később a S jelzés másik ágába csatlakozott be, így újra azon haladtunk tovább, ami egyben a Dornyay Béla emlékút része is egyben. Most a Zörög-hegy másik oldalán gyalogoltunk. A hegyre nem kellett felmenni, amit annyira azért talán nem is bántunk. Így viszont láthattuk a mögöttünk hagyott Csesznek és Bakonyszentkirály épületeit. Alattunk pedig a szántóföldeknek köszönhetően szép kilátás is nyílt a környező tájra, ami még mindig a napsütésben ragyogott. A másik oldalon a hegyoldalban csupasz törzsű hatalmas fák látványa vonzotta még a tekintetünket. Később figyelni kellett, mert az utunk egy bal kanyart váltott, és ezt követve később a Z jelzés is csatlakozott a miénkhez. Így jutottunk be ismét a Cuha mellé, itt már elég sok jelzés futott együtt. Volt lehetőség, hogy a patakban elhelyezett köveken, vagy kicsit lentebb egy hídon keljünk át rajta, mindenki vérmérsékletétől függően választhatott. Ezután már bent is voltunk Vinyén, ahol a büfénél volt ellenőrző pontunk is, ahol frissítővel vártak minket a rendezők (18,3 km).

Kis pihenő után, tovább indulva a P,S,Z jelzéseken haladtunk. Egy elágazás után viszont nekünk ismét csak a S jelzést kellett követni, így az aszfaltozott utat hátrahagyva egy erdészeti útra jutottunk, és a Hódos-ér mellett haladva jutottunk be ismét a hegyek közé. Ez is egy kis völgy volt, ahol megint csak sok látnivaló volt útközben. A nagy sziklák tövében itt is sok helyen lehetett hóvirágokat látni, és a kis patak is szépen csörgedezett utunk mellett. Itt nem kellett nagy szinteket legyőzni, így lehetett nézelődni és figyelni a mellettünk elhaladó tájat. Elég hosszan kanyarogtunk ebben a völgyben, majd a Kopasz hegy mellé kiérve egy kis tisztás mellett ismét sáros rész következett, itt is sokszor kellett kerülgetni a munkagépek által felvágott sáros úton a rossz részeket, de korántsem volt olyan, mint az Aranyos-völgy. A völgyből kiérve már következő célpontunk épületei is látszottak, de mire odaértünk még itt is kellett egy kicsit küzdenünk a sáros részekkel. Végül csak beértünk Porvára, ahol ellenőrző pontunk is volt, és itt kaptunk kupont is, ami beváltható volt a büfében, ahol a pontunk is elhelyezkedett (27 km).

Itt kis pihenőt iktattunk be, mert jól esett egy kicsit leülni a padokra ebben a szép napsütéses időben. Aki nem ismerte az igazi falusi hangulatot, az viszont kaphatott is belőle egy jó adagot. A hegyek ölelésében megbúvó kis falvaknak ez a vonzereje, szinte megállt az idő, és ha valakinek igénye van rá, és a városi forgatagból ki szeretne szakadni, akkor ide megéri kirándulni egy kicsit, mert teljesen más világ tárul majd itt elé. Pihenőnk végeztével újra a S jelzésen találtuk magunkat, és egyre jobban kezdtük magunk alatt hagyni a kis falut, mert a domboldalon fölfelé vitt az út, amin haladtunk. Itt már nem volt sár, a szántás már magába szívta a vizet, a föld sárga színe is a löszös, homokos talajra utalt. 

A Zsidó-erdő mellé érve hagytuk el a S jelzést, és váltottunk rá a K jelzésre, amin leereszkedve érkeztünk meg Borzavárra. A templom csúcsa már messziről látható volt, és az út is mellette ereszkedett be a faluba. A jelzés teljesen keresztül haladt rajta, így mi is végigmehettünk a falun. Másik végén pedig újra csak fölfelé vitt utunk, mert meg is érkeztünk a Pintér-hegy lábához, és ha már egyszer ott volt, akkor illett is rá fölmenni. Jó kis emelkedőt legyűrve haladtunk egyre feljebb. A nemrég mögöttünk hagyott borzavári templom csúcsa fölött jártunk lassacskán, mert visszatekintgetve még láthattuk a falut az erdő fái között. A Nap még mindig szépen sütött, de már lehetett érezni, hogy átjutott delelőjén, és azért ilyenkor még a sugarai nem olyan erősek, így lehetett érezni, hogy lassacskán már hűl az idő. A hegy megmászása után ezt a másik oldalon jobban is éreztük, mert ahogy aláereszkedtünk a völgybe, ide már nem jutott be a napsütés, és eléggé hűvös volt így a levegő. Igaz, hogy az emelkedőbe jól bele is melegedtünk. Az ösvényen haladva füstöt láthattunk magunk előtt, a K jelzésről szalagozás is arra vezetett minket, így érkeztünk meg a Fiatalító-forráshoz, ahol ellenőrző pontunk is volt (33,4 km).

Ittunk egy jót a forrás vizéből, mert hát sose tudhatja az ember, aztán sokat nem is időztünk, mert ide nem sütött be a Nap, és hamar ránk hűlt a ruha. Meg amúgy sem volt már sok hátra, és haladni is akartunk előre. A K jelzésre visszaállva még kaptunk egy kis saras részt így a vége előtt. Ez már viszont nem volt nagy akadály. Folyamatosan ereszkedtünk alá, és már a fák között ki is lehetett venni az apátság tornyait. Végül a játszótér mellett ki is jutottunk újra a városba és immár újra Zirc utcáin haladva érkeztünk meg lassan a Múzeumba, ahol túránk célja is volt (35,6 km).

Megkaptuk emléklapunkat és kitűzőinket. Az ellátás a szokásos volt, zsíros és vajas kenyér közül lehetett választani, a szokásos feltétekkel. Volt még több fajta szörp is bekeverve.

Jól éreztük magunkat. Nem voltak nagy szintek a túra folyamán. Voltak viszont a sár miatt nehezebb részek, de ezek is legyőzhetőek voltak. Nagyon szép vonalvezetésű túra volt viszont. Kár, hogy a Cuha-völgy legszebb része kimaradt, de azért ott a továbbjutás is kérdéses lehet időnként, mert a megáradt patak bosszúságot is okozhat, ha olyan időszakban keveredünk arra. A szép idő is kedvezett a túrának, és a jó közérzetnek. Egészségesen el is fáradtunk a végére, de az élmények miatt mindenképp megérte.

Kis pihenő után összekaptuk magunkat, és a kocsiba beülve már indultunk is haza, a frissen szerzett emlékektől eltelve. Időközben ránk is sötétedett hazafelé, így egy egész napos kikapcsolódáson voltunk túl.

Köszönet a szervezőknek a túra lebonyolításáért és szervezéséért! Jól éreztük magunkat, és talán ez a legfőbb dolog, amiért valaki rendez egy túrát. Voltak rövidebb távok is, így aki nem akarja bevállalni a 35 kilométert, az választhat rövidebb útvonalat is. Azt hiszem a Bakony eleve már záloga egy szép túrának. Köszönet a túratársaknak is a szép emlékekben való osztozásban és a kitartó menetelésben!

Sporttársi üdvözlettel!

Ádám Attila

Íródott Tárnokon, az úr 2015. évében, Böjtmás havának 11. napján.